Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1998-11-01 / 11. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ 1998. november 1. ez VAN. je* Legutóbbi számunkban a magyar kultúrát ápoló, nyomtatott és elektronikus média anyagi problémáival foglalkoztam, helyesebben zsörtölődtem. Most szeretnék néhány gondolatot leírni az ugyancsak magyar kultúrát fáradhatatlanul ápoló színházi előadásokról, hangversenyekről, klubestekről, kiállításokról. Ezeknek a rendezvényeknek létrehozói legalább olyan nehéz anyagi helyzetben vannak, mint a többi médiák tulajdonosai. Igazán önfeláldozó küzdelmük minden esetben arra irányul, hogy rendezvényeikkel ápolják a magyar kultúrát, a magyar nyelvet. Az anyagi problémáikon kívül ők sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a sajtó munkatársai. Hogy miért? Mert újságot, ha nem tetszik, nem vesszük meg, ha pedig megvettük és nem tetszik annak stílusa, akkor letesszük vagy kidobjuk. De kiállításra, koncertre, színházi estre, klubdélutánra bizony akkor is elmegyünk, ha érdekel minket, ha nem. Miért? Az ilyen program, ha szerencsénk van, akkor kulturális esemény és nem társadalmi. Ez olyan, mint a mise, vagy az istentisztelet, ahol az ott elhangzottaknak hitünkhöz van köze. Ezeken az eseményeken érdeklődési körünket elégítik ki a művészek, de ők többnyire azt látják, hogy tavasszal, nyáron az új ruhák, télen az új bundák kerülnek megjáratásra. fontos. A legfontosabb, hogy refreshment vagy buffet dinnerrel párosul a művészi esemény. Engedjenek meg, kedves olvasóim, néhány kiragadott, de nagyon jellemző példát, hogyan fogadja be közösségünk egy része - tisztelet a kivételnek - az ide hozott magyar kultúrát? Az úgynevezett fogpisz-1 kálóval felszúrt kis falatok kéz-j legyintésre méltóak. Amennyiben svédasztalos vacsorát hirdet a meghívó, akkor az egész megnyitó vagy műsor alatt azon | izgulnak egyesek, hogy miért nem rövidebb a „kötelező rész”, hiszen így kihűl a leves, vagy a töltött káposzta. Legutóbb egy jószándékú szöveggel ívet köröztek előadás alatt! Mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, természetesen akkor, amikor az előadó beszédét tartotta. Izzadt is rendesen, de nem mert rájuk szólni, ki tudja miért? Pedig igencsak hatásos lett volna az ugyancsak magyar, zeneóriás Liszt Ferenc történetét kölcsönkérni. Liszt Szentpéterváron zongorázott a cári rezidencián, ahol a cár is ott volt. Liszt észrevette, hogy miközben ő játszik, a cár a számysegédjével beszélget. Nagyon bosszantotta a dolog és abbahagyta a zongorázást. A cár felkapta a fejét: „Mi történt Liszt úr?”. >yAhol minden oroszok cárja beszel, ott mindenkinek hallgatnia kell” - válaszolta Liszt Ferenc. Csönd lett. Ajánlom a körünkben megjelent előadóművészeknek Liszt Ferenc történetét. Az előadók fülébe eljut a suttogás, felhangos beszéd, de még - horribile dictu - bekiabálás is. Ugyancsak szenvednek a művészek, de a szomszédok is, ha a kedves nej a férjének fordít magyarról-magyarra, hogy mit is lát, mit is hall, pedig férjura nem süket. Két elegáns hölgy beszélget: „Ne dicsérd a fülbevalómat, a Tied sokkal szebb és nagyobb, i mert a Te férjed nem olyan smu- ' cig, mint az enyém”. „Honnan tudod, hogy a férjemtől kaptam?” „Egyébként hol voltál tegnap? Nem láttalak a kiállítás megnyitóján. Isteni hidegtálak voltak.” „Nem tudtam elmenni, mert nem volt ötvenem, nem tudtam lerakni”. Ehhez Egy-egy művészi kiállítás, koncert, vagy színházi előadás, melyre a művészek hónapokon, esetleg éveken át készültek, hogy ide, a Földgolyó másik oldalára elhozzák nekünk a magyar kultúrát, bizony felmerül bennük a kérdés, érdemes volt-e ennyit küszködni? Ugyanis a siker nem minden esetben rajtuk múlik. A sikerhez nekünk is hozzá kell járulnunk és itt nem csak az anyagiakra gondolok. Mi nem minden esetben fogadjuk be „hibátlanul” a művészi produkciót. Már