Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7. szám
IEgv пкешшш auzomv Lassan és komoran megyek lefelé a lépcsőn és akkor ott lent, a tágas, homályos előcsarnokban megpillantom a feketeruhás asszonyt. Járkálnak, tömörülnek, lökdösnek odalent az emberek és mégis őt látom meg először, őt kell meglátnom. Egy kis csoport szélén áll, a felvilágosítói pult közelében. A csoport közepén egy pirosarcú, fiatal férfi, egy újságíró, ismerem, a „l'Humanitó“ egyik rnvmkatársa. — A címeket meg tudná nekünk mondani, a címeket, uram?-— Vegyük sorra, — mondja az újságíró. A szovjetek a Metropolitan laknak, az amerikaiak a Hotel du Hhone-ban, Monsieur Bidault a környéken, Versoixban, egy villában, a vietnamiak az Angleterre-ben... A fiatal férfi egy újság margójára jegyzi a szállodaneveket, mindegyik után biccent egyet, „merci“ köszönöm. Az újságíró sorolja tovább: — A kínaiak a Richemoruiban és a Beau Rivage-ban, az angolok... A feketeruhás nő áll a csoport szélén, némán, ami feltűnik rajta, az a sápadtsága, a hófehér are, a fekete kalap és a kalapról lefutó, a nyakat körülölelő fekete fátyol még sápasztóbb keretében. Nem fiatal és nem is öreg, negyvenéves lehet, nem szép és nem csúnya, a szemén nagyon vastag, erős szemüveg. A küldöttségek szállodacímei már mind ott sorakoznak az újságlap szélén. A „1 'Hnmanité“-s megkérdi: — Hova valósiak? — Haute Valee du Gresivaudan, — mondja a férfi, szemmelláthatóan a kis csoport, a négy-öt ember vezetője. — A gresivaudani fennsík —- bólint az újságíró. - Ismerem... hegyi emberek... kemény emberek... A feketeruhás asszony arca megrándul. — Sok szerencsét, — búcsúzik az újságíró. — Nem vagyok biztos benne, hogy mindenütt fogadni fogják magukat. A kis csoport indul kifelé, a kapu felé. Odalépek a feketeruhás asszonyhoz: — Bocsánat, hogy alkalmatlankodom. Magyar újságíró vagyok. Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem: milyen célból járnak Genf ben ? Л küldöttségekkel akarunk beszélni. —- mondja csendesen. — A gresivaudani falvak nevében, . . — Bocsásson meg: Gresivaudan ... Franciaország. Reggel jöttünk vonattal. .. A kis csoportból a többiek már indulni szeretnének. Én nem tudom levenni a szememet a fekete ruháról, a kalapról, a gyászfátyolról. A titkát akarom megtudni, a tarka, kavargó tömegben ennek a feketeségnek a titkát. Megkérdezni nem merem, ez valóban tolakodás... A feketeruhás asszony vastag, erős szemüvegén át is kiolvassa a szememből a gondolatomat. És nagyon egyszerűen, a világért sem titkotfejtően azt mondja: — A fiamat gyászolom. Dien Bien Piainál esett el. Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „A fiamat gyászolom1' —- koreai apáktól, koreai anyáktól. Azok talpig fehérben voltak, ez az asszony talpig feketében. Ilyenkor nincs szó, nincs kérdés, csak csend van, nyomasztó, fekete csend. Aztán az asszony szólal meg: —- Huszonegy éves volt... Kőműves... Munkanélküliség ... Hazajött, azt mondja: „Anyám, most úgy sincs keresetem, addig leszolgálom a katonaévemet“.. Jó... Bement, ott meg rávették: Jelentkezzék Indokínába... — - És hogyan tudták meg?... A fekete ridikülböl egy kis barna tárcát vesz elő, az egyik rekeszből összehajtogatott, szakadt papírlapot. — Olvassa; A szöveg: „Jourdan úrnak. Értesítem, hogy Henri fia jól van és a szolgálatát teljesíti. Jelenlegi feladatai lehetetlenné teszik, hogy közvetlenül írjon. Sem nem beteg, sem nem sebesült. Fogadja üdvözletemet.