Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

Menyasszony és vőlegény színpompás mezőkövesdi népviseletben.

Kisjankó Bori néni, a „népművészet nieste re“, művészi asztalterítő hímzését teivozi.

Kurve uiiakkal dolgoznak a hímzőasszon vök az új térítőn.

*4hol

(ьШлмишюЫыми

hÁAM/ZÁwJk

Mezőkövesden épült fel 1953-ban az első Népművészeti Ház Magyarországon, amelyben múzeum mutatja be a helyi népművészet fejlődését, ahol a falvak művészi képzeletű, űgyeskezü asszonyai és leányai tanácsot és anyagi segítséget kapnak munkájukhoz.

A természet csodálatosan gazdag színeit Iájuk életre kelni magunk előtt a Népművészeti Ház múzeumában. A mai mezőkövesdi hímzések ősét а XVI.—XVII. század selyemfonállal kivarrt „szűcshímzéseiben“, az egykori díszes szűrők és bundák maradványain fedezték fel a tudósok. A mai értelemben vett paraszthímzés csak а XIX. században, a jobbágyság felszabadulása idején fejlődött ki. Ebben az időben kezdték a magyar parasztasszonyok hímzésekkel, csipkékkel diszítgetni ruháikat, kötényeiket, a legények inge-ujját, kalapja-pántlikáját. Otthonaik ékesítésére szőtteseket, hímzett díszpárnákat, asztalterítőket kezdtek készügetni.

A mezőkövesdi múzeumban nyomon követhetjük a népművészet bimbózását és kibontakozását. Látjuk, miként alakítgatták át az egykori hímzőasszonyok az ősi szűcshímzéseket. Megfigyelhetjük, hogyan adták át a gyarapodó motívumkincset nemzedékről-nemzedékre az anyák leányaiknak. A népművészeknek két kategóriája alakult ki: a tervezőasszonyoké (akiket „íróasszonyoknak“ neveznek) és a hímzőnőké, akik a kivitelezés fontos munkáját végzik.

Érdekes megfigyelni a színek, a motívumok fejlődését, amint a tervező- és hímzőasszonyok saját egyéni ízlésük, művészi képzeletük erejével gazdagították az anyáiktól örökölt motívumokat.

11