Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
1998. január 1. NEWYOTÍKÍ FIGYELŐ 7 TlBl/Slö 'P'XföSJLö Márer György Fülszennyeződés MOLNÁR ERZSÉBET: ÉLŐ HOLTAK Az Isten szerelmére kérem, ne értsen félre az olvasó. Nem a belső füljáratban képződő , illetve feleslegesen felgyülemlő zsírmenynyiség állagáról szeretnék beszélni. Az orvosokkal is közöltem már, de ezekkel az emberekkel nem lehet normálisan beszélni. Hanem talán jobb lenne, ha az elején kezdeném. A Magyar Televíziótól érkezett, azaz nem érkezett két kolléga. Előbb ugyanis lekésték a gépet, később elérték, végül nagynehezen mégis megjöttek, aztán továbbutaztak Las Vega8ba, de megint nekünk kellett felvenni őket a repülőtéren. Csupán azt felejtették el megmondani, hol fognak lakni, mi lesz a telefonszámuk és melyik légiforgalmi társasággal jönnek majd vissza. Annyit azonban említettek, hogy Newarkon fognak leszállni és körülbelül mikor. Meg kellett tehát tudnom, hogy melyik vállalat gépe érkezik abban az időben a megadott helyre. Felvettem a telefont. Feltárcsáztam a tudakozót és kértem a Newarki Repülőtér központi tájékoztatóját. ^Azonnal, kérem" - válaszolta egy udvarias női hang. Majd kattogás hallatszott és egy gép adott egy számot. Felhívtam. A Mariott Szálló jelentkezett. „Nem idegeskedünk!” nyugtattam meg magamat, majd ismét hívtam a tudakozót, mondván, hogy mo8tmár szeretném végre a megfelelő számot. Meg is kaptam. Tárcsáztam. Kellemes hangú gép jelentkezett, elmondván, hogy itt a Newarki Repülőtér és hallgassam meg a következő közleményt: amennyiben nyomógombos készülékem van, üssem be az egyes számot, ha nem, maradjak a vonalban. Nekem az van, tehát legott rátapintottam az egyesre. Ezt követően egy másik géphang így búgott a fülembe: ha a Boeing gépek pilótafülkéjének műszerfaláról akarok képet kapni, nyomjam meg az egyest, ha a Gépkísérők Szakszervezetének elsőtitkárával kívánok értekezni, a kettes gomb a helyes, ha a Kuvaiti Légiforgalmi Vállalat gépeinek belső tervrajzát és üléseinek elhelyezését keresem, a hármas a megfelelő, ha a kényszer szállások lélektanáról, valamint esetleges következményeiről akarok ismertetőt, a négyes számot kell választanom, ha a géprablásokat végrehajtó terroristaszervezetek alapszabályait és vezetőségeik összetételét keresem, az ötös szám ildomos, ha a távirányítású rakéták robbanófejeinek számáról, valamint szerkezeti változásairól kívánok hallani, a hatos számot kell keresnem, ha a röntgen-sugarakkal nem kimutatható robbanóanyagok csomagolásáról és tárolási hőmérsékletéről érdeklődöm, úgy a hetes szám ad választ. A hetvenes számnál már kissé ideges lettem, de tovább hallgattam, hiszen érkező gépekről még egy szó sem esett. Száztíznél kivert az izzadtság, de türelmes voltam. Kétszáztizenháromnál azután mondták, hogy ha mindeddig nem kaptam volna választ a saját kérdésemre, várjak és majd egy élő személy fog rendelkezésemre állni. Hosszabb várakozás és valami szörnyűséges zenebona után megesett a csoda. Egy valódi hús-vér női hang jelentkezett. Megmondtam, hogy mit akarok. Bocsánatot kért, hogy várakoznom kellett, majd megadott egy másik számot, hogy legyek szíves azt hívni és akkor ott megkapom a kellő tájékoztatást. Hálát rebegtem, majd nagy örömmel feltárcsáztam a számot. Korai volt az öröm és rögvest ürömmé változott. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor ugyanaz a számítógépes hang jelentkezett, mint az előző számon és ugyanazt a mondókát harsogta. Amikor a robbanóanyagokhoz értünk) én robbantam fel. Ütlegelni kezdtem a telefont, majd vitustáncszerű, görcsös rángások közepette nyomkodni kezdtem a számokat, lehetőleg olyan erővel, hogy a gomb a másik oldalon jöjjön ki és közben ocsmányságokkal illettem azti aki kitalálta ezt a szörnyűséget. Zokogva sírtam vissza azokat a régi szép időket, amikor még a szemtelen telefonoskisasszonyok vették fel a kagylót. Majd ismét nekiestem a telefonkészüléknek. Aztán emberek jöttek, fehér kabátban, őket is nyomkodni kezdtem, majd érvényesült a kölcsönös-Két hete, kedd reggel kilencre a gyöngyösi nyugdíjbiztosító az orvosi bizottság elé idézett egy halottat, föl Pestre, ott mégis komolyabb doktorok vannak. Jónás János kőművesről volt szó, meg akarták állapítani, hogy tuti rokkant-e, vagy csak tetteti magát; már a múltkor is gyanús volt, mikor még meg se volt halva, jellemző, hogy az orvosi bizottság most is hiába várta, a halott nem ment el. Az igazság az, hogy általában is nehéz a halottakat kimozdítani, végtelenül blazirtak, nemtörődömök, gyakorlatilag semmilyen