“ Aláírás - - nem kézzel, hanem csak úgy pecséttel — De Winter ezredes, a szárazföldi tüzérség parancsnoka Észak - Vietnamban. — A dátumot figyelje, — szól a feketeruhás asszony. — Á dátum: 1954 április 4. A barna kis bőrtárcából most egv apró, sárgaszínű papírlap kerül elő: „Távirat. A hadviseltek és a háboríts áldozatok minisztériuma közli, hogy Henri Jourdan 1954 március 31-én elesett a becsület mezején. A hírről óvatosan értesítsék a szüleit." •Vemzetkiizi újságírók (leniben a Sajtó Házában — Óvatosan értesítettek, - bólint a feketeruhás asszony. — Amikor Winter ezredes levelét megírta, akkor a fiam már valóban nem volt sem beteg, sem sebesült. Halott volt... A vastag, domború szemüveg nem tudja elrejteni a szemek páráját. Miért jött el ez az asszony a gresivaudani fennsíkról, ide a Genfi-tó partjára? Hiszen az ő fia már úgyis elesett, azt a fiút már soha senki vissza nem adja. De élnek más fiúk, ölnek más fiúkat és halnak más fiúk. Ma újra tizenhat francia anya vesz fel fekete ruhát. Francia bombák ölték meg a fiaikat. És holnap és holnapután még hányán esnek el a „becsület mezején“, a szegyen mezején? Egy kedves, okos, nagy múltú nép színe-virága pusztít és pusztul a „piszkos háborúban“. Az élet ma betört о Sajtó Házának kapuján, olyan erővel, olyan forrón, mint még tán sohasem. A fotósok és a filmriporterek észreveszik a feketeruhás asszonyt. Már körülfogják a békeküldöttségek, már kezdődnék a fényképezés. Az asszony sietve búcsúzik: — Ne haragudjék... még ma végig akarjuk járni valamennyi küldöttséget... És este már utazunk is viszsza... Hanem ebből szívesen itthagyunk egy példányt... És elkér a fiatal, pirosarcú férfitől egy géppel írt papírlapot. A papíron ez éli: „Lancey, Brignoud, Grolles, Le Touvet, Barraux és Chapareilleau lakosai, akik résztvettek községeikben a május 13-i és 14-i gyűléseken, úgy vélik, hogy az az egységes támogatás, amelyet a gresivaudani fennsík lakossága a május 2-i tüntetésnek adott, kifejezi a lakosság békevágyát, tiltakozását a német militarizmus újjászületése ellen, és azt a követelését: szűnjenek meg a folyamatban levő gyilkos harcok. Követeljük, hogy kössenek azonnali tűzszünetet Indokinában. Ilyen tűzszünet csupán észszerű, reális és tisztességes javaslatok alapján, az egyenjogúság alapján lehetséges, kizárva minden olyan feltételt, amely akár az egyik, akár a másik féltől behódolást követel“. Mire felnézek a papírlapról, a feketeruhás asszony már nincs sehol. Halkan kisurrant a Sajtó Házának ajtaján, eltűnt a fényképezőgépek és a filmfelvevők lencséi elől. Nem akart szenzáció lenni. Most megy a gépelt papírlappal, fekete ruhában és sebes szívvel egyik küldöttségtől a másikig. Átjött Franciaországból Svájcba, csakhogy elsuttogja, elkiabálja mindenütt: vessetek véget az öldöklésnek! Elég volt a halálból, a gyászból! Békét! A gresivaudani fennsík lakói kemény emberek. Vájjon fogadják-e mindenütt? Vájjon észreveszi-e mindegyik küldöttség a ,,békevá'gy", az „észszerű javaslatok“, az „egyenjogúság“ elvont és fontos fogalmai mögött a dien-bien-phui csatamezőt, a maláriás dzsungeleket, a felperzselt vietnami falvakat, az életet? Vájjon a Hotel du Rhone-ban és a versoix-i villában meglátják-e, meg akarják-e látni a gépelt lapon a Jourdan-család szerény aláírása mögött a gresivaudani fiú vérét és a feketeruhás asszony könnyeit ? Talán jó lenne odafűzni ,— üzenetül és figyelmeztetőül — a fehér papírlapra egy keskeny darabkát Henri Jourdan édesanyjának fekete fátyoláből. Méray Tibor Malá Éva, CSISz-tag, lelkesen segít az aratásnál.
