Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7. szám

I i ó к V a L a j о s • j4 A nagyparasztok a templom előtt áll­tak. Nézték a torony helyét, mely óriás amputált karra hasonlított. A német csa­patok ágyúzták szét még 1945-ben hiva­talosan azért, hogy az oroszok fel ne hasz­nálhassák megfigyelőnek, valóban bosszú­ból, hogy hátrálniok kellett a diadalmas Vörös Hadsereg elől. Tudja ezt jól Kiskun Miklós, meg a többi nagyparaszt, mégis egész másra haragusznak az istenháza miatt is, amint ott állnak ma, vasárnap a csonka torony előtt. — Olyan bizonytalan idő volt egész hé­ten, —• hiimmögi Bódis Péter. Ma nagyon szép idő van... — Csak nem gondolod, hogy ma dolgo­zunk, — vágott szavába sovány, epés komája, aki csak gyűjt és gyűjt, pedig se gyereke, se apja, de háza van kettő. Azért gyűjt, hogy másnak ne maradjon vala­hogy, — mondogatja Petikné, a kondás felesége, aki megkenni jár a gazdát oly­kor, ha a köszvény bántja... — Aztán miért sietnénk az aratással, -- sunyit Kiskun Miklós, akinek eddig cséplőgépe volt, amin nagyon jól kere­sett, pedig ő jóformán hozzá se nyúlt. Volt gépésze, aki nem győzött veszekedni a kialkudott bérért... Mindnyájan bólogattak. Megértették Kiskunt. Hadd peregjen ki a búza, annál kevesebbet lehet beszolgáltatni. — - De azoké is kipereg, — nevetett Bó­dis, nagy rőt bajuszát pedergetve. éppen úgy, mint mikor még bíró volt és itták a sok jó áldomást a zsellérek és kisparasz­­tok bőrére. Az „azok“ alatt a szövetke­zetieket értette... — Meg kellett volna nyúzni a kisgaz­dákat, - súgja komája. Lám elárultak. Beléptek a szövetkezetbe... — Megnyúzza őket az isten, — véle­kedtek többen. — Milyen óriástábla van ott. Gondolod, le bírják aratni? Az idő nem kedvez. Kevesen vannak. Azoknak egy része is a gyárba jár... Rövid csend következett. Mindnyájan a széles földtáblát nézték, melyen szelí­den hullámzott az aranyos búza tenger. A barázdáknak már nyoma sincs. Egyben van az egész, mint egységes erő és aka­rat... Az új élet, az új falu, az új társada­lom. De ők ezt nem így látták, mert nem is akarták így látni. A múlt után sóvárog­tak, mely a kapzsik, dologtalanok, önzők paradicsoma volt, milliók verítéke árán... Még észre sem venni, honnan med­dig tart az egyházi föld, — törte janeg a csendet Bódis. Valamikor 6 bérelte a pap. a kántor, a templom földjét. Nagy haszna volt belőle. A kevés bért kifizette. A ga­bona felét kiadta részes aratóknak, a ka­pásokat a zselléreknek felében vagy har­madában, ő pedig élt dolqgtalanul... — Észrevenni még azt, — szólalt meg Kiskun. —- Nézd, — mutatta bütykös ujjúval, — az a vége ott ni... Az a regi egyházi föld. Azon még most is jobb a ter­més ... Rábólingattak, bár józan ésszel senki se vehetett észre semmiféle különbséget. Gyönyörű volt az Egységes Földműves Szövetkezet búzája, ók azonban csábul­­tak voltak régi életük emlékétől, mely nekik csak tejfölt mért. A szegény meg szerintük azért él, hogy savót egyen... Mert van olyan bölcs az isten, hogy a gaz­dagoknak szegényeket is teremt, akik dolgoznak. — Meg is trágyáztam én azt a földet, — köhécselt Bódis. — Azt akartam, hogy jó legyen. Mikor a bért fizettem, megtócítam két liter törköllyel is. Megiszogattuk... Azok voltak az idők...