Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11. szám

пп

г- ''

,-^kEю. s ír ш

•fc[t i Ч

Egész gyermekkorom élénken él emlékezetemben, különösen édesapám halála óta.

Kicsi házunktól nem messze egy vízesés zuhogott alá, amelyhez soha nem mehettem közel, csak a kerítéshez állva csodálhattam órákhosszat. Nyáron át tajtékozva, zúgva ugrott fejest a cseppkövek közé, télen pedig hófehér cukoroszlopok között futott alá a soha be nem fagyó, vidáman csobogó, kristálytiszta patakba. Emellett a vízesés mellett húzódott egy kőfal, amelyen túl gyermekképzeletem Tiindérorszúga kezdődött. E Tündérország kellős közepén büszkén, lenyűgöző szépségben állt a Palota-szálló. Szépségének tudatában lehetett, mert állandóan önmagát csodálta a lábainál elterülő zöldestó tükrében. A patak egyik oldalán lépcsőzetesen öt kőfal szorította karjaiba a gyönyörű, virágokban gazdag függő kertet, míg baloldalról rendezett park övezte méltóságteljes fenyőivel, szomorú fűzfáival és édesen illatozó rózsalugasaival.

Egy napon édesanyámmal nézegettük ezt a sok szépséget, amelyből azonban ő nem sokat láthatott, mert szelíd kék szemei könnyel voltak teli.

— Kicsi lányom — mutatott a büszke palotára — holnaptól kezdve ebben a nagy házban fogok dolgozni, nektek kenyeret keresni — és inkább csak úgy magának még suttogva hozzátette — négy éhes száj vár erre a kenyérre.

Négyéves eszemmel nem igen fogtam fel szavai értelmét. Fejemet két tenyere közé fogta, úgy suttogott tovább:

— Árvák vagytok, de még árvábbak lesztek, hiszen én csak egyszer egy héten lehetek majd veletek, a szabad napomon, de nektek kicsikém, nem szabad utánam jönnötök, ezzel a feltétellel adtak munkát.

Ezt már megértettem, és most az én szemem lett tele könnyel, el is pityeregtem. Anyukám hát vigasztalást keresett számomra.

— Ha ügyes kislány leszel, elkerülöd az urakat, és ideszöksz a bokor elé, én majd az aljlakon kinézek, és látni fogjuk egymást.

Ez igazán megvigasztalt, hiszen a bokrok aljából nemcsak édesanyámat láthatom. hanem a szép kertet is csodálhatom majd. El is határoztam, hogy mindjárt másnap reggel idelopakodom a bokorhoz.

Másnap a szokottnál korábban ébredtem, de édesanyám már nem volt mellettem. Bátyáim az iskolába szedelődzködtek. A 14 éves Rudi már tanonc volt a gyárban, ö komolyan öltözködött. A 7 éves Laci szuszogva húzta cipőjét, míg a 6 éves tömzsi Pisti éppen kenyeret szelt magának a konyhakéssel. A kenyér kicsi volt, a kés nagy, és Pisti egyre nézte a kezét, nem azt vágja-e a kenyér helyett.

Két bátyámat aznap elkísértem egészen az iskola kapujáig. Az ismerősök megfordultak utánunk, és részvéttel mondogatták:

— J tt mennek a szegény kis árvák.

Amint az iskola kapuja bezárult testvéreim mögött, én egy négyéves gyermek bánatával elindultam egyetlen vigaszom és reménységem, a gyönyörű park felé. Már .messziről megláttam, hogy a fák

alatt egy rózsaszínruhás kislány sétál, mellette meg világoskék játszóruhás fiúcska futkos. A kislány nagyobbacska lehetett, mint én, hosszú szőke haja fürtökben omlott alá. Tágranvílt szemekkel néztem rájuk. Ezek nem is emberek, bizonyára tündérek lesznek, gondoltam magamban. De jött utánuk egy szép tündérmama és rájuk szólt:

—- Ne menjetek közel ehhez a proligyerekhez.

Óh, gondoltam, ezt Bizonyára tündérnyelven mondta: nekik talán nem szabad emberhez közel menniök, mert megtörik a varázslat, és eltűnik a szép ruha, mint a mesében.

Elfutottam hát és egyik bokortól a másikig szöktem, hogy megtaláljam a jelzett ablakot, ős megláthassam édesanyámat. De, jaj, jó tündérek, segítsetek, melyük bokor alá bújjak, hisz van itt rengeteg és melyik ablak az anyámé, hiszen ablak van itt vagy száz... És rohantam egyik bokortól a másikig, miközben szemem egyre az ablakokat leste. Nem is vettem észre a sétányon közeledő nénit, aki haragosan rám kiáltott:

Te kölyök, mit szaladgálsz itt, takarodj haza. A vendégek nem szeretnek látni ilyen proli-gyerekeket.

—- Kezét csókolom nagyságos asszony, ne tessék haragudni, ez az én kis árva lánykám, — szólalt meg egy hang, az édesanyám hangja. — Utánam jött a kis buta, nincs otthon senki, és fél egyedül a puszta házban.

Édesanyám anyai szíve megérezte, hogy a néni szidása nekem szól.

— Ügy, hát a magáé ez a kölyök?! Nem megmondtam előre, hogy a gyermekeinek még a színét sem akarjuk látni a közelben. Ez legyen az utolsó alkalom! ----- Dühösen elindult a szép piros kavicson. A ház mögül egy kövér, szőke fiúcska futott elébe és panaszosan kiáltozta:

— Hol voltál anyu, már egy órája nem láttalak.

Kézenfogva eltűntek a fák között.

Én szégyenkezve álltam ott, féltem édesanyám szemrehányásától, hogy bajt csináltam. Az alagsor ablakai addigra megteltek kíváncsiskodó emberekkel. Égy fehérsapkás bácsi, nyílván a cukrász, kihajolt az ablakon, és egy krémes nagy darab égett végét nyújtotta nekem vigasztalásul. Aztán megcsípte az arcomat:

— Nagyra nöjj, te kis vasgyúró mondta.

Édesanyám a köténye sarkával törölgette a szemét.

Futva hagytam el a helyet, ahol első kísérletem kudarcba fulladt. De útközben kénytelen voltam egy labdarózsa-bokorba bújni, mert a park sétányán egy fekete kis kutya, mögötte pedig egy* idős úr közeledett, kezében a kutyus piros szíjával. Egyre szólongatta a kutyát:

— Gea! Gea!

A kutya azonban ügyet sen vetett rá) hanem megkerülte a bokrot, amelybe* rejtőztem, és így kísérőjét b csapva, megállt előttem. Okos szenv'u rám fiiggesz'tette. Én csendesen rászóltam:

— Gyere ide kutyuska.

Erre az buksi fejét hozzá: szorította, és lihegve az ölembe bújt.

Az öregúr keresés közben ránk talált és megszólított:

— Kislány, köszönöm, hogy megfogtad Geát.

Egyr fényes húszfillérest dobott az ölembe. A piros szíjat rákapcsolta a kutya nyakára, és vonszolni kezdte maga után, de a kutyus a fejét minduntalan visszafordította.

Most vár végérvényesen elindultam hazafelé, mikor egyszerre csak ismét előttem termett a kiskutya, megszökött a piros szíjjal együtt. Örvendezve nyalogatta a cipőmről a port. Megfogtam a szíj végét és elindultam a kutyussal az öregúr felé, aki a sétány végéről nézte a jelenetet. Átnyújtottam neki a pórázt.

— Kié vagy gyerek? — kérdezte.

Hol az apád?

— Apám nincs, meghalt válaszoltam.

Hát az anyád?

Az anyám itt dolgozik ebben a nagy palotában... de nekem oda nem szabad bemennem —■ tettem hozzá sietve.

—- Tehát egyedül vagy — állapította meg. — Akkor te leszel a Gea ápolója, mert ő okos kutya, és téged választott, amint látod, — mondotta, azután a szemembe tekintve így folytatta:

— Hiszen még a szemetek is egyforma meleg, barna kutyaszem. Akkor hát. induljunk, mert Gea éhes, ebédelnie kell.

Elindultunk hárman á szálló bejárata felé. Az öregúr odaszólt a fényes gombbal díszített ruhájú fiúnak:

Ez a Gea kis gondozója — mutatott

rám.

— Szolgálatára, méltóságos uram, tudomásul vettem — felelte a fiú földig hajolva.

Így történt meg a csoda. A kiskutya szeszélyének köszönhettem, hogy ráléphettem a süppedő szőnyegekre, és hogy anyukám mindennap láthatott. A kis kutyával osztoztunk a tízórain és az uzsonnán, és az első heti keresetem ötven fillér volt. Olyan boldog voltam, hogy nem cseréltem volna az egész világgal.

Ez nem kitalált mese. Valóban megtörtént 1937-ben Magyarországon, ahol gyermekéveimet töltöttem. Való igaz volt, hogy az urak egy kutya ragaszkodását többre becsülték, mint egy munkásasszonynak a gyermeke iránti szere te tét.

Lévay Erzsébet,