Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
сАл elnyomottak harca az elnyomók, a kizsákmányolók ellen olyan régi, mint maga az elnyomás, az ember ember által való kizsákmányolása. Nem tudjuk megmondani, mikor adott először fegyvert a kétségbeesés az elnyomottak kezébe. Mikor első történeti Írásos emlékeink megjelennek, akkor már véget ért az emberi társadalom fejlődésének első foka, az ősközösségi társadalom, és készen állt a második fok, a rabszolgatartó társadalom, megtörtént az egyenlőségen alapuló ősközösség széthasadása két osztályra, az urak és rabszolgák, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak osztályára. A rabszolgák korán megrázták láncaikat és megkezdődött az osztályharc. Két, négyezeréves Írásos emlékünk, melyek közül az egyiket a leningrádi múzeumban őrzik, beszél az első történelmileg hitelesített forradalmi megmozdulásról. „A szegények elfogták a királyt, megölték a hivatalnokokat és elvették az okmányokat.“ Persze, a szervezetlen lázadást hamar leverték, de a forradalom egyszer meggyújtott lángja nem aludt ki többé. A rabszolgatartó társadalmat felváltó feudális, majd az erre következő kapitalista társadalomban különböző időkben, különböző helyeken fel-fellángolt az elnyomottak elkeseredése parasztlázadások formájában. De soha olyan forradalmi hullám nem söpört végig Európán mint 1848-ban. Párizstól Bukarestig, Berlintől Palermoig kigyúltak a forradalom tüzel. A forradalmi harcok elővédje gyanánt 1848 februárjában egy könyv jelent meg, a Kommunista Kiáltvány, mely szerzőinek, Marxnak és Engelsnek, majd Leninnek és Sztálinnak kezében azzá az ideológiává szélesedett, mely ma az emberiség jó egyharmadának politikai állami, társadalmi, gazdasági és kulturális életét szabályozza. Ez az Ideológia nemcsak a társadalom- és természetátalakitő munkának a hajtóereje, mely megszünteti az embernek ember által való kizsákmányolását, van más célkitűzése is: az új szocialista embertípus kinevelése, akinek viszonya a munkához megváltozott. Mélyszántást akar végezni a lelkekben, ki akarja és ki fogja irtani az emberi lélek magasra burjánzott mérges hajtásait, a nemzetiségi, faji, gyűlölködést. Persze, ehhez a felszántáshoz, magvetéshez és érleléshez hosszú időre van szükség. Ezért a Kommunista Kiáltvány hatása csak lassan kezdett jelentkezni és az 1848-as forradalmak inkább időleges, mint okozati összefüggésben állnak vele. Csaknem egyidejűleg a Kommunista Kiáltvánnyal kitört Párizsban a forradalom. Franciaország akkor már eléggé előrehaladt a kapitalista fejlődésben. A lakosság sgyharmada városokban lakott, a gőzgépek száma 1820-tól 1847-ig megszázszoroíódott, a Francia Bank forgalma 20 év alatt ryolcszorosra emelkedett. De minden politikai és gazdasági hatalom a burzsoázia 'első rétegének, a bankároknak, vasútki•ályoknak, a bányatulajdonosoknak, a föld-Ш8 a forradalmak éve birtokosoknak kezében összpontosult. Virágzott a megvesztegetés fel egész a miniszterekig, akiknek botrányos kormányzása súlyos gazdasági válságba kergette az országot. A bérek 50—60% -kai estek. Nemcsak a munkásproletárok, a kapitalizmus sírásói, között erjedt az elégedetlenség, változást követeltek a kispolgárok is. Február 24-én — ezért hívják a forradalmat februári forradalomnak — a munkások és diákok 2000 barikádot emeltek Párizs utcáin. A király elmenekült és kikiáltották a köztársaságot. De a köztársaságban a burzsoázia rántotta magához a hatalmat és júniusban már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy 113 ezer munkást megfosszon foglalkozásától. A kijátszott munkások harcra keltek; ezek a júniusi harcok képezték az első nagy összecsapást a burzsoázia és a proletariátus közt. Négy napig tartott az öldöklő harc, de a hősiesen küzdő munkásosztály szövetséges nélkül maradt és elbukott. Akkor már magasra csapott a forradalom tüze Németországban is, mely abban az időben 35 államra oszlott. Ausztria és Poroszország voltak köztük