Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1952-01-01 / 1. szám

EMBEREK A KOMMUNIZMUS ÉPÍTKEZÉSÉRŐL BARÁTNŐK Este van. A munkásotthon kultúrtermé­ben egy nagy asztal körül fiatal leányok ülnek és szorgalmasan írják feladatukat. Ezek a lányok a sztálingrádi tanfolyam hall­gatói, amelyen a Volga—Don—csatorna épí­tőit iskoláztatják. A tanfolyam hallgatót a közelmúlt napokban komszomol-gyülést tar­tottak, ahol elhatározták, hogy leveleikkel fölkeresik otthoni barátaikat és barátnői­ket. Ezekben a levelekben beszámolnak ta­nulmányaikról és meghívják őket a kommu­nizmus építkezéseire. Éppen most folyik a levélírás és mindenki el van merülve a munkanapjának leírásába. Az ajtó, amely a folyósóra vezet, lassan, nyikorogva nyílik ki és feltűnik az ajtó nyílá­sában egy fiatal leány sovány alakja. — Hol találhatnám a tanfolyam igazga­tóját? — kérdezte csendesen, — be szeret­ném nyútjaní fölvételi kérvényemet. — Itt ül ai asztal alatt, — válaszol gyor­san egy fürge leány, akinek erősen befont vörös hajfonatai vannak, és vidám nevetéssel jutalmazta meg magát a tréfáért. Azonban senki sem csatlakozott a nevetéséhez. Az asztalfön egy alacsony, feketeszemü leány, kedves és akaratos vonásokkal és gyerekes szája körül azzal a ráncocskával, amely csgk kemény és céltudatos embereknek sajátja, összehúzva fekete szemöldökét, úgy nézett rá a tréfálkozóra, hogy az rögtön megszelí­dült. Kezet nyújtott az újonnan jött leánynak. — Masa, — mutatta be magát, majd még hozzátette: — Boldlrjeva Mária, a tanfolyam hallgatója. A kérvényt az irodában kell be adni, ez nem messze van innen és én szíve­sen elkísérlek. Az irodába vezető egész úton mesélt az újoncnak az építkezésről és olyan mélyen belemerült a beszélgetésbe, mintha ö egye­dül tervezte volna a csatornát és mintha már látta volna egész nagyságában és szélessé­gében. Azonban amikor az újonnan jött leányka azt kérdezte Máriától, hogy a tanfolyam elvégzése után milyen szakmában fog dol­gozni az építkezésen, Mása bevallotta, hogy ebben a kérdésben még nem döntött. — Én villanyhegesztő leszek, — mondotta az újonc és olyan határozottan állította ezt, hogy az előbbi zavarának és elfogultságának még nyoma sem látszott. Ránézett fekete­­hajb kísérőjére és hozzátette: — Ez az én álifom, a villanyhegesztés nagyszerű dolog. Itt van két darab fém, közéje teszed a he­gesztő végét, felgyullad a fényes láng és egyszerre két darab helyett egy darab lesz. Hatalmas erő fonta össze a két fémdarabot, gyorsabban törik ketté ez a darab egy új helyen, mintsem ott, ahol hegesztve van és ez az óriási erő a te kezedben van, te irá­nyítod. Ez a rövid beszélgetés az Irodába vezető úton sorsdöntő volt mind a két leány életé­ben — Mária Boldirjevának és uj barátnő­jének, Zoja Poljakovának. Mindketten Igyekeztek elsajátítani az vil­lanyhegesztés mesterségét és elválaszthatat­lan barátnők lettek. A munkásotthonban szomszédos ágyakon helyezkedtek el, az osz­tályban egy padban ültek, együtt tanultak és a szabad estéken uj novellákat, regényeket olvastak fel egymásnak a vastag képee újsá­gokból és amikor a csoportjukból a többi leány és fiú hangversenyre, színházba, moziba mentek, vagy csónakázni a Volgára, Zója