Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
H. М. Rauehfuss: Qtmi тщц, a oűn at Henry Duval nagyot ásított és csendesen szidta tovább a rossz vasúti összeköttetést. Hihetetlen, milyen nehéz visszajutni ebből a fészekből Párizsba! De elátkozta a Saint- Julesben felfedezett új szent körüli nagy hűhót is, amiről cikket kellett írnia. Nem tetszettek neki ennek a nőnek a „csodái“, úgy látszik nem volt elege a háborúból... — Még egy pohárkával, uram? —- állt meg előtte a kocsmáros. Duval rábólintott, aztán kinézett az ablakon: nehéz lovaskocsi zörgött végig a macskaköves úton, a szembenálló ház előtt pedig néhány asszony álldogált. Kezüket karbafonták, szótlanul várakoztak valamire. — Már az asszonyoknak sincs kedvük pietykázni — intett Duval az ablak felé. —• Hánykor indul voltaképpen az a holnap reggeli vonat? — Fél nyolckor szokott menni, — tette le a kocsmáros a konyakos poharat, — de... — Mi az, hogy „de?l‘ Újságíró vagyok, vissza kell jutnom Párizsba —• nem lophatom itt az időt örökké. Mindig ilyen rossz errefelé a közlekedés? — Nem; nemrég még három vonat indult naponta Párizsba... — És most? — Most öt megy ...öt vonat naponta ...de nem Párizsba... — Az ördögbe, ne járassa velem a bolondját! Dühös mozdulattal hajtotta le a konyakot. A kocsmáros a fejét csóválta. — ön azt mondta, újságíró — és nem érti? Nem tudja? Nézze — mutatott ki az ablakon a néma asszonycsoportra, — már kilencen vannak! Csendes hangon folytatta: — Vietnam; már hetek óta így megy; tankok, ágyúk, lőszer... Megint kitekintett az ablakon: — Tizenöt, — mondta, — látja uram? Tizenhét, tizennyolc... A csoport egyre nőtt. Meztelen lábszárú, erős fiatal lány beszélt az asszonyokhoz; tarka kendője lágyan festette alá határozott kézmozdulatait. — Ez Ludenne, — magyarázta a kocsmáros, —- a vőlegénye nem tért vissza. Az meg ott — hófehér hajú, fiatalos arcú nőre mutatott, — Allonge hentes özvegye, három gyere,két bomba ölte meg. Az az öregasszony baloldalt... Mozdonyfütty hallatszott a távolból s az asszonyok, mintha ez öntött volna életet mozdulatlan testükbe, egyszerre megindultak. Elől a tarkakendős lány haladt. —- Tizennyolc, huszonhárom, huszonhét, — számolta őket a kocsmáros, — ön újságíró, nem akarna erről írni? Duval hirtelen mozdulattal rántotta elő pénztárcáját. — Hagyja, — szólt rá a másik, — siessen csak ...az állomás jobbra van, túl a sarkon. Valami furcsa feszültséget érzett a levegőben, amint az utcára lépett. Ameddig csak ellátott, kihalt volt minden, a redőnyök zord acélfalakként zárták le az üzletek máskor színes kirakatait, csak a villanyoszlopok csúcsáról hallatszott a bizonytalan és mégis határozott zúgás-búgás. Amint befordult a sarkon, meglátta az asszonyokat: az utca teljes szélességében vonultak, úgy mentek biztos léptekkel, mint akiknek határozott céljuk van, amelyet más nem lát. Duval futásnak eredt, utói akarta érni az asszonyokat, kérdezősködni, megtudni, hova, merre mennek, jegyzeteket készíteni ... Sokkal közelebbről hallatszott most a mozdonyfütty. Messze elől már látszott a vasúti töltés és Duval már közel járt a csoporthoz, amikor valamennyien szaladni kezdtek, rohantak, az elsők már a töltésre kapaszkodtak, kiabálás, egy férfihang, aztán hangzavar hallatszott. Amire Duval nagynehezen felkapaszkodott a meredek töltés oldalán, Lucienne a sínek közt állt: mögötte és mellette a töltés egész szélességét elfoglalta az összefogódzott asszonysereg, tömören, mint egy húsból, vérből alkotott fal; szemben velük pedig egyre közeledett, egyre nagyobbodott a vonat. két gonoszul pislogó lámpaszeme. — Vissza, — kiabálta egy férfihang, — le a töltésről! Bolondok vagytok? Zöld jelzés van, szabad■ a pálya, elgázol benneteket a vonat! Vissza, ha mondom! Az asszonyfalból egyszerre kiáltás tört elő, olyan erős, mintha a föld is velük ordított volna; már Duval is kiabált, magával ragadta az asszonyokból áradó energia és erő. A vonat már közel járt, meglendült az egész aszszonyfal, nekirohant a csattogó acélszömynek, melyből hirtelen fehér gőzfelhő tört elő nagy sípolással, felsírtak a fékek és tíz méterre Luciennetől és a hús-vér faltól megtorpant a vonat. Két férfi ugrott le a mozdonyról. — Megőrültek, — ordított a mozdonyvezető, —- elment a jódolguk, ide... Nehéz vas dörrenése nyelte el a szavát; az asszonyok felmásztak a vagonokra, hihetetlen erő dolgozhatott bennük, mert csak úgy zuhogtak lefelé az ágyúcsövek, tankrészek, géppisztolyok, csengtek, bongtak, tovagurultak ... A két kormos vasutas egymásra nézett, némán vonták meg vállukat és visszaindultak a mozdonyhoz. Duval végigment a szerelvény mellett: az asszonyok még fenn álltak a vagonokon. A vonat nem indulhatott tovább s meg kell állnia a következőnek is, meg az azt követőnek is; az egész háborúnak meg kell állnia. — Ön újságíró, — hallotta magában Duval a kocsmáros rekedt hangját, — nem akarna erről írni? — és fogalmazni kezdte másnapi cikkét: „Valóban vannak még szentek Franciaországban — de nem ott, ahol Franciaország és a világ keresi. Nem a túlvilág! nyugalomért és békéért könyörögnek, hanem harcolnak az élet nyugalmáért és békéjéért...“ Fordította: Menczel János. 9
