Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
BENKO (fáradtan leül a rönkre): Megkértelek, légy türelemmel és a napok csak múlnak ... Rehák elvtárs is mondta, ne habozzunk, csapjunk le erősen... Csak tudnám már, hogyan------ANDRÁS (a rönk mellett áll): Tegnap késő este Harustyákot megint Forgáccsal láttam. BENKO Biztosan az adóügyeit intézi. Ezt mi nem tilthatjuk meg neki. (Előveszi dohányzacskóját. Elgondolkozva megtörni a pipáját és rágyújt.) ANDRÁS Nem lesznek azok adóügyek. Ezek valami rosszban sántikálnak. Ha látta volna, tekergödzött, mint a kigyó, amikor a gát dolgát szóba hoztuk. A legszívesebben torkon ragadtam volna. BENKO Nem, András, így nem lehet ANDRÁS Tudom, Józsi bácsi! (Derűsen, mint aki teljesen biztos a dolgában.) Meglátja, rendbe jön minden... Es aztán összehozzuk az embereket. Be fogják látni, hogy így nem lehet élni... És megjavítjuk nemcsak a gátat, de megcsináljuk a halastavat is. BENKO A halastó! Régi tervem, András ... Az emberek kinevettek... De az a haszontalan elgazosodott árok ott a kastély alatt mindig szúrta a szemem. (Jobb felé néz, amarra, ahol a kastély áll, fejének mozdulatával is jelzi, mintha látna onnan ültéből túl a kerteken.) Ha bevezetjük oda a vizet, hasznossá tudjuk tenni. ANDRÁS (ö is a kastély irányába néz): A kastélyt is rendbe hozzuk, Józsi bácsi. Ma hajnalban megnéztem a tetejét. Ki lehet javítani. Csak két kis falat kéne áttörni és volna kultúrtermünk is színpaddal. BENKO Látod, tenger munka vár ránk. Hasznos, szép munka. Erről álmodtam egész életemben. (Elérzékenyedve.) Kultúrterem a kastélyban!... Muszáj, hogy összehozzuk az embereket! ANDRÁS A Szovjetunióban már mindenütt így van, Józsi bácsi. Kultürház, mozi, könyvtár a kolhozokban... És az emberek! Milyen pompásak ott az emberek. Hogy tudnak azok dolgozni... teremteni, élni! Mint a Grigorij Szemjonovics ... Apónak hívtuk. Pompás lovai voltak. De nem arra volt büszke, hogy megnyerte velük az első dijat. Gyerekágyacskák... Az volt a bogara. A faluban már százhúsz volt. Amikor én elbúcsúztam tőle, említette, hogy megint tizet rendelt. Gyerekágyacskákkal mérte az apó a falu jólétét... De nálunk is így lesz. A mieink Is megtanulják. BENKO Persze, hogy így lesz, fiam! A közös munka — az megtanít minket, új embert csinál belölünk! Igen, ez az! Ha ezt mind megértenék és úgy éreznének, mint te... (Felnéz Andrásra. Nem szemrehányásként mondja, a tapasztalat sugallja szavait.) De köztetek is sokan nem értik ... nem akarják megérteni, hogy mi folyik itt... ANDRÁS A magyarokat gondolja ... ? BENKO (bólint): Igen... Teli vannak panasszal, hogy ezt vagy azt még nem kapták meg... De hiszen olyan mint az egyszeregy, hogy megkapjátok. Ez a dolgok rendje ! Hiszen törvény van rá... A lényegit — azt kellene meglátniok, András. Hogy egy nagy ügyért dolgozunk. Hogy mind békében élhessünk. Nekünk ez kell! Békét akarunk! ANDRÁS (a Forgács kert fele néz): És az ilyen Forgács, meg Smigura félék a háborút... az atombombát. Aljasok! Kis szünet. (Egészen besötétedett, majd hirtelen kisüt a hold és szinte valószínűtlen ezüstös fénnyel önti el a kerteket. Minden remeg és viliódzik ebben a sejtelmes fényességben. Valahol a messzi távolban a kedvese után epekedő szerelmes legény éneke csendül fel halkan. Mindketten megilletődve. hallgatják.) Közös út Ъ x\ Ül Wm * ^ I life * (Részlet a színjátékból) EGRI VIKTOR ANDRÁS Milyon szép volna az élet... Ha ezek nem volnának itt. (Megint a Forgács kert felé néz.) Józsi bácsi mért mines köztünk Válekné? Egyedül él, csak küszködik a földjén. BENKO (zavarban van. Ez a legszemélyesebb ügye és erre tapint András kérdése): Hogyan magyarázzam neked, fiam ... Lehet, hogy fél a falu