Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1998-12-01 / 12. szám

1998. december 1. NEWYORKI FIGYELŐ A NEWYORKI MAGYAR SZÍNHÁZ GALAKONCERTJE AZ AMERICAN-HUNGARIAN FOUNDATION DÍSZVACSORÁJA Tizenötödik évadját kezd­te november 15-én a Newyorki Magyar Színház - baljós elője­lekkel - természetesen nem, ami a műsort, hanem ami a dátumok egyeztetését illette. A színház már jóval korábban meghirdette ezt az előadást, de egy másik ér­dekesnek ígérkező program is ugyanerre az időpontra esett. Évek óta mondjuk, hogy nagyon nagy szükség lenne egy mindenki által ismert személyre - én Bollok Barbarára gondolok, - aki egy kis ágendával az íróasztalán jegyezné a mindenkori meghirde­tett rendezvények dátumait. S ha valaki szándékozik valamilyen társasági vagy kulturális prog­ramot rendezni, az csak felhívná' a mindenkor könnyen elérhető Barbarát, hogy nem „üti-e” prog­ramunkat már egy korábban bejegyzett másik program? így nem fordulhatott volna elő, hogy a mostani színházi eseménnyel egyidőben másik ugyancsak egy érdekes esemény is zajlott. Mind­kettő rendezvény nézői sajnál­hatták, hogy nem tudták mind­kettőt megnézni. De természete­sen rosszul jártak a rendezők is, hiszen a belépőjegyek egyben támogatások is. Az amúgy sem gazdag műsorrendezők tetemes összegtől estek el mindkét helyen. A gálakoncert értékelése *lőtt engedjék meg, hogy néhány szót szóljak az úgynevezett látha­tatlan szereplőkről, akik nélkül nincs tökéletes előadás. De, ha nem állnak feladatuk magasla­tán úgy, mint az előadóművé­szek, akkor nem lehet tökéletes ilőadás. Cserey Erzsi, a színház mfeláldozó igazgatójának mű­vészi munkájához nagy szükség 'enne egy segédrendezőre, ügye­lőre, mindegy hogy nevezzük, zsák színházi ember legyen. Aki oéldául előadás előtt körbejárja 2 nézőteret és becsukatja a no­­lemberben nyitva felejtett abla­kokat, leellenőrzi a mellékhely­ségeket, mert bizony azok sem nűködtek hibátlanul, hogy csak j nézősereg kiszolgálásáról essék szó. De ugyanúgy ki kell szolgál­­li az előadóművészeket is. Egy világhírű zongora­­nűvésznő, aki néhány nappal lésőbb a Carnegie Hall-ban ját­­zik, annak a zongorát akkor is egyék fel a színpadra, ha ezt az skola igazgatója nem engedi. 7agy akkor béreljünk egy szín­háztermet, ahol ezt megengedik. Jgyanis bármilyen csodálatos is olt a Chopin-mű Kiss Krisztina lőadásában, annak átélését, tozdulatait, arcjátékát is sze­­etné követni a közönség. Ehe­­yett a művésznő borzalmas zon­gorán játszott a ,/nélyben” és játékát látni és hallani csak az első sorban lehetett, a hátrább ülők ettől az élménytől meg lettek fosztva. A zongora kottatartóját, amire persze semmi szükség nem volt, Omaga szedte szét és tá­masztotta a falhoz nagy taps kíséretében. Nem az Ő feladata lett volna. Ilyen helyzetben nincs olyan művész, aki tudása legja­vát tudná adni. Ennek ellenére játéka csodálatos volt. De ha már a zongoránál tartunk, ami egy ilyen jellegű műsorban fősze­replő , akkor annak mindenkép­pen a színpadon a helye. Opera­énekesek az egész világon úgy adnak elő áriákat, hogy hátuk érinti a zongorát és eggyé forr­nak a kísérővel. Semmi esetre sem egy „emelettel” feljebb van­nak, mint a kísérő. Murányi Joe persze felta­lálta magát és Ő ment „le” és szerelte át a mikrofonokat, I ugyanis Ő együtt akart lenni kísérőjével. Ez a szerelés sem az Ő feladata lett volna, de az eredmény Öt igazolta; tomboló sikere volt. Ugyancsak fontos kellék egy színházi előadásnál a függöny, illetve annak század­másodpercnyi pontos fel - és le­engedése. Shakespeare minden jelenetének végén, mint darabbe­li szöveget írta oda: ,fÜGGÖNY”. Slusszpoénok maradnak taps nélkül, ha rossz időpontban en­gedik le a függönyt. A műsor ezen kis hibák ellenére is rendkívül jó és élvezetes volt. A három szop­rán: Lendvai Gabi, Megyeri Iza­bella és Bíró Eszter, egymást múlták felül. Kár volt a második részben Bíró Eszterrel énekeltet­ni Eisemann Mihály operetteket, ugyanis Ő még nem érzi ezt a hamisítatlan régi igazi pesti operett izét, jobb ha a musicalnél marad. Az est nagy meglepetése volt Scott Rayburn baritonista, aki káprázatoson énekelte a világ egyik legnehe­zebb baritonáriáját a Sevillai Borbély operából. A rendkívül nehéz szöveget, pergő iramot (Figaró itt, Figaró ott) még így is csodálatosan énekelte, hogy kísé­rője a „pincében volt”. Fornwald László még ezt a nagyon nehéz feladatot is kiválóan oldotta meg. Lánya, Fornwald Andrea nagyon kedvesen adott elő egy sanzont. Nagymáthé Huba Lehár jazz parafrázisa nagyszerű volt. Kedves volt Varga Erzsébet szo­balány monológja. Mautner Mi­mi egy kedves jelenetben bizonyí­totta vérbő humorát, természete­sen saját ötleteivel párosítva. Nagyszerű volt. Márer György az általa írt összekötőszöveggel élethűen idézte fel a régi kabarét és a nagy híres konferansziékat. Az amerikai magyar társadalom kétségkívül legnagyobb jelentőségű eseménye, az Amerikai-Magyar Alapítvány ezévi díszvacsorája a hagyományoknak megfelelően, ismét a Waldorf- Astoria Hotelben folyt le november 17-én, dr. Molnár Ágoston professzor, az intézmény elnökének szervezésében. Az Alapítvány célkitűzései meggyőző erővel tárultak a résztvevők elé. A vetített képekkel társult előadás erőteljesen bizonyította, hogy a kultúra minden területén a magyar származásúak milyen kimagasló sze­repet töltöttek be. Molnár professzor hangsúlyozta annak fontos­ságát, hogy az egyedi hozzájárulások folytatása és fokozása mennyire fontos az Alapítvány fennmaradása és eredményes mű­ködése érdekében. Az idei díszvacsora két kimagasló személyiséget tüntetett ki a Washington-éremmel: Schneier Arthur főrabbit és Papp Lászlót, a Magyarok Világszövetsége amerikai tanácsának elnö­két. Utóbbi említett minőségében fáradhatatlanul működik a kül­földön élő magyar származásúak társadalmi összefogása és az óhaza támogatása érdekében és mindenkor lándzsát tör a de­mokrácia érvényesüléséért - tegyük hozzá: akkor is, ha a Magya­rok Világszövetsége magyarországi központjának vezetői nem egészen azonos elveket vallanak. Papp Lászlóval való barátsá­gunkat sokra értékeljük és kapcsolatunkat lankadatlanul ápolni kívánjuk. Schneier főrabbi működése jól ismert közéletünkben. Ki­tüntetése a legmegfelelőbb időpontban következett be, ami Mol­nár professzor felülmúlhatatlan szakavatottságát dicséri. Az or­szág történelmében most van elsőrendű szükség annak kimutatá­sára, hogy a felelős vezetők szakítani kívánnak a múlt sötét ár­nyaival, amelyek megkérdőjelezik a demokrácia irányába való haladás őszinteségét. Schneier főrabbi az Appeal of Conscience elnöki minőségében végzett munkájáért az egész kultúremberiség elismerését vívta ki és a nemzetközi béke, tole­rancia és megértés élenjáró harcosaként került elismerésre. Munkássága méltán sorakozik kitüntetett elődei elismert tevé­kenységéhez. Papp László szerepét dr. Somogyi Balázs orvos és Mr. Harold Vogt, Westchester kereskedelmi kamarájának elnöke mél­tatta, Schneier főrabbi munkásságáról pedig Hont Mihály, az Alapítvány igazgatója számolt be magas színvonalú méltatásá­ban. Papp László elfogadó nyilatkozata fokozta a meleg baráti hangulatot, majd Schneier főrabbi megrázó emlékezése a magyar vészkorszakról, amelynek szenvedő részese volt, elérzékenyülé­­sig rázta meg a hallgatóságot. A ceremóniamesteri tisztet dr. Harsányi Zsolt, az Alapít­vány igazgatósági elnöke töltötte be. Hont Mihály ecsetelte a ma­gyar behatást Amerika életébe. Bevezető imát Mustos István, a Magyar Katolikus Papok elnöke mondott, a kenyérre való ha­gyományos áldást Moskovits Dávid rabbi mondotta. A magyar diplomáciai testület részéről jelen volt Kovács István főkonzul, dr. Földvári Gábor helyettese nejével, valamint dr. Beér Sándor konzul. A washingtoni nagykövetséget dr. Trom­bitás Zsófia sajtóattasé és Tóth Péter tiszteletes képviselte. A zenét Zorándy Zoltán kipróbált együttese nagy sikerrel szolgáltatta. A felemelő élményért ezúton mondunk köszönetét dr. Mol­nár Ágostonnak és Hont Mihálynak. Összefoglalva nagyszerű­en szórakoztunk a háromórás monstre színházi előadáson. És, ha az említett apró hibákat ki­küszöbölik és segítik a Cserey Erzsi által vezetett Magyar Szín­ház munkáját, akkor további sikerekre számíthatunk a tavaszi évadban. DHP I

Next

/
Thumbnails
Contents