Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
EMLÉKEZZETEK REÁ... Vladimír Iljics Lenin neve drága, kincse az egész világ proletariátusának. Lenin müve: a Szovjetuniót, a világ első szocialista államát megteremtő Nagy Októberi Forradalom. Lenin tanítása: örök nagy igazság, amely korokat formál át, történelmet alakít. „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog“ írta Majakovszkij s később Henry Barbusse, a nagy francia író ezt így fejezte ki: „Lenin él mindenütt, ahol forradalmárok élnek." 1921/ január 21-én halt meg Vladimir Iljics Lenin. Halálának hire döbbent fájdalommal töltötte el a világ dolgozóit s egyben új harcra serkentette Lenin nagy müvének folytatásáért: a világ népeinek felszabadulásáért. Lenin zászlaját legjobb harcostársa, a Szovjetunió bölcs vezére, a nagy Sztálin vette át és viszi előre a világ dolgozói élén a boldog jövőért, a békéért. Csípős faggyal ünnepelte belépését a világtörténelembe az ezerkilencszázhuszonnégyes év. Január dühöngve tombolt a hóval borított ország fölött s a hónap közepétől kezdve üvöltött, az orkán, szünet nélkül dúlt a hófergeteg. A délnyugati vasútvonalon eltorlaszolta a pályát a hófúvás. Az emberek birkóztak a természet fékevesztett erejével. A hókotrók acélcsápjai belevágtak a hőhegyekbe, hogy utat törjenek a vonatoknak. A fagy és a fergeteg letépte a jéggé fagyott távíróvezetékeket, tizenkét vonalból csak három működött: az indo-európai táviró és két másik közvetlen vonal. A sepetovkai vasútállomás távírdájában három Morse-készülék szüntelenül folytatja a csak hozzáértő fülek számára érthető beszélgetést. Két fiatal távirásznő, meg egy öreg táviráss ülnek a készülékek előtt. Äz öreg nem olva за a szalagot, mint a két fiatal, nem ráncolja össze a homlokát, mikor a nehéz beükböl mondatokat formál. A készülék kopogását hallgatva, egyik szót a másik után veti papírra. Hallásból veszi fel a táviratot: „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek!" A távirász leírja és magában ezt gondolja: „Valószínűleg megint valami körlevél a hófúvások elleni harcról." Kinn tombol a vihar, a szél az ablakhoz csapkodja a havat. A távirásznak úgy rémlett, hogy valaki kopogtat az ablakon: odafordult és akaratlanul is rajta felejtette a szemét a befagyott ablak jégvirágain. Emberi kéz sohasem tudná kivésni a szeszélyes ágak és levelek ilyen hajszálfinom rajzát. A látvány lekötötte a távirász figyelmét úgy, hogy nem hallgatta a készülék kopogását s amikor végre elfordította tekintetét az ablakról, kezébe vette a szalagot, hogy leolvassa a kimaradt szavakat. A készülék leadta: „Január huszonegyedikén, hatóra ötven perckor.. A távirász gyorsan leírta az elolvasott szavakat, elengedte a szalagot, kezére támasztotta fejét és figyelt. „Tegnap Gorkijban elhúnyt...“ A távirász lassan leirta. Hány örömhírt és tragikus közlést hallott életében, hányszor értesült elsőnek idegen bánatról és örömről. Rég leszokott már arról, hogy elgondolkodjék a szűkszavú mondatfoszlányok értelmén, hallásával felvette és gépiesen papírra vetette azokat, de nem gondolkodott a táviratok tartalmán. Most is valaki meghalt és ezt valakivel közük. A távirász már megfeledkezett a címzésről: „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek!" A készülék kopogott: „Vladimir Iljics" s a készülék kopogását betűkké változtatta az öreg távirász. Nyugodtan ült, kissé fáradt volt. Valahol meghalt valami Vladimir Iljics, valakinek ö leírja ezeket a tragikus szavakat, valaki