- Olyan tanítók már nem is lesznek, -- legyintett Túri Béni, aki valamikor iskolaszéki elnök volt és sok jót ivott a lanítóváiasztásokon... Rábólintottak. Azok tanítók voltak. Együtt ittak a gazdákkal, nem alacso­­nyodtak le a munkások, kisparasztok, zsellérek közé. Valóban a falu cselédei voltad. Természetesen a falu alatt csakis a jómódúakat értették. — Azokat a gyerekeket is rendre nevel­ték a pálcával, — vélte Ródis komája, ráncos tenyerébe veregetve tajtékpipá­ját Nem úgy, mint a mostani is, aki munkás volt valamikor, most meg komá­­zil: a suhancokkal, a szövetkezetben könyvel ér olyan előadásokat tart, hogy a világ önmagától keletkezett... Még sokat keseregtek volna erről, ha Kiskun észre nem veszi, hogy a szövetke­zetiek földjén mozgolódik néhány alak...- Talán az a néhány ember akarja le­kaszálni azt az óriástáblát. Bizony, az egész kipereg, mire a végére érnek, ha­­hotáztak Kiskunék... Még hozzá jó, hogy délben nem kez­dik, — tömögette újra pipáját Bodis ko­mája ... De vasárnap, — méltatlankodott Túri... — Nem félnek, hogy rájuk szakad az ég, — fordult ájtatoskodó arccal a csonka torony felé... — A jövő hét jó esős lesz, — jósolgatta Bódis, akkor aztán mehetnek kódulni a szövetkezetiek... — Hozzám ugyan hiába jönnének, ráncolta szemöldökét Kiskun... Éhen is veszhetnének fattyaikkal... árulók... 'főbben rábólintottak és mivel megszó­lalt a harang, hát keresztet is vetettek. Végtére ők nem oly istentelenek, mint azok, akik ott kint dolgoznak... Rövid szünet következett. Mindnyájan kárörömmel gondoltak arra, hogy megy tönkre a szövetkezetiek termése. Bódis kioltotta a pipáját— Készülődtek belép­ni a templomba ... Zúgásra lettek figyel­mesek... Megálltak és arra figyeltek. A szomszéd falu felől porfelhő támadt. Ott van a gép- és traktorállomás. Valóban két kombájn közeledett a szövetkezetiek földje felé. Kiskunék mintegy parancs­szóra várták, mi lesz. Összeszorított ajak­kal nézték, mint kezdenek a kombájnok a munkába. Lém, az a néhány szövetke­zeti csak azokat a sarkokat kaszálta, hol a gépek feleslegesen pazarolnák erejüket. Kiskunék összeszorított öklökkel lép­tek a templomba. Mikor kifelé jöttek, a kombájnok a búzatábla kétharmadát már learatták. Sőt el is csépelték. — Mégis jó dolog az a kombájn, — sza­ladt ki Bugyor száján, aki kicsit felvilá­gosultabb volt, mint a többi nagyparaszt. Kiskunék rosszalóan néztek rá. Bár a közismert, józan, furfangos parasztósz nekik is azt súgta, hogy jó dolog az a kom­bájn, Kiskun félrehúzott ajakkal meg­jegyezte: — Olyan munka is lesz az... A többiek rábólingattak. Mikor a kö­vetkező hét végén újra esősre fordult az idő és a szövetkezetiek mér készek voltak mind az aratással, mind a csépléssel, ők pedig még javában kínlódtak, újra eszük­be villant Bugyor szava: Mégis jó dolog az a kombájn... De ijedten hessegették maguktól ezt a józan gondolatot... Kiskunt pedig még egy keserűség érte, ami mindennél jobban fájt neki. Vala­melyik nap unokája együtt játszott Bódis unokájával a kertben. Különös tákol­mányt tologattak... — Mit csináltok? — kérdezte Kiskun, vállán a kaszával... Még mindig aratni járt Aratunk kombájnnal — selypítette kis unokája... — Már tik is, — - hördült fel... Legszí­vesebben belerúgott volna a játékukba— De erőt vett magán és dühös léptekkel ment földje felé, miközben agyában ott rémlett Bugyor szava: Mégis jó az a kom­bájn ...

Next

/
Thumbnails
Contents