otthon maradt ha Masának nem volt ideje és Masa sem ment, ha Zójának nem volt rá han­gulata. Masa a tanfolyamra egy messzefekvö ro3ztovl kolhozból jött, ahol komszomol­­titkár volt és élenjáró brigádvezető. Zója született leningrádi volt és a tanfolyam előtt gyárban dolgozott, egyáltalán nem hasonlí­tott Masára. A barátságuk a közös, forró alkotnlakarásból fakadt, a közös érdeklődés­ből az új é3 mindkettőjüknek nagyon tetsző szakma iránt és ez a barátság olyan erős lett, hogy nevelőjük, aki egy idősebb munkás volt, ikreknek nevezte őket és állandóan azzal kecsegtette őket, hogy egy olyan hegesztőt fog szerkeszteni, amellyel egymás mellett dolgozhatnak. A barátnők kitünően tanultak. Az új szak­májukat gyorsan és alaposan megtanulták, úgy hogy amikor a tanfolyam hallgatói kiu­taztak a Cimlanszkij vízierőművek építke­zésére gyakorlatra, őket már alkalmasnak találták a tanfolyam befejezése előtt mun­kába lépni. Amikor még a tanulás közben a lányok az építkezésekre gondoltak, úgy képzelték el, mint egy gigantikus, de még be nem feje­zett gyönyörű építményt. Az, amit meg­pillantottak, amikor az építkezésre érkeztek, nem volt más, mint óriási mennyiségű ki­ásott föld. És ezek között a földhegyek kö­zött sok-sok ezer ember dolgozott, és sokszáz a lányok előtt eddig még ismeretlen gép. Az armatur-gyár, amelyen most dolgoztak, az épitőtechnika egyik nagy csodája. Itt da­rabonként készítik a hatalmas acélállványo­kat, amelyek a duzzasztógát és duzzasztó­kamrák részeit alkotják. A gépek vágták és hajlítoták az acélt, hogy kellő formába hoz­zák. Órtásdarúk emelték az egyik helyről a másikra. Naponként a gyár 40—45 kész acélkonstrukciót küldött az építkezésre. Maga a gyár Is nagyon érdekes. Falai nincsenek és a tetőt az égbolt helyettesítette. Határtalan szeretet az építkezés és a munka iránt jel­lemzi itt minden embert, aki a kommuniz­mus építkezésén dolgozik. Ez a közös vonás közel hozza az embereket egymáshoz és a két barátnő rövidesen összebarátkozott az új kollektívval. A tapasztalt hegesztők segítették az újonnan jöttek munkáját és a lányok is azon törekedtek, hogy teljesítményük ugyanolyan legyen, mint a kvalifikált-munkásoké. Téli estéken, amikor munkájukból haza­tértek, csendesen, hogy ne zavarják a töb­bieket, a jövőről beszélgettek. — Tudod Zója — mesélte Mása — én álmomban már láttam ahogy a sztyeppébe víz áramlott, ahogy fénylettek a patakok és a szürke föld csillapította szomjúságát, megfeketedett, majd minden rövidesen ki­­zöldült és nőni kezdett. — És mi fogjuk ezt a vizet Ide hozni. Persze nem egyedül, hanem mindannyian, akik itt dolgozunk. Én arra is gondolok, hogy egyszerre a sztyeppe fölött megjelenik egy hajó, olyan nagy, amilyet nálunk csak a sztálingrádi kikötőben látni és mi rajta leszünk. Az utasok mind csodálkozni fognak, milyen grandiózus, gyönyörű csatorna ez. Mi pedig majd csöndesen nevetünk, mert ez a csatorna a miénk, a szemünk láttára nőtt, mi építettük. Még valami nagyon érdekes fog történni. A földrajzkönyveket és térké­peket meg kell majd változtatni. Számtalan uj folyó és tavat alkotunk, uj erdőket, sőt uj éghajlatot... Ilyen gondolatok, amelyek a nem nagyon

Next

/
Thumbnails
Contents