sírvafakad elkeseredésében és bánatában — de számára mindez idegen, őt nem érinti. A készülék kopog: pont vonás, megint pont, megint vonás, ö pedig az ismerős zörejből már összeállította az első betűt és felírta az űrlapra: egy „L" betű volt. Aztán felírta a másodikat ,,e", gondosan mellérajzolta a kétlábú „n" betűt, azonnal hozzáírta az „i"-t és szinte gépiesen írta le az utolsó „n" betűt. A készülék szünetet kopogott és a távirász egy tizedmásodpercre rajta felejtette tekintetét a leírt szón: LENIN. A készülék tovább kopogott, de a távirász gondolata most, hogy véletlenül erre az ismerős névre bukkant, ismét visszatért hozzá. Mégegyszer megnézte az utolsó szót: LENIN. Mi? Lenin? Szeme tükre visszavetítette a távirat egész szövegét. Néhány pillanatig nézte az űrlapot és harminc évi munkája alatt először kételkedett abban, amit leirt. Háromszor is átfutotta a sorokat, de a szavak makacsul ismételték: „Elhunyt Vladimir Iljics Lenin." Az öreg talpraugrott, felkapta a szalagtekercset és rámeresztette a szemét. A kétméteres szalag megerősítette azt, amit nem tudott elhinni! Társai felé fordította halálravált arcát és rémült kiáltás szakadt ki a torkán: — Lenin meghalt! A nagy veszteség híre a készülékből kisuhant a tágranyilt ajtón s a szélvihar gyorsaságával rohant át az állomáson, beleszaladt a hóförgetegbe, végiggörgő« a síneken és váltókon és a jeges léghuzattal együtt betört a fütőház félig nyitott kovácsolt vasajtaján. A fütőházban az első javító vágányon egy mozdony állt s körülötte ott sürgött-forgott a javitóbrigád. Bruzzsák Zachár és Artyom a meghajlott kerékabroncsokat egyenesítgették. Zachár a küllőt az üllőre tette és odatartotta Artyom suhintó kalapácsa alá. Zachár megöregedett az utóbbi években, élete sora mély ráncokat szántott homlokára, halántékán a haj ezüstösre őszült. Háta meggörnyedt és mélyen beesett szemében az alkony sötétlett. A fütőház ajtajának világos nyílásában egy ember jelent meg, de az alkonyi árnyak csakhamar elnyelték alakját. A vason dörgő csapások elfojtották az első kiáltást, de amikor az újonnan jött odafutott a mozdonynál álló emberekhez. Artyom levegőbe emelt kalapácsa nem sújtott le többet. — Elvtársak! Meghalt Lenin! A kalapács lassan ereszkedett alá a levegőből és Artyom keze zajtalanul a cementpadlóra ejtette. — Mit mondtál? — Artyom keze vasfogóként markolta meg a szörnyű hírt hozó ember bőrkabátját. Az pedig ott állt, hóval borítva, nehezen lélekzett és most már tompán, szaggatottan ismételte: — Igen, elvtársak, Lenin meghalt. S attól, hogy az ember már nem kiabált, Artyom megértette a szörnyű igazságot és felismerte az embert: a pártcsoport titkára volt. A mozdony alól kimásztak a munkások és némán hallgatták annak az embernek halálhírét, kinek a nevét az egész világ ismerte. Mind összerezzentek, mert a bejáratnál felüvöltött egy mozdony, az állomás végéről válaszolt egy másik, harmadik... És mindet túlharsogta a Kiev felé indulásra készen álló személyvonat gyorsjáratú „C" mozdonyának zengő hangja. A Sepetovka—Varsó közvetlen vonat lengyel mozdonyvezetője, amikor megtudta a riasztó füttyök okát, egy percig hallgatózott, azután lassan felemelte a kezét és lehúzta a mozdony sípját felnyitó szelep láncát. Tudta, hogy utoljára fütyül hogy többé nem vezetheti majd ezt a mozdonyt, de a keze szinte hozzátapadt a lánchoz és mozdonyának üvöltése felriasztotta a kényelmes, puha bördíványon ülő, halálra ijedt lengyel diplomatákat és kurírokat.
