Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)

1955-09-01 / 17. szám

ASSZON wHŰSÉG

1922-őt írtak. Balogh Janit, mint volt vöröskatonát, az intemálótáborból éppen aratás előtt néhány nappal eresztették el. De csak őt, Kis Gabrit még nem, mert azt erősebb vörösnek tartották, ami igaz is volt. Az ügyesebb és „okosabb“ emberek, értsd az, .opportunisták“, sokszor becsapták a tábor minden hájjal megkent parancsnokait, akiknek az volt az elvük: a konokokat meg kell törni, a hajlékonyabbakat meg kell nevelni. Nos, a hajlékonyabbak bűnbánó arckifejezésekkel és némi apró hízelgésekkel régen megszabadultak a tábortól, de Kis Gabri még mindig ott ült mint konok, Balogh Jani meg azért, mert olyan hallgatag — bár jódolgú és kevés vizet zavar — mintha konok volna. Aminthogy konok is ő a maga módján, mert sem a hajcsárokkal, sem a hízelgőkkel nem áll szóba, de a tábormunkákat minden hajszolás és szidás nélkül jól megcsinálja. Mindig az elsők közt van a munkában, akár bele is szakadhatna a sok amerikázó között. A tábor gazdasági hivatalának, vezetője Hajós törzsőrmester már csak azért is visszatartja. Neki is kellenek a jó dolgos emberek.

így maradtak Janiék a táborban egészen addig, amíg a tábor meg nem ürült annyira, hogy már csak a legvörösebbek maradtak velük. De Fenyőházi tiszthelyettes úr, a tábor atyaúristene következetes lévén a maga „pedagógia“ elveiben, még csak avval is „kitolást“ csinált, hogy ezt a két „vörös betyárt“, a Kist és Baloghot, akik úgy összetartanak, hogy az már magában kész összeesküvés, elszakíttatja egymástól... A lassú elbocsátások során elereszti a Baloghot, a csendesebbiket, hogy annál jobban egye a lúg a nyakát a veszedelmesebbiknek. Hátha ezzel egy kis irigység és harag költözne beléjük, kész haszon, ha két vörös közt, vagy a családjuk közt elromlik a barátság.

így került haza Balogh Jani a földi istenek szeszélyéből éppen aratás előtt az üres kamarára, de mégis a neki mindennél kedvesebb gyepsori kis ház hátulsó végébe, ahol Varga Julcsa a kislányával, Bözsikével és enyhén gömbölyödő testében egy másik kis ismeretlennel, oh de régen és de nagyon várja.

Ügy esett a dolog az új jövevénnyel, hogy Janiék a télen fát irtottak az Eszterházy herceg erdejében és karácsonyra megengedték nekik — keresztény kurzus volt — hogy a feleségük meglátogathatja őket. Julcsa akkor nagyon soványos volt, mint a bőtejű, jó gyermeknevelő asszonyok a szoptatás után mindig lenni szoktak. Lány-Veres Péter

kori gömbölyűségei csak halvány körvonalaikat mutatták a kissé megbővült ruhákban, de Jani, aki 1919 tavasza óta, az esküvő utáni édes hónapok óta nem látta, elámult azon, hogy mennyit változott a felesége és hogy ez a Julcsa ilyen soványan, ilyen légies vékonyan is milyen szép, milyen kedves, milyen felejthetetlenül kis-asszonyos — nem kisasszonyos! — tud lenni.

De ez már egy másik történet volna. A szabadulás és a viszontlátás öröme a Gyepsoron is nagy öröm, nagyon nagy öröm, de közben este is van, reggel is van, ebédidő is van, valamit mindig enni kell, de jaj, nagy itt a szegénység: se liszt, se zsír, se krumpli, se krajcár. Aratás előtt is málékenyeret rágnak, ami télen megjár éhség ellen is, változatosság okából is, de ilyenkor nyáron már nagyon-nagyon repedezett — száraz és nem ád erőt az embernek.