szájától, özvegyasszony és-------(Elhallgat és zavartan elnéz.) Nehéz ez, András. ANDRÁS (megérzi, hogy ez a szemérmes érzésű öreg egészen kitárulkozott előtte. Szeretne valami gyöngédet és biztatót mondani. Eszébe jut, mennyire azonos a helyzetük) : Tudom, Józsi bácsi... Nehéz ez nekem is. BENKO (ráteszi a kezét a legény karjára; dús nagy szemöldöke alatt felfénylik lelkes szép szeme): Ne félj! Te ki fogod harcolni magadnak a boldogságot... Előtted egy egész élet áll. Gyönyörű munkás élet, tele tervekkel és örömmel. ANDRÁS (lehajtja fejét. Nagyon küzd magával, míg ki tudja mondani): Szeretem azt a lányt, Józsi bácsi. Nagyon szeretem ... és nem is tudom------BENKO Mit nem tudsz? Hiszen öt évig várt rád! Ez neked nem elég? Ez neked nem bizonyosság ? MARINA (megjelenik az úton és megy Válekné kertje felé). ANDRÁS Marina! MARINA (megáll, zavarban van): Jó estét; BENKO (gyengéden): Jó estét, Marinka Váleknéhez mégy? (Egy mozdulattal maradásra bírja és indul jobbra.) MARINA (tanácstalalanul áll,) aztán tovább akar menni. ANDRÁS (megállítja): Miért kerülsz el mindig, Marina? MARINA Nem szabad, hogy találkozzunk. ANDRÁS Tudom, anyád nem akarja. Az ö szemében én... ' MARINA (egy mozdulattal hallgatásra bírja): Miért nem Írtál soha András? ANDRÁS írtam nem is egyszer anyámnak ... meg neked is ... MARINA (A szivére szorítja két kezét. Most tudta meg e két szóból, hogy András szereti és e pillanatban mintha egész más emberré változna. Határozott lesz és erős, már nincs az a gát, amely elválasztaná András tói.) ANDRÁS Valahol Pesten megakadtak a leveleim. MARINA (lágyan) Anyád mégis sejtette hogy élsz. ANDRÁ És te ... MARINA (szünet után) Én... én vártam rád, András! ANDRÁS (egészen közel áll a lányhoz. Kezét ráteszi a karjára): Marina! MARINA (nem bírja elfojtani a könnyeit, az érzései egyszerre utat törnek): Menjünk innen, András!... Bárhová, ahová te akarod, de menjünk el! ANDRÁS (nagyon küzd magával): Nem! Nem lehet, Marina. Majd egyszer mindent meg fogsz érteni... Anyád is, az egész falu. (Kezébe temeti arcát.) MARINA (soká nézi Andrást, megsejti mi rejlik a fiú vergődése mögött): Hát azt hiszed, hogy én nem tudom ? ... Harustyák csaló. Már tegnap Stevo is... Én mindig azt hitten, ha találkoztok, hát ölre mentek ... És Stevo is tudja, hogy ártatlan vagy. (Határtalan örömében sírva fakad.) ANDRÁS (hirtelen átkarolja a lányt. Előbb csak félve öleli, de amint megérzi Marina teljes odaadását, forró lesz a karolása. A boldogság teste minden parányát eltölti és mérhetetlen örömében kicsordulnak a könynyei.) MARINA (egy percig ő is mintha a föld felett lebegne nagy-nagy boldogságában, aztán hirtelen kibontakozik András karjaiból és égő arccal befut Válekné kertjébe.) ANDRÁS (utána néz a csoda kábulatában, majd lassan elindul, de félúton hirtelen megtorpan: valaki közeledik. Felismeri Harustyákot, mire sietve megbújik a sötétben a fák mögött.) HARUSTYÁK (jön óvatosan, körülnéz, aztán kulccsal kinyitja Forgács kertjének elzárt ajtaját, besurran a kertbe és eltűnik.) STEVO (jön ugyanazon az utón, mint Harustyák. Nyomon követte és be akar menni a kertbe.) ANDRÁS (a sötétből fojtva rászól): Stevo? STEVO Ki az? (Felismeri Andrást.) Te vagy, András? Láttad? Gyere, meglepjük őket! ANDRÁS MjSgállj, Stevo! STEVO Mire várjunk? Láttam, az irodában telerakta az aktatáskáját a szövetkezet irataival és usdi — egyenesen ide! ANDRÁS (meglepetve): Mit beszélsz? A szövetkezet irataival? STEVO Mondom, hogy láttam ... Biztosan nem fognak imádkozni felettük. ANDRÁS Megállj, Stevo. Ez már nem a mi dolgunk. Nicsak, még kulcsa is van a kertjéhez! Persze, hogy egy suba alatt vannak. Gyere. STEVO Hová? ANDRÁS Józsi bácsihoz. Gyere! Függöny.
