Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-12-01 / 12. szám
Alanin Benka: ,,bonok“, tusrajz, ablakterv Martin Benka: „Vetőnő“, olajfestmény, 1948 Martin Benka: Terehova tájképe, olajfestmény 1936 Borsos József: „Elégedetlen festő“ olajfestmény cAz igazi müoéázet a népből takad о11алйи, йжк HwimU мЛооаъ кярЫяМйаш Martin Benka, akadémiai festőművész, nemzeti művész, műveiből 65. születésnapja alkalmából szeptember második felében Bratislavában gyűjteményes kiállítás nyílt meg. Martin Benka még a huszas évek derekán — Gustáv Maly festőművész mellett — új utat nyitott a szlovák képzőművésztben. A múlt, különösen а XIX. század képzőművészetének realista hagyományait, a nemzeti, népi hagyományokat tanulmányozva és különösen a felsőszlovákiai hegyvidék népe életviszonyainak alapos megismerésével alkotta meg Benka a maga sajátos festői mondanivalóját. Képeinek az adja meg az erőt és mondanivalója azért olyan könnyen érthető, men a nép nyelvén szól hozzánk. Festményei azt a hangulatot árasztják, mellyel a hegyek fiai sajátos népdalaiban mondják el keserűségüket és örömüket. l^íá CíUdo 0/. 7- ueyuuíól Ilja Jefimovics Rjepin, a nagy orosz realista festő rajzai a prágai Nemzeti Képtár tulajdonát képezik és Bratislavában a Csehszlovák-Szovej Barátság Hónapjának keretében mutatják be először. A művészetet kedvelő dolgozóinknak, de különösen képzőművészeinknek sokat nyújt ez a kiállítás, melyen újra meggyőződhetnek arról, hogy az alkotó művésznek sikeres munkájában milyen nagy jelentőséget kell fordítania az előzetes rajztanulmányokra. Hogy a művész kimerítő módon jellemezhesse az embereket és a képben teljes mértékben kibontakozhassanak az események, helyzetek, ahhoz természetesen az ábrázolásra kerülő alakok mélységes tanulmányozása szükséges. A XIX. és XX. század magyar képzőművészet kiállítása Már az első percekben, amint a látogató az első kiállítóhelyiségbe lép, megragadja az az óriási érdeklődés, amelyet ez az értékes kiállítás váltott ki Bratislava dolgozóiból. Soha még a felszabadulás előtt ennyi látogatóval nem találkoztunk egy kiállításon és mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a látogatók közt egyaránt volt képviselve munkás és intelektuel. Sőt ezen a kiállításon parasztokkal is találkoztunk. Az egyik például órákhosszat tartózkodott a kiállításon, járt képtől-képig, szobortól-szoborig, nézegette és méregette közelről és távolról... Sokáig áÚt Sarkantyus Simon Munkácsy-dijjal kitüntetett „A szekszárdi direktórium kivégzése“ című képe előtt... Arra gondoltunk... hogy bizonyára a magyar Kommünre gondol... bizonyára eszébe jutott valami nagyon fontos a saját életéből... valami, amit az ember sosem felejt el... és idővel egyre elevenebb értelmet nyer. Amikor közelebb kerültünk a képhez, a paraszt megszólalt: Mondja kérem, kommunisták ezek? Azok — válaszoltuk. Nagyon sápadtak... Nem csoda, hisz kivégzés előtt állnak. Tudom, nagyon jól tudom én azt... de így is nagyon sápadtak. Egy kommunista az ne legyen sápadt... Egy, kommunista az harcoljon... kivégzése előtt is harcoljon... — Hát nem látja, hogy harcol itt is?... hát nem látja milyen szilárdan áll a lábán ? Hát nem látja, hogy ez a fiatal pár egyetlen pillanatra sem bánta meg tettét ? Hát nem látja... hogy ez a fiatal pár, ha megmenekülne, újra ott kezdené, ahol abbahagyta ?... — Az más, ha így megmagyarázza, akkor értem... De tudja, én még sosem voltam kiállításon, — válaszolta és tovább maradt a képnél... Nos, ha a paraszt nem tudott szabadulni Sarkantyus művétől, mi hasonlókép nem tudtunk szabadulni Munkácsytól, akinek alkotásaival először az életünkben találkoztunk. A szó-szoros értelmében gondoljuk, hogy nem tudtunk szabadulni Munkácsytól, mert minden alakja oly eleven, hogy az ember úgy érzi, mintha Munkácsy személyesen szólna hozzá. Ezt nemcsak a figuráiból érezni, hanem a tárgyakból, a dolgokból is, amelyeket ő festett, kisugárzik a nagy és páratlan művész halhatatlan zsenije. A kiállításon van egy csendélete, amely hervadó rózsákat ábrázol... Nos annyit mondhatunk, hogy évszázadokon át szebbnél-szebb kertek és ligetek fognak elvirulni, de ez a kis rózsacsokor még mindig illatozni fog. Mindez természetesen egyéni felfogás dolga, de nekünk határozottan az volt az érzésünk, hogy Munkácsy nemcsak a virágok szinét festette meg, de az eleven színeken keresztül az illatot is elővarázsolja a néző elé. Ami pedig a Siralomházat illeti, úgy tűnik, mintha az egész kapitalista társadalom felett mondott volna Munkácsy ítéletet. Az elítélten egy csöppnyi megbánás sem észlelhető... egész magatartását konokság, gyanú és hitetlenség hatja át. Inkább megadja magát tehetetlen sorsának, de megbánást nem érez... Ez a konokság és gyanú részvétté válik látogatóinak arcán. Az elítélt betyár konok és makacs lázadásában valamennyien osztoznak, valamennyien mély és elszakíthatatlan szálakkal rokonságba kerülnek vele. Még a csendőr is úgy áll ott, mintha azt mondaná: „nem tehetek róla, nekem itt kell állnom, mert engem erre ítéltek“. Ügy tűnik, mintha mindannyian elítéltek lennének. És Munkácsy itt, ezen a képen, amikor földhöz csapatja az elítélttel az imakönyvet, már kifejezésre juttatja azt, hogy ha egyszer ezek az elítéltek ráébrednek az igazságra, ráébrednek saját erejükre, akkor megfordul a kocka. József Attila szavaival élve, nyugodtan mondhatjuk, hogy Munkácsy Mihály ebben a képben „az igazat mondta, nemcsak a valódit.“ Ezt az igazságot érzi az ember Pál László képeinél is, érzi ezt Fényes Adolf és Pór Bertalan alkotásainál, érzi Mednyánszky és Szinyei—Merse tájainál, érzi Pátzay Pál Lenin és Sztálin szobrainál... Még sok festő és szobrász nevét lehetne felsorolni, akiknek művei szólnak, beszélnek az emberhez, gondolatokat juttatnak eszébe... de valahogy nehéz mindent elmondani. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel a kiállítással, mint az a paraszt Sarkantyus műve előtt. A kiállításon kétségkívül mindenki megtanulta a haladó hagyományok megbecsülését és tiszteletben tartását. Sz. B. A nép életképességét törhetetlen erejét, jóságát és szépséget fejezte ki képein Deák- Ébner Lajos. Az Alföld kereskedelmi központját,Szolnokot ábrázoló képein élet örömet és optimizmust sugárzó színekkel örökítette meg a vásár és a piac forgalmát I. F. RJEPIN: Tanulmány, 1880 - ceruzarajz l. F. RJEPIN: Női arckép, 1909 — szénraiz I. F. RJEPIN: Fiú-arckép, 1919 vízfestmény
