Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-01 / 8. szám
1%ш*т a?éM eté$gew/m~. Amikor először találkoztam Juliska nénivel egy vöröskeresztes tanfolyamon, mindjárt feltűnt mosolygó szeme, fiatalos hangja, az, hogy mindenkihez volt egy kedves szava, ismerőshöz és ismeretlenhez. Néha elbeszélgettünk s úgy éreztem, hogy egyszerű, szavai mögött sok az élettapasztalat és sok az érzés, az emberek, az élet szeretete. Az életében nem voltak nagy kalandok, nem voltak „szenzációk“, csak egymást követő események, amelyek száz és száz életben fordulnak elő. De éppen ezért szeretnék róla írni, hogy Juliska néniről olvasva ráismerjenek önmagukra azok, akiknek hasonló volt a soruk a múltban s hogy sarjadó szép jelenünkre olyan megbékél - ten és boldogan nézzenek, mint ahogy ez a hatvan esztendős ifjú szívű asszony néz. A már nem éppen fiatal Fekete házaspár Pet rial kán lakik az országút mellett egv nagy kertben. Üvegházak alatt virágok, saláta, borsó, paprika szívják magukba a nap melegét, másutt párád iosomtökék sorakoznak hosszan, kikandikáló még zöld fejecskéikkel. A kert közéltén áll a modern kis lakóház az ablakokban muskátli piroslik s a küszöb előtt fiatal farkaskutya kapkodja a szemtelenkedő legyeket. Csendes nyári estén látogattam meg Feketééket. A nap már eltűnt, vöröses fényeket hagyva maga után az ég peremén. A ház előtti padkán ültünk, szemben az út másik oldalán a ligeti park vén fái mesélték esti meséiket és Juliska néni az életét mondta el. Mindig mosolygó szemébe most a multbanézés valami csendes szomorúságot lopott: Ha összehasonlítom a gyermekkoromat a mai gyermekek életével, úgy tűnik nekem, mintha az én kislánykori álmaim váltak volna valóra. Az Apponyibirtokhoz tartozó faluban, Eberharden, az olyan szegény parasztcsaládnak, mint mi voltunk, nehéz küszködés volt az élete. Heten voltunk gyerekek s alighogy a legnagyobb leány felserdült, a városba ment szolgálni. Utána következtem én. Már hétéves koromban büszkén hordtam haza azt a pár krajcárt, amit a grófi földeken kerestem libapásztorkodással. pulyka-őrzéssel. A nyár számomra látást,ólvakulásig való robotot jelentett: alig aludtam el, az első kakasszóval máris fel kellett kelnem és vinni a libákat. Hányszor sebezte véresre a meztelen lábamat a jól-rosszul kaszált tarló... — Aztán az ispánokhoz kerültem, mint kis mindenes. Persze oz azt jelentette, hogy nem járhattam tovább iskolába. Az ispánná ugyan néha esténként foglalkozott velem, tanítgatott, de csak arra, hogyan kell viselkednem, ha nagy vendégség van, hogy kell az ételeket felszolgálni, meg több ilyen dologra. Sokszor nagy vadászatok voltak és ha ilyenkor valamit eltévesztettem, volt utána hadd-el-hadd. Az ispánná asszony nagy súlyt fektetett arra, hogy vallásos legyek. Ma inár tudom, ez csak arra volt jó, hogy alázatosan tűrjek...- Tizenhat esztendős voltam; folytatta Juliska néni a visszaemlékezést — amikor Pestre kerültem az ispánék rokonához. egy gazdag budai házba. Itt nyakamba szakadt az egész háztartás és emellett még két apró gyereket kellett gondoznom. Itt ért utol az első világháború. Nem sokat értettem meg belőle, csak amikor az első sebesülteket láttam, felébredt bennem a segítés vágya. Jelentkeztem a magyar Vöröskeresztnél. A János kórházban ápoltam a háború áldozatait és sokszor kérdeztem magamtól ennyi szenvedés és pusztulás láttára, miért?... A háború utáni idők forgatagában