idézésre nem jelennek meg, kiáltványokat nem írnak alá, tüdőszűrésre nem járnak, szavazni nem szavaznak, tesznek kormányra, hivatalra, bármilyen feddést intéznek hozzájuk vagy akármilyen tartozásukra emlékeztetik őket, egyik fülükön be, a másikon ki: azt képzelik, attól, hogy meghaltak, mindjárt ők lettek az élet császárai. A legkisebb fáradságra sem hajlandók, pláne nagyobbra, Pest másfél óra busszal, és van mikor Hatvanban át is kell szállni, nem az, ez a halott lehet hogy még Gyöngyösre se ment volna be, de így aztán végképp, el se indult, nem indult el, hanem továbbra is békésen nyugodott a temetőben. Vagy legalábbis úgy tett, hát ezt már nem lehet ellenőrizni, ki kellett volna vonuljon az orvosi bizottság a sírhoz egy vérnyomásmérővel. Egyébként is ez a megoldás: ha akarnak valamit a halottól, menjenek oda. Ha egyszer a halott nem jön. Vigyék a tüdőszűrőgépet, szavazóurnát, kiáltványt, írassák vele alá, szemrehányóan lebegtessék meg előtte a kezespapírt, kopogtassák meg a sztetoszkóppal a halott hátát, vagy legalább a koporsót; ha nem hiszik el, hogy nem tud járni, mondják neki hirtelen, kelj föl és járj, hátha meazavarodik és elindul, és akkor le lehet fülelni. Mert különben mi van? Hát az van, hogy a halott ugyan nem jön be, az özvegye viszont fölháborodik. A nyugdíjbiztosító azt nyilatkozta, se Jónásné, se a halott nem jelentette be a halálát, úgyhogy ők nem is tudnak az egészről; Jónásné viszont azzal tromfok hogy akkor hogy kaphatna évek óta özvegyi nyugdíjat. Az özvegyekkel van a legtöbb baj. Mindegyik úgy viselkedik, mintha ilyesmi csak vele történne, pedig nem ség elve és ők kezdtek nyomkodni engem és gyömöszöltek valamiféle alkalmatosságba, amiről azt állították, hogy a zubbony nem kényszer, hanem becsület és dicsőség dolga. Aztán elhoztak egy nagy, kertes házba, azóta is itt vagyok. Minden rendben is lenne, hiszen nincs telefon. Én azonban elhatároztam, hogy meg fogom szüntetni ezt az emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan gépi micsodát. Már több értekezést írtam a fülszennyeis vele, hanem a halottal történik, halottak tízezrei kapnak új TAJ-számot, idézést, utolsó fölszólítást, a Magyar Posta a végletekig le van terhelve, vagy hogy mást ne mondjak, itt van a mi háztakarítónk, aki kap még fizetést is. Ez igaz, minden évben megpróbáljuk kihúzatni a közös költségek közül mert már tizenöt éve meghalt, de ez komputertechnikailag lehetetlen, és hát akinek fizetése van attól nyilván követelnek tébéjárulékot is, satöbbi, vagyis hát szegény Bajáki bácsi sírhantját már nyilván egész levélhalom borítja, és ez ki tudja mekkorára nő majd az idők végezetére; de előfordult fordítva is, valamelyik évben például ötezerrel több beteg halt meg tüdőrákban, mint ahány volt; de az özvegyeket ez nem érdekli. Azonnal elkezdtek sopánkodni, egyetlen pöttöm idézéssel újsághoz fordulnak, sírnak, hogy hát nem elég, hogy az én szegény Jánosom emberemlékezet óta odavan, még idézgetik is, és ráadásul mikor küldik a postást, halottak napján, jó hogy nem karácsonyra vagy direkt a halott születésnapjára, az már tényleg olyan régen volt, hogy benne kell legyen a nyilvántartásban, hacsak közben el nem szállt az egész néhányszor; hogy lehet ez, meg micsoda disznóság, legalább kérjenek bocsánatot. Nahát ez az ami tényleg lehetetlen. Képzeljük el, mint a társadalombiztosítás, mozgósítva összes tartalékait, hadrendbe állítva még a négyórás takarítónőket is, elindul külön minden halotthoz bocsánatot kérni, a temetőket, sírkerteket tébéelőadók, osztályvezetők lepik el, elnézését, hogy megidéztük, tessék csak tovább nyugodni, bocsánat hogy TAJ-számot kapott; esetleg igazgatók is, a hiba súlyától függően, meg persze magától a halottól, Jónás János kőműveshez nyilván nem kell az igazgatótanács elnökét küldeni (bár elegánsnak elegáns lenne), viszont vezérigazgatók is halnak meg, elnökök, miniszterhelyettesek, kiktől értelemszerűen nem kérhet bocsánatot a tébépalota kazánfűtője, mert akkor meg azon sértődnek meg, és lehet a bocsánatkérést kezdeni élőiről. (A cikk eredetije az Élet és Irodalomban jelent meg.) ződés alapelemeiről és kiküszöbölésének módszereiről, de ezek a fehérkabátos lények, akik a rácsokon belül járnak, nem akarnak hallgatni az okos szóra. Szerény véleményem szerint üldözési mániájuk xxin, mert amikor bejönnek hozzánk, előbb kinyitják kulccsal az ajtót, majd bezárják maguk után, amikor pedig kimennek, ugyanezt csinálják. Aki ennyire fél, annak valami lelki baja lehet. Azt hiszem tudom is, hogy mi. Fülszennyeződés.
