Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
,, /Oátíáíok Qfllao (Oe-tun elnököt ? Estefelé a Sun Jat-cen /sirklsi készültünk. 1953. május l-ike volt, a tinta ifjúság ruipja. Készt akartunk vermi legalább munka után az ifjústíg ünnepén. Különös érzés nesz rajtam érát, valahányszor a Sun Jat-cen parkba lépek. Táncolni, énekelni szeretnék s szerelném megcsókolni az embereket. Nem is csoda, hiszen itt nem találsz embert, akinek gondterhes volna az arca, nem találsz embert, aki veszekedne itt mindenki arcán őszinte gyermeki mosolyt láthatsz. És a gyermekek f — Ez egy külön fejezet. Egy csatorna mellett haladunk el. ebben csónakáznak a fiaUdok. A kerthelyiségben emberek teáznak. Távolról, egy harmonika hangja hallatszik. Egyre, érthetőbben hallom a jól ismert dallamot: „Kis kertemben szép tavaszi estén..Egy katonabiny harmonikázik, mellette egy csoport, katona táncolni tanul. A körüláUák is be.kapcsolódmtk a táncba. íme, kis pionírok is forgolódnak a körben. Egy leeringőt kezdenek játszani. Erre már mi sem álljak meg, lágy be ne lépjünk a körbe. Érezzük, hogy sok szemfuír figyel minket. A két katona gyakran a lábunkra lép. Nem csoda, hiszen a keringő nem kínai tánc. Ahá, Így! - most már jobban megy nekik. Széles mosolyra nyílik az ajkuk. A tánc befejeztével ta/msal köszönjük uug a daft. A társaság viszont azért tapsol, hogy bekapcsolódtunk a táncba. Messzire követ minket kiáltásuk: ,,caj tien“ — viszontlátásra. Az emberek nagy körökben táncolnak, énekelnek, üldögélnek a padokon, sétálnak a parkban. Amott egy tengerész iil feleségével és gyönyörű kislánykájával. A z embernek önkéntelenül is rájuk kell mosolyognia. „Zdravsztvujtye“! köszöntének bennünket oroszul a szülők. Mi is leülünk a fiadra. Egy feltűnően szegényesen öltözött kisfiú szala/l elénk. Régi kabátját zsinór fogja össze, hosszú nadrágját spárgával kötötte fel, lábán kitaposott fekete /síjmes van, talán az apjáé. Elénk áll és hallgatádzik, milyen nyelven is beszélünk. Megkérdez bennünket: „sem»“! — micsoda? Mi fieriig megkérdezzük kitmiid, hány éves. Azt, mondja, tíz. Ez bámulatba ejt bennünket. Növése szerint ti évesnek néz ki. Állítólag iskolába is jár, a harmadik osztályba. Megkérdezi tőlünk, beszélünk-e angolul. Azt feleljük, hogy nem, csehszlovákiaiak vagyunk. Tudja is ő. kik a csehszlovákiaiak/ Oomlolkmlás nélkül a „.Sulién“ — szovjet emberek családjába oszt be bennünket. Körülöttünk egyre nő a kör. Hallgat ják, miről is beszélünk. Egy Idősebb kínai a púhoz lép és jelzi neki, hogy ne zavarjon bennünket s finoman pgyelmezteti, hogy menjen haza. A fiú megértette. Meglepett bennünket az a tisztelettudás, amellyel a fiú válaszolt: „Kn nem sietek, nekem van időm“ — és tovább kérdezősködik. Voltunk-e május 1-én a Tebien An-men kapunál és láttuk-e Mao Ce-tunot. Azt feleljük, hagy ott voltunk és nagyon tetszett nekünk az ünnepély. Elégedetten mosolyog. Megkérdezzük tőle, volt-e ő is a téren. Azt mondja, igen. „Az iskolával?“ — kérdeztük. „Nem, egyedül voltam“ — mondja és hirtelen örömteljesen kezdenek csillogni szemei. Én is láttam Mao elnököt, mondja diadalmasan. Milyen szép is. Ez a ma még szegényesen öltözött pú május 1-én látta Mao Ce-tunot. E pú részére nyílnak ma a Sun Jat-een park virágai. Tízéves fiú komolyan beszélget a csehszlovák nagykövetség elvtársaival. Nagy cijrőbe bújta — talán az apjáéba — jár az iskolába. Ezelőtt a kínai pú előtt most tárulnak fel az új ismeretek kapui. Mi lesz belőle, ha felnő? Hogyan kapcsolódik majd be hazájának építésébe ? Egy azonban már most biztos, becsületesen jog dolgozni hazája szebb életéért, a világ minden népének szebb, jobb életéért. Biztosan olyan lelkeseiléssel fogja nuijd ezt csinálni, mint amilyen lelkesedéssel beszélt most a május l.-i élményeiről. Neki is megvirradt. „Felsütött ránk a nap, Mao elnök jött közénk“ — mondják a kínaiak. A mi púnk szemében is az öröm tükröződik, mert Mao elnököt látta. Búcsúzunk az emberektől, akik körülvettek bennünket. A kis pionírlányok csoportja kísér bennünket tovább. Fogják a kezünket és kérdezik tőlünk, tudunk-e oroszul, ók még rsak most tanulnak. Így fejezik ki irántunk érzett szeretet ükét. Kezet jognak velünk, s ezekkel a szavakkal búcsúznak: „Tovaris, haraso“. A harmincadik számú középiskolába járnak. Búcsúzunk tőlük mi is és még messziről is halljuk kiáltásukat: „Doszvidányia, tovaris!“ A gyermekjátszótér mellett térünk haza alkonyaikor. A kínai felügyelő elvtársnő kéri a gyerekeket, hogy hagyják már el a játszóteret. A /sirк mellett érünk ki az utcára., ahol a kerékpárok százai vannak letéve. Valamikor ebbe a parkba sem kerékpáron, sem gyalog nem jártuk a dolgozók. Ellenkezőleg, a császári negyedben, a „tiltott helyen“ nem volt szabad tartózkodniuk. Ma itt kultúrközpontok és üdülőhelyek állanak a munkások rendelkezésére. A Kun .Jat-een parkban sok a gyermekjátszótér is. Az utcákon kigyúltak a lámpák, az esti fények. Mi pedig egész úton magunk előtt látjuk a kisfiú szemében fellobbant fényt és állandrían halljuk kérdését: „Láttátok Mao Ce-tun elnököt?“ 2 Kola Komzalová. /‘eking.