nem találtam helyemet Budapesten. Hazakívánkoztam. A határon átjövet minden iratomat elvették, kórházi bizonyítványaimat is, úgyhogy itthon abban az időben lehetetlen veit kórházban elhelyezkednem. Közben férjhez mentem és otthon maradtam. A faluban nehéz volt az élet, még nehezebb, mint a háború előtt. Sok évi megfeszített munka után elhatároztuk a férjemmel, hogy szerencsét próbálunk a városban. Feljöttünk Pozsonyba nagy reményekkel és nagy tervekkel. Az én álmom továbbra is a kórházi munka volt, a férjem pedig kertészetben szeretett volna dolgozni. De ebből semmi sem lett. Meg kellett elégednünk azzal, hogy házmesteri állást vállaltunk egy pozsonyi orvosnál. Bizony nehéz volt. Vezetni a háztartást és amellet dolgozni a gazdának kertjében, nyarankint még a gyümölcs eladásának a gondja is rám nehezedett és Juliska néni megmutatta kezén az évek nyomait, karján a nehéz szatyorok cipelésétől ottmaradt csomókat. — A második világháború alatt .megismertem a fasisztákat és megtanultam őket gyűlölni — itt Juliska néni kis szünetet tartott, talán mert nagyon fájt a visszaemlékezés, talán azért, hogy egy könnycseppet töröljön ki a szeme sarkából. — Úgy a háború vége felé történt, 44 nyarán. Kimentem a kertbe megnézni a gyümölcsöt. Ahogy odaérek a kis kerti házhoz, látom, hogy két fiatal — húszévesek is alig lehettek — SS-katona be akar törni a házba. Az ajtót feszegették, meg az ablakot igyekeztek kinyitni. Rájuk szóltam, hogy mit csinálnak, mit akarnak. A felelet az volt, hogy az egyik jól szájonvágott, a másik meg öklével a halántékomra ütött úgy, hogy elestem. Akkor meg elkezdtek rugdosni. Elájul tanú A nagy zajra összefutottak a szomszédok és a két katonaruhába bujtatott csirkefogó jobbnak látta, ha eltűnik. Még ina is itt van az ütés helye a számon s a derekamba meg a lábamba még ma is belehasít a fájdalom... Aztán vége lett. Jött a felszabadulás a mosoly egyszerre visszaköltözött .1 nliska néni szemébe. A város ezt a kertet bízta ránk, úgy gondozzuk, akárcsak a sajátunkat, mert hiszen a miénk is: biztosítja a megélhetésünket, munkánk békés és boldog napokat ad. De Juliska néni dolgozik, még a Vöröskeresztben is?! Igen — feleli — a helyi csoportnak a tagja vagyok. Ügy gondolom, az igazolványom kötelez arra, hogy ne csak meszsziről nézzem a csoport munkáját... Fekete elvtársnő tisztában van azzal, mit jelent hazánkban a Vöröskereszt szervezetének kiszélesítése egészségügyünk színvonal emelése érdekében. Előrehaladott kora már nem engedi meg, hogy kórházban teljesítsen szolgálatot, de ott segít, ahol tud. Ott van mindén kurzuson és jó tanácsaival hozzásegíti a tanfolyamok hallgatóit, hogy jobban sajátítsák el az elsősegélynyújtást, a kötözéseket. Rendben tartja a helyi csoport helyiségében a gyógyszereket, kötszereket és még arra is vállalkozik, hogy szolgálatot teljesítsen a ligetfalusi sportpályákon, ha valamilyen mérkőzés van. Már lassan besötétedett. Búcsúzunk. Juliska néni megszorítja a kezemet: — ismerem az életet és szeretem. Tudom, bogy sokan harcoltak és szenvedtek azért, bogy mi most jól és szépen élhessünk és tudom azt is, hogy vannak még olyanok, akik vissza akarják hozni a múltat háborúval. De biztos vagyok abban, hogy ezt nem engedjük, harcul nuuk kell, ha már nem is magunkért, mert mi már lassan kifelé megyünk az életből, de azokért, akik utánunk jönnek... Feteke ./ úliti tlaő segélyt nyújt Láng Éva 1 1
