Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
a kommunistákkal, bár nem volt párttag, de őt magát nem érdekelték a politikai események. De most, amikor megtanulta, hogy mi a fasizmus és mi a háború, látta azt is, hogy a nemzetközi események szorosan összefüggnek az ő sorsával és azzal, hogy valaha hazatérhet-e vagy sem. 1945. április 30-án este találkoztak először felszabadítóikkal, a szovjet hadsereggel. Elmondták, honnan jönnek és hogyan kerültek fogságba. A vörös katonák enni adtak nekik és tanácsokkal látták el őket. Micsoda kimondhatatlan boldogság volt újra szabadnak lenni és hazatérni! Messze volt az út hazáig és a vonatok szét voltak rombolva, de Ruzsenának most minden könnyűnek tűnt fel. 432 kilométert gyalogolt társnőivel együtt a német városok és falvak romhalmazai között. Elérték a zsitavai állomást, ahonnan aztán már vonaton folytathatták útjukat. A vasutasok, mikor meglátták a rabruhákba öltözött nőket, megkérdezték, honnan jönnek, hol van az otthonuk. Mikor meghallották, hogy Ruzsena Lidicéről való, az egyik feleóhajtott és megsajnálta: „Szegényke!“ Ruzsena megsértődött. „Nem vagyok szegényke, szabad ember vagyok és hazatérek.“ A vasutas nem merte neki megmondani az igazat. Nemsokára Ruzsena kezébe cseh újság került, az első újság, mióta elhagyta hazáját. A címlapon gj ászkeretben ezek a szavak álltak: „Június 10-én gyészünnepély a lidicei vértanúk tiszteletére.“ Tovább nem olvasott. Felsikoltott és szemei előtt minden elsötétedett. A vasutasok őt és a többi lidiceit az irodába vezették, ahol közölték velük a szomorú hírt, hogy férjeiket kivégezték, hogy senki sem tudja, hová hurcolták el gyermekeiket és hogy a falut felégették. Édesanyja, mikor a kétségbeesett asszony szülőfalujába érkezett, ezzel a kéréssel fogadta: „Bocsáss meg, hogy három éven keresztül azt hazudtam neked, hogy gyermekeid és férjed életben vannak. Azt akartam, hogy legalább te térj haza.“ A lidicei asszonyok elpusztított otthonukba való szomorú visszatérésük után gyermekeik keresésére indultak. Beutazták egész Németországot és Lengyelországot, kereeztül-kasul, de az elveszett 104 gyermek közül csak 16 került meg. Olyan gyermekek is voltak közöttük, akik nem találták meg szüleiket. Az apákat kivégezték, az anyák koncentrációs táborokban pusztultak el. Petráková Ruzsena három gyermekét nem találták meg. Később arról értesült, hogy mindhárman, más lidicei gyermekekkel együtt, a lengyelországi C'hmeln gázkamráiban pusztultak el, ahol több mint 56.000 szláv gyermek lelte halálát. 1952 áprilisában a bécsi Musikverein termében figyelemreméltó konferencia jött öszsze. Hatvannégy ország küldöttei tárgyaltak itt arról, mi a teendő, hogy az egész világ gyermekeit megmenthessük azoktól a borzalmaktól, melyeket egy új háború hozna magával. A háborút az amerikai imperialisták és lakájaik igyekeznek előkészíteni. A népek a világ minden tájáról elküldték ide szószólóikat. Politikai meggyőződésükre és felekezeti különbségre való tekintet nélkül jöttek itt össze orvosok, nevelők, művészek, képviselők, apák és anyák. Mindenféle ember... egyesek műveltek, mások egyszerűek. Fehér, fekete, barna és sárgabőrűek. De mind egyet akarnak. Azt, hogy a világ gyermekei békében nőhessenek fel, hogy egészséges fejlődésük biztosítva legyen és hogy becsületes emberek váljanak belőlük. Az elnökségben tiszteletbeli helyet foglalt el a koreai nép képviselőnője, aki borzalmas vádat hozott magával az amerikai betolakodók ellen: 300.000 koreai gyermek meggyilkolásának vádját. A jelenlevők emlékezetébe vésődött a szovjetküldöttség elnöknöjénék, Nagyezsda Michajlovná Parfenovának, kedves arca. Beszámolt a konferenciának a szovjet nép békés alkotó munkájáról és elmondta, milyen boldog élete van az ifjúságnak s a gyermekeknek a Szovjetunióban. A szónoki emelvényre a csehszlovák nép kiküldöttje, a lidicei anya, Petráková Ruzsena lépett fel. A teremben minden elcsendesedett, mikor az elnöklő német delegátus átadta a szót. Petráková Ruzsenának sok a mondanivalója azok számára, akik azért jöttek össze, hogy megtanácskozzák a gyermekek érdekében a béke megvédésének ügyét. Először úgy látszott, hogy sírvafakad. De azután szétnézett a teremben és nyugodt hangon szólalt meg: „Olyan anya beszél Önökhöz, akit az élet megtanított harcolni.“ — Beszélt Lidice elpusztításáról, a férfiak és gyermekek legyilkolásáról. „Senkinek nem engedjük meg, hogy hozzányúljon népünk mai boldog életéhez, gyermekeink jövőjéhez, akik a tavaszi napfényben lelik örömüket, a természetben, a virágokban és a madarakban. Az emberiség legdrágább kincse a gyermek; gyermekeink védelmére hívjuk fel a világ anyáit! Fogjatok kezet és harcoljatok együtt a békéért. Védjük meg jövőnket, védjük meg gyermekeink boldogságát! Mi, a csehszlovák nép képviselői, elsősorban a német nép küldötteihez fordulunk. Különösen Önöktől, a német néptől függ, hogy a békét Európában meg tudjuk-e menteni. Harcoljatok Nyugat-Németország újrafelfegyverzése ellen, ne engedjétek meg, hogy Nyugat-Németország népét a háborús gyujtogatók gaz terveik megvalósítására használják fel! Harcoljatok az egységes, békeszeiető német államért! Ebben a harcban népünk oldalatokon áll. Szólaljon fel konferenciánk sokféle nyelven, de közös értelemben, erős, lángoló hangon: „El a háborúval! Éljen a béke! Mindent a világ gyermekeinek szabad és boldog életéért!“ A küldöttek figyelmesen hallgatták a lidicei anya szavait. Beszéde befejeztével az egész terem felállt. Mikor lelépett a szónoki emelvényről, köréje sereglettek a német küldöttek. Mind kezet akartak vele szorítani és be akarták bizonyítani, hogy nem minden német egyforma, hogy egész Németország dolgozó népe békét kíván és hogy millió ember van ott, akik bátran harcolnak a béke ügyéért nemcsak a Német Demokratikus Köztársaságban, hanem Nyugat-Németországban is. Az egyik küldött ezt kérdezte: „Mondja, hogy tudott ilyen borzalmakat túlélni?“ „Élni kell“ — mondta Petráková elvtársnő. „Élni kell és harcolni kell a békéért', a boldogságért és a világ valamennyi gyermekéért.“ Boíena Holefková
