Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5. szám
Egy tiszteletreméltó bányász M. VASZILJEV Rutcsenkovo ... egy régi bányavároska a Donyecmedence kellős közepén. Itt él az országszerte híres Jevdokija Fjodorovna Koroljeva a bányamunka mestere és fáradhatatlan társadalmi munkás. Több, mint 15 éve dolgozik J. F. Koroljeva a rutcsenkovskij 30 számú bányában. Mint egészen fiatal leányka jött ide, amikor még a bánya francia tőkések tulajdona volt. Szeretett volna iskolába járni és tanulni, azonban lehetetlen volt, mert ebben az időben családját nagy szerencsétlenség érte. Édesapja, aki lent dolgozott a bánya mélyén, súlyosan megsebesült és betegsége hosszú időre ágyba döntötte. A kapitalista rendszerben, ha egy munkás megbetegedett, családja nélkülözésre, éhségre volt ítélve. A kisleánynak nagy nehézségek árán sikerült kiharcolnia a munkavezetőnél, hogy felvegye őt a bányába szenet válogatni. Ez szörnyű munka volt -meséli Jevdokija Fjodorovna. Naponta 13 órát kellett a szénből kiválogatni a nagy kődarabokat, a földet és az agyagot, amely anyagokkal összekeveredve került ki a szén a bányából. A fekete por szinte megvakította és torkát fojtogatta. És a nehéz munkán kívül még mennyi megaláztatást kellett; eltűrnie, nem egyszer táncolt hátán a bányatulajdonos botja. A forradalom előtti bányákban egy ma már régen elfelejtett munkafajta létezett. A bányamunkás saját kezével húzta a messzifekvö munkahelyről a szénnel megrakott szánokat, majdnem földig görnyedve a nehéz súlytól. Ilyen nehéz munkája volt később Koroljeva férjének. Egy kis idő múlva újabb szerencsétlenség történt. Ekkor férje sérült meg. A tulajdonosnak nem volt érdeke a bánya biztonságáról gondoskodni., — Amikor ez történt, akkor én lámpahordozó voltam —< meséli Koroljeva, — egypár garast kerestem. Hogyan éljünk tovább, gondoltam? Én mentem el bányásznak. Ugyanazt dolgoztam, mint a férfiak, vájtam a szenet. De csak a fele bért kaptam munkámért. A nőket nem tartották teljesértékü munkaerőknek, tehát még jobban kizsákmányolták őket, mint a férfiakat. így élt Jevdokija Koroljeva, a Nagy Október Forradalomig. Azonban eljött az idő, amikor a Donyecmedence szabadon kezdett lélekzemi és az egyszerű orosz asszony Jevdokija Fjodorovna is mélyen fellélekzett. Kimondhatatlan örömmel rombolták le a bányászok a roskadozó, piszkos, sötét kunyhókat, amelyekben a forradalomig éltek és helyükbe új, szép házakat építettek. Jevdokija Fjedprovna 'szervezte, tanította a bányászasszonyokat. Varrták, mosták a fehérneműt, takarították a lakásokat, díszítették, szépítették felszabadult városkájukat. J. F. Koroljeva kezdeményezésére Ruvcsenkovoban egy 400 hektáros gyümölcsöskertet ültettek, felépítettek egy példás bölcsödét és kórházat rendeztek be. A Honvédő Háború arra kényszerítette Jevdokija Fjedorovnát, hogy egy időre elhagyja szeretett szülőföldét. Karagandába költözött. Már nem volt fiatal, de ezek a nehéz idők tízszeresre növelték erejét. Karagandában a 20-számu bányában a bányászok megsegítésére egy asszonybrigádot szervez és megtanítja őket a bányászmunkára. ö maga mint bányász dolgozik a föld mélyén. A Honvédő Háború egész ideje alatt több frontharcossal levelez és számos dicső tett fűződik nevéhez ebben az időben. Egyszer