Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-01 / 8. szám
N /, ?No Ф * nem hangyákra, hanem legalább Ih őzekre. Végül váratlanul kijutottak egy köves tisztásra, amely olyan aprócska volt, hogy Darbuján mama három szoknyájával beteríthették volna. — Ez a mi táborunk... — mosolygott Vaszil Andrej Ignaticsra. — Hát annyit mér látok, hogy nem valami nagy... — jegyezte meg komoly, feszült figyelmet eláruló arccal az ezredes. — Az igaz, — ismerte be őszintén Matyej, — inkább lefelé terjed, mint oldalt. De ott lent jó meleg van és hely is akad, amennyi csak kell! Mielőtt még idejük lett volna alaposan körülnézni, biztos mozdulattal benyúlt a legsűrűbb bokorba, kihúzott egy vastag csomós kötelet és gyakorlott kézzel erősítette egy sudár fenyőfa törzséhez. A kötél másik végét ledobta a tisztás közepén tátongó kökútba és torkaszakadtából lekiáltott: — Hé Willi, mássz csak ki! Pár pillanat múlva a kötél, amely addig petyhüdten lógott, láthatatlan teher súlya alatt megfeszült -— aztán a kút szájánál megjelent egy csupahaj férfi, lihegett, arca kipirult a nagy erőlködéstől, gazdagon díszelgő szakálla a melle közepéig ért: tíz bozontos rókafark sem érne fel ezzel a büszkén hivalkodó férfidísszel, amely rőten csillogott, mintha finom rézdrótból fonták volna össze. Amint meglátta az ezredest és körülötte a géppisztolyosokat, megtör, pant. De Matyej bizalmasan bátorítgatte — Csak ne félj, a háborúnak vége,: Hitler megdöglött, minden rendben van. Erre az ismeretlen összecsapta a sarkát' és olyan akkurátosan jelentkezett az ezredesnek, mintha díszszemlén volna. Amikor az ezrede meg a zászlóalja számát is elmondta, Gyemcsenko ezredes szeme megvillant: — Lám, lám... A maguk zászlóaljával már volt szerencsénk megismerkedni.., a seelowi halmokon, Berlin előtt. Mi katyusákkal, meg éjtszakai szuronyrohammal mutatkoztunk be nekik. Kemény éjtszaka volt. A katyusa nem ostoba dolog... a szurony meg a hősök fegyvere! — idézte szabadon Szuvorov szavait. Vaszil önkénytelenül minden szavát lefordította németre. Az erdei ember elfogódottan tépdeste körszakállát, pillantása a géppisztolyosok szemének hideg, acélos fényébe ütközött — ezek a legények biztosan ott voltak a seelowi dombokon! — és érthetetlenül dadogott valamit. Az ezredes egy pillantással felmérte, mi megy végbe a szakállasban. — Mondd meg neki, — fordult Vaszil - hoz, — hogy a szovjet emberek nem ismerik a durva bosszút. Hitlert elsöpörtük, de a német nép megmarad. Megbüntetjük a gonosztevőket... a népet... a népet pedig nevelni fogjuk. — Besten Dank! — tisztelgett a szakállas és szemében felizott az öröm. Pár perc múlva mind a négy fogoly ott állt egymás mellett. Hárman olyan szakállal büszkélkedtek, hogy még az erdei manók is megirigyelhették volna, csodálatos módon minden szőrszáluk rőt volt, az egyiké sötétebb, a másiké világosabb árnyalatú. Csak a hadnagy álla volt sima, akár egy kisasszonyé: a hosszú hetek alatt, amit az elhagyott tárna fenekén töltöttek, gondosan kitépdeste azt a néhány szőke szálat, amely hellyel-közzel kiütközött a képén. — Atkozott szerencsétek volt — kiáltotta utánuk Matyej, amikor a géppisztolyosok az autók felé vezették őket, — megköszönhetitek, hogy idejében a kezünkbe kerültetek. Ha a zászlóaljatokkal együtt ti is ott lettetek volna a seelowi dombokon, ma már alulról szagolnátok az ibolyát! , A három szakállas, mintha egyezerre megértette volna Matyej szavait, hálásan szorongatta az öreg bányász kezét és egymás szavába vágva vartyogta: — Besten Dank, besten Dank, besten Dank. Herr Tarpuján! Hogy a fenébe találtad meg azt az ■elhagyott tárnátö — Hát szükségben az embernek sok minden az eszébe jut. Nem hiába mondják, hogy szükségből még a püspök is eljárja a polkát. A tárnát meg már gyermekkoromban ismertem. Nagyapám idején még aranyat bányásztak benne. A járat vagy tizenöt méter hosszú, szilárd, kőbe van ágyazva. Még forrás is fakad a sziklából, a vize eltűnik egy hasadékban Csak eggyel volt baj: az élelmezéssel! két hadseregben is szolgáltam, még boldogult Ferencjóska alatt, de sohasem gondoltam volna, hogy az élelmezéssel annyi gond lehessen. Minden harmadik nap egy krumplikosárra való élelmet kellett idecipelnem. Megzabálták a disznóm töpörtyűjét az utolsó szemig. Amikor másodszor vizitáltam meg őket, mind a négyen ott álltak a kút szája alatt és üvöltöttek, akár a veszett bivalyok: „Hilfe! Hilfe!