De ez még a kisebbik baj, hanem az az igazi gond, hogy Janinak nincs aratása, hogyan is lenne, amikor most jött haza. Éspedig olyan helyről, ahonnan nem adnak jó ajánlólevelet. A grófnál és a káptalannál ki van adva a szigorú parancs: egyetlen vöröst se szabad beereszteni az uradalom határába, se cselédnek, se aratónak. Schlézinger talán nem volna ilyen szigorú, különben is meghalt az öreg, aki nagyobb kormánypárti volt, mint maga a gróf és Tibor úr most a gazda, aki jó ember és Vázsonyi-párti, de az meg nem mer a volt vörösöknek munkát adni, mert keresztény nemzeti rendszer van és a zsidó ember ne ugráljon nagyon most, még ha földbirtokos is.

A parasztgazdáknak megvannak a régi állandó munkásaik, de ha egyikmásik oda is maradt a háborúban, belenőttek a fiaik. Különben is ők még szigorúbbak a volt vörösökkel szemben, mint az igazi urak.

Apáék sem tudják most Janit maguk közé venni, mert ők is száműzöttek, itthon még munkát sem kapnak. Oda vannak most is messze, a Dunántúlon kubikolni, még aratásra se jönnek haza, mert úgyse kapnának itthon részesaratást egy kaszacsapásnyit se. A kubiknál nem tartják annyira számon, hogy ki volt a vörös, csak most fogja be a száját.

Ámde azért jó az isten, mert nemcsak teremti az embereket, hanem halasztja is. A Schlézinger egyik aratócsapatában a leszerződött aratók közül hirtelen, repcevágás közben meghalt Kis Tóth István bácsi. Ahogy mondták, gutaütést kapott. No, nem az ereiben nem férő vértől, mert sovány kis öregember volt, hanem inkább a szíve mondta fel a szolgálatot, mert hatvan

10

év óta sokszor megdobogtatta már, nem a szerelem, nem a papi prédikáció vagy a hazafias szónoklat, hanem az erején felül való munka: a kasza, a kapa, és a vállára vett búzazsák. Sose tartotta számon, hogy neki szívbaja van, mert a szívbaj az olyan úri betegség, csak az urak meg a hivatalnokok, a boltosok és a műhely tulajdonosok szoktak szívbetegek lenni, a paraszt legfeljebb belehal.

így történt aztán, hogy Varga Sándor, a Julcsa bátyja azt a hírt hozta haza egy este a munkából, hogy Kis Tóth István bácsit halva hozták haza, pedig holnapután megkezdődik az aratás.

Vargáné, aki mint jó édesanya, öszszes gyermekeinek a gondjaiból összegyűjti és hordja amit bír, vagy még többet is, mindjárt felébred: — Ejnye te fiam, te Sándor, szólhatnál Sete Baloghnak — a bandagazdának — jó vóna oda Jánost, a Julcsám urát beszerződtetni. Most jött haza, nincsen azoknak semmijük, milyen jó vóna, ha holnap már kommenciót, előleget kapna. — Hiszen eddig is jórészt az anyja és anyósa kegyelméből élt a menyecske, mert az egyik nyáron állapotos volt, a másik nyáron meg szoptatott. Amellett meg ellenforradalom volt és a vörösök feleségeinek és gyermekeinek nem adnak munkát sem, nemhogy hadisegélyt adnának.

Varga Sanyi hümmögetett egy kicsit mert ő ugyan nagyon szereti Jani sógort — jól mulatott a lakodalmában — csakhogy az a baj, nagypn eszi ezeket az urakat a fene, Jani sógor vörös katona volt. Nem szeretné magát bajba hozni, hiszen ő is csak úgy fért be, hog} az apósa, Szőke Kovács István katonacimborája volt és borbéli jóbarátja ma is Sete Baloghnak.

Mindegy, vannak olyan rokoni kötelességek, amelyek elől nem lehet kitérni. Varga Sanyi szólt az apósának, az meg szólt a komájának és mivel már nincs idő embert válogatni, Sete Balogh beleegyezett, de úgy, hogy ő.nem tud róla, hogy Jani vörös katona volt és arról se, hogy most jött haza az inter nálótáborból. Pótaratónak nem kel1 szerződést aláírni, ki gondol arra, hogy ki húzza amott a többi közt a kaszát.

Persze, hogy ez a nemtudás biztosabb legyen, özvegy Vargáné egy félmázsa búzát ígért neki a Jani majdani keresetéből, de úgy, hogy Jani ne tud jón róla, mert amilyen makacs, inkább lemondana az aratásról, mintsem sápot adjon a bandagazdának csak azért, hogy munkát kapjon.

(Folytatása következik, j