a karagandai újságokban megjelent a 20-számu bánya asszonyainak felhívása: „Anyai szeretettel vegyük körül a harcosok gyermekeit”. Ez a felhívás forró visszhangra talált. Több gyermekotthont nyitottak meg a kiskorú árváknak. A Szovjet Hadsereg felszabadította a Donyecmedencét. összeszorult Jevdokija Fjedorovna szíve, amikor városkája romjait megpillantotta. Ez a látvány még több épitöeröt és akaratot öntött bele. A férfiak a bányákat fogják újjáépíteni, mi meg a házakat és kerteket hozzuk rendbemoridotta az aszszonyoknak. Minél jobban fogjuk tudni táplálni a bányászokat, annál több szenet fognak termelni és annál hamarabb épül újjá a Donyecmedence. Abban az évben forró nyár volt. Szárazság fenyegette a krumpli- és zöldségtermést. De Jevdokija Fjodorovna ismét talált kiutat. Azt a vizet, amelyet a bányákból kiszivattyúztak, felhasználta a kertek megöntözésére. A termés meg volt mentve. Az asszonyok nemcsak a kertekben dolgoztak, hanem házról-házra járva szerszámokat gyűjtöttek a bányászok részére és segítettek az építkezéseknél. A Donyecmedence újra virágzik. Rutcsenkovo bányaváros felépült romjaiból. Uj bányászházak állnak, virágoznak a kertek és az újjáépült bányák öntik a szenet. Nem kis érdemük van ebben az asszonyoknak, akiknek élén továbbra is a fáradhatatlan Jevdokija Fjedorovna Koroljeva áll. A szovjet kormány nagyrabecsüli Koroljeva érdemeit hazájáért végzett munkájában és a Lentn-renddel és még jónéhány más éremmel tüntette ki. Ebben az évben lesz 20 éve, hogy Koroljeva a Párt tagja. Bányász leánya, bányász felesége, ismeri a bányászmesterség minden ágát. Jevdokija Fjodorovna büszkén viseli a tiszteletreméltó bányász nevét. Fordította: Túri Iván rßu$kin (a 6. oldal folytatása. ) cárkisasszonyról, Mese az aranykakasról), költői színekbe öltözteti halálsejtelmes elöérzetét (Lelkemre hullt a magány, Utcák zajos tömkelegében, Emlékművem, Előérzet), énekel a szerelemről (Éjjel, Egyszerre vesztém, Madonna), álmodozik a népek békéjéről (Mickiewicz), szeretettel foglalkozik az orosz nemzet nagy történetével (A borodinói évforduló, A bronzlovas, Oroszország rágalmazóihoz, Poltava, I. Péter lakomája). Puskin írt számos prózai müvet is, melyek ugyan érték tekintetében a verses müvek után következnek, de igy is az orosz irodalom kiváló alkotásai közé tartoznak. (Belkin elbeszélései, Pique Dame stb.). Puskin költészete — Herzen szavai szerint — a jövő vigasztaló záloga volt korának sötét elnyomása közepette. Ez az elnyomás nem enyhülő súllyal nehezedett a költőre egész életén át. A cár besúgói, a sértődött nemesek fondorlatai, csodaszép, de a költőt meg nem értő felesége, anyagi gondjai megmérgezték életét. Az ármánykodások, a gonosz pletykák végre is párbajba sodorták, melyben ellenfelének, egy Franciaországból kikergetett, reakciós kalandornak a golyója véget vetett életének. 38. életévében, 1937. január 29-én (ortodox naptár szerint) hunyta le örökre szemét. Lermontov, az akkor még ismeretlen költő lángoló verse kísérte el utolsó útjára: „Elhullt a költő! Porba lökte A rágalom szennyes szele, Mellében ólom s mindörökre Alácsüggedt nemes feje. Nem bírta ki a büszke szellem, Hogy apró sérelmek gyötörték, Felkelt a köz pletykája ellen, Kiállt, egyedül állt. megölték!“ tt. s.)