“ Persze, odafönn ez csak úgy hallatszott, mintha szúnyog döngicsélne, de ezért gondoltam, az óvatosság sose árt. Megálljatok csak, mondom magamba, és jó szigorúra fogva a hangomat, visszaordítottam : „Nix Ruhe, nix menázs! Nem is kellett több! Amikor három nap múlva megint eljöttem és ereszteni kezdtem lefelé a kosarat, az egyikük már ott állt vigyázban a nyílás alatt és jelentette, hogy minden rendben van. Aztán... te is tudod, hogy van az... egy kissé meg is barátkoztunk. Kerítettem a bányában egy jó vastag kötelet, csomókat kötöttem rá, hogy meg lehessen bennük kapaszkodni és egyszer márciusban, amikor már melegen kezdett sütni a nap, ledobtam-az egyik végét a gödörbe: „Ajn Man heraus!“ adtam ki az ordrét. Az a rókaüstökű Willi mászott ki elsőnek, kissé el volt szontyolodva, hogy most mi lesz vele. Azt mondtam neki: „Ajne stunde sonne!“ Kellemes szélárnyék volt a tisztáson, a nap sütött, mintha fizetnék érte, pár pillanat múlva már lekerült a legényről az ing. Szavamra, ilyen csupaszőr embert még életemben nem láttam. Még a lapockáján is olyan bunda nőtt, hogy fésülni lehetett volna. Nyögdécselt az élvezettől, hogy melengette a nap. „Nehogy szökni próbálj,“ szóltam ré biztonság okáért, „mert mindjárt lövök!“ Erre aztán esküdözni kezdett, hogy ő becsületes ember, esze ágába se jut a szökés, civilben a vasútnál dolgozik, mozdonyvezető és egyébként is torkig van már a háborúval. A másik két közlegény ott lenn a tárnában, Killmayer meg Schlehofer ugyancsak rendes gyerek, idővel őket is kiengedhetném napozni. Csak a hadnagyot ne, szemen szedett gazember, néhányat már le is kentek neki, mert nem állják a társaságát. „Még lop is!“ köpött egyet. „Megmondhatom szép tiszt! Tegnap megzabálta Schlehofer kenyerét!“ így aztán idővel mindhármukat kiszellőztettem a napon és közben a háborúról beszéltünk, néha a kezem is megfájdult a sok beszédtől. Hidd el, húsvétig már foganatja is lett a munkámnak, kezdett megjönni az egészséges eszük. Már maguk kérdezték: — Also, Herr Tarpuján, hol vannak már az oroszok? — A Gestapo nem fürkészte ki a táborotokat ? — Ugyan, hol merészkedett gestapos az erdőnkbe! De egy vénasszony kiszaglászta, az öreg Vondracskáné Hutyából. Az ördögadta vénasszonyai, hogy sehol sem lehet el tőlük az ember! Éppen cipeltem fölfelé a menázsis kosarat, amikor rohan ám velem szembe, csak úgy tiporja a sarjadék fákat, a szeme forog, mintha rúgóra járna: „Jóemberek segítsetek, az Aránytárnában földi manók kísértenek!“ — Néné, mondok, magát, meg hova vitte a jódolga? Azt feleli, fonni való nyírta veszszöt vágott a hegyen. Aztán jött belőle a szó, akár a vízfolyás, hogy lenn a tárnában három manó olvasta a fekete litániát, térdig ért a szakálluk, ha akarom, meg is esküszik rá. Láttam, hogy nagy baj van. Ez a faluszája estig fellármázza az egész környéket. Megfogtam a két vállát, úgy súgtam a fülébe: „Ne bolondozzon néne, hadititok ez, ha nem tartja lakat alatt a nyelvét, agyonlövik!“ Persze tüstént eltört a mécsese, rimánkodni kezdett, hogy nincs már egy árva foga, csak néhány gyökér éktelenkedik a szájában, hát mivel fogja le a nyelvét. Kétségbeesésemben azt mondtam neki: „Ha majd elfogja a kísértés, és viszketni kezd a nyelve, néne, gyorsan vegyen a szájába egy korty sós vizet és addig ne köpje ki, amig nem múlik el a beszélhetnékje!“ Dehát így csak riogatott a félsz. Két hét múlva a városban találkoztam a vénasszony menyével. Már messziről igen furcsán nézett rám, mondok, te is búcsúzhatsz a titkodtól, Matyej. De mégiscsak összeszedtem a kurázsimat és szóba elegyedtem vele: „Hogy érzi magát a mama?“ kérdeztem beszéd közben. „Megáldott vele az isten! Hajnaltól késő éjtszakáig sós vizet tart a szájában. Már szavát se hallani, csak kezével integet, ha valamit akar. Azt mondja, a foga gyökere fáj...“ „Arravaló orvosság is a sós víz,“ — feleltem, „de ki adhatta neki ezt a jólelkű tanácsot?" „Még maga kérdi, maga filiszteus!“ fenyegetett meg az öklével. De használt is az orvosság! Matyej felkacag, szemében huncút fények villódznak. ' — Május végén eljött ám hozzánk a Yísztrkovra a vénasszony, azt mondja, nem gondolod Matyej, írást kéne nekem adnod, hogy én is résztvettem az illegális mozgalomban! Az ember nem tudja, mikor veheti hasznát az ilyesminek. — Az nem megy, néne, „ábrándítottam ki,“ illegális tevékenységnek ez ezért mégse illenék. De tudja mit? A világ okulására megírjuk a hutyai községi krónikában: Az öreg Vondracskáné a tizenöt ös számú házból négy hétig tudott egy titkot és nem fecsegte ki. Ettől aztán leesik a hutyaiak álla!“ Az ördög vinné a vénasszonyt! Máig is haragszik rám érte. 9