a leghatalmasabbak. Mindenfelé a földbirtokosok voltak az urak, akik a kisebb és nagyobb államok uralkodóival karöltve elszánt védői voltak a reakciónak. Annyira féltek a francia forradalmi szellemtől, hogy egyes nacionalisták azt javasolták, létesítsenek a francianémet határ mentén pusztaságot és a sivatagot népesítsék be vadállatokkal. De hiába volt a vesztegzárról való álmodozás. A kizsákmányolás már 1844-ben fegyvert nyomott az éhező sziléziai takácsok kezébe. Ezt az elszigetelt és sikertelen kísérletet követték az 1848-as év forradalmai, melyekhez Marx és Engels nagy reményeket fűztek. De a Berlinben és Bécsben kivívott átmeneti sikerek után egész Németországban győzött a reakció. Ugyanilyen sors érte az olaszországi forradalmi mozgalmakat is, melyeknek fő célja — csakúgy mint Németországban — a tarthatatlan szociális viszonyok megváltoztatásán kívül az ország politikai egyesítése is volt. Ugyanabban az évben Magyarországon is feltámadt Dózsa lelke. Több mint három évszázad múlt el a nagy jobbágylázadás óta, de szociális tekintetben nem sok változott Magyarországon. Érintetlen maradt a feudális osztálytagozódás. A szükebb értelemben vett Magyarországnak, melyhez akkor Szlovákia is tartozott, Erdély nélkül 6 1846-ban mintegy 12 millió lakosa volt. A legfelső réteg, a főnemesség, összesen 300 családot számlált. De ez az elenyésző hányad bírta Magyarország 47 millió holdnyi termőterületének egynegyed részét. A termőföld második negyedrésze a főpapság birtokában volt. Ezek az óriási latifundiumok fényűző életet biztosítottak uraik számára. De ezek felett a kiskirályok felett állt egy még nagyobb hatalom, a német uralom, mely vámrendszerével kizsákmányolta, jobban mondva egyenesen kirabolta az országot. A társadalom második rétege, a köznemesek közt is voltak nagybirtokosok. De a köznemesek nagy részének földje az idők folyamán a család természetes szaporodása folytán elaprózódott. Voltak köztük sokan, az úgynevezett bocskoros nemesek, akiknek nem volt már saját földjük, jobbágytelkeken éltek és életszínvonaluk nem sokban különbözött a jobbágyokétól. A százévelőtti Magyarországon csak parasztproletárokról lehet beszelni. Tömörfoglalatú munkásosztálynak nyoma sem volt. Az iparosok száma még 3%-át sem tette a lakosságnak, ezek is kézművesek voltak, elszórtan éltek a városokban és falvakban. Gazdasági téren a német uralom elérte célját, megfojtotta a magyar ipart. Ipar és kereskedelem terén Magyarország ott állt а XIX. század első felében, ahol Nyugat-Európa jó 200 évvel előbb. Az osztálytagozódás teljesen középkori, a felső rétegek nyomása teljes súllyal nehezedett a legalsóra, a jobbágyságra. A mintegy 3 milliónyi jobbágy életszínvonala — szlovák és magyar jobbágyé egyaránt — rendkívül alacsony volt. Háza agyagból készült, náddal, szalmával volt fedve, a télen-nyáron zárt ablakon gyakran pótolta az üveget olajba mártott papiros. A háziállatok általában együtt laktak az emberekkel. A füst a tetőn hagyott nyíláson távozott el. Ha rossz volt a termés, mindennapos vendég volt az éhség. Szerszáma, bútora alig volt, a szántáshoz még faekét használt, melynek mindössze két vasalkatrésze volt: a gerendelyről lelógó hosszúvas vagy csoroszlya és a talp elülső részére erősített laposvas vagy ekevas. Hasonló életformában tengődött a zsellérek nagy tömege. Akadtak a nemesek soraiban, akik belátták ezeknek az állapotoknak tarthatatlanságát. Széchenyi, Kossuth, Deák, Kölcsey, Bezerédy, Wesselényi hirdették a reformok szükségességét, a plebejus* Petőfi és Táncsics a forradalom szükségességét. A reformországgyülések hoztak ugyan néhány enyhítést a jobbágysors részére, de ezek csak toldozások-foldozások voltak. A jobbágykérdést a március 15-1 forradalom vitte a megoldás küszöbére. A forradalomnak még egész sor más kérdést is meg kellett oldania, melyek közt első helyen a német iga lerázása állt. A forradalom nagy napja nehezen indult. népből származó.