a meghívó, plakát vagy szórólap elolvasásakor megállapíthatjuk, hogy a magyar kultúra követeihez, illetve produkciójukhoz való hozzáállásunk kívánnivalókat hagy maga után. Hogy az előadóművész, festőművész, szobrászművész, zeneművész kicsoda, mit csinál, milyen a művészi hitvallása, az első pillanatban nem is GOLDZIP - ARANYLEVES ALMAMÁRTÁS Hozzávalók: egy nagyobb kövér tyúk, 3-4 szál középnagyságú sárgarépa és ugyanennyi petrezselyemgyökér, egy darabka zeller, 1 kisebb fej vöröshagyma, 1 kávéskanálnyi só, 7-8 szem feketebors, 1 kávéskanál őrölt sáfrány, 3 l hideg víz. A baromfit hideg vízben húsleves módján elkészítjük, és mielőtt a tűzről levennénk, beletesszük a sáfrányt. Amikor kihűlt, leszűrjük. CIMESZ Hozzávalók: 2 evőkanál libazsír, személyenként 5 dkg gersli, só, törött bors, szerecsendióvirág, 1 kis szál sárgarépa, 1 szem középnagyságú krumpli, egy késhegynyi cukor. A libazsírban a megmosott | gerslit átforrósítjuk; amikor egy kicsit megpirult, felöntjük meleg vízzel, megízesítjük sóval, borssal és nagyon kevés szerecsendióvirággal. Beletesszük a megtisztított sárgarépát és a krumplit. Feltesszük főni és amikor megfőtt, késhegynyi cukorral édesítjük. Hozzávalók: 3-4 édes, középnagyságú alma, 2 evőkanál libazsír vagy étolaj, 2 evőkanál liszt, egy kevés húsleves. Az almát meghámozzuk, vékony szeletekre vágjuk és a zsírban átforgatjuk, liszttel megszórjuk és húslevessel óvatosan felengedjük, hogy csomós ne legyen. TÖLTÖTT KACSAMELL Hozzávalók: 1 nagyobb kacsamell, 1 kis szelet áztatott barhesz, só, törött bors, 2 gerezd fokhagyma, 1 tojás, egy kevés libazsír és víz. A kacsamellet a felső részén egy vékony rétegben úgy vágjuk fel, hogy a belső vastag húsrészt kiemelhessük. A húst ledaráljuk, majd az áztatott és kinyomott zsemlét, a zúzott fokhagymát, a tojást és a fűszereket hozzáadjuk, és a masszát a csontra visszahelyezzük, a fent meghagyott bőr és vékony húsréteg széleit a csontos, húsos részhez tűzzük. A lábasba libazsírt teszünk, belerakjuk a húst, és egy kevés vizet aláöntve kisütjük. ★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★■fr******* FIZESSEN ELŐ A NEW YORKI FIGYELŐRE! FIGYELŐ HUNG. PUB. Co. 136 East 39th Street, New York, NY 10016 Előfizetek a New Yorki Figyelőre Mellékelek 30 dollárt az előfizetési díj fejében Név:__________________ Cím:___________________________ ______Város/Zip code: Tel: hasonló, igencsak lényeges és magvas párbeszédeket lehet hallani ezeken az előadásokon - úgy félhangosan. Ennél már csak az alvó közönség a roszszabb, ugyanis az előadásokon alvó közönség kimondhatatlanul zavarja az előadókat. Ha ehhez az alváshoz még hangos szuszogás, esetleg horkolás is párosul, hát az borzasztó. Aztán itt vannak a „véletlen” elkésők, sétálók. Ezek előadás megkezdése után érkeznek, szünet befejezte után foglalják el helyeiket, természetesen a sorok közepén. Hogy miért? Mert csak így láthatják a többiek, hogy ők is itt vannak. Amikor pedig vége van az előadásnak, rohannak a bejárati ajtóhoz, hogy mindenki lássa, ha ebben nem egészen bizonyos, hogy itt volt; igenis itt volt, hiszen nélküle nincs előadás, kiállítás, nincs semmiféle rendezvény. Aztán persze másnap szidja a meghívókat, hogy borzasztó volt a büfé, térült-fordult és már minden elfogyott az asztalokról. Kevés volt a bor, nem volt kávé, stb. Hogy ezek miért nem otthon esznek-isznak, azt nem lehet kideríteni. Folytathatnám oldalakon át a példákat, de inkább szeretném felhívni kedves olvasóim figyelmét, hogy a magyar kultúra hozzánk érkező maroknyi képviselőit becsüljük meg jobban. Ők időt, fáradságot, energiát nem kímélve azon vannak, hogy ébrentartsák az állandóan csökkenő tendenciát mutató magyar kultúrát. Fogadjuk őket szeretettel, becsüljük meg munkájukat figyelemmel. Attól még csodálatos lehet egy program, hogy egy kicsit kihűlt a leves. DHP HÁMORI KA TI
