Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
8 NEWYORKI FIGYELŐ 1998. március 1. BAYER ZSOLT: AZ ORA 'pci&t ^aayaniaa Aitencviy Society 323 East 79th Street New York, New York 10021 Tel: (212) 288-0615 ALLEN LOUIS elnök HONTVÁRY MIHÁLY alelnök MAUTNER MIMI alelnök, rovatvezető Nagy siker jegyében zajlott le hagyományos avatási ünnepségünk. Az avatást követő kabaréest számait viharos tetszéssel fogadták a vendégek, majd az ízletes vacsorát követően számosán táncra perdültek. A siker öregbítette egyletünk hírnevét. Levelezési cím: 245 G. 80th St. NYC 10021 Telefon: 212/ 570-6441 mikrofonnál: APATINI GYULA Hírek - magyar zene - hazai sport politika - NY magyar gazdasági élete Program vezető: Apatini Gyula Apatini Mária Agyvérzéses férfi beteg mellé segítséget, társalkodót keresünk nappalra. Boro Parkban lakó középkorú, referenciával rendelkező férfiak hívjanak a (718) 8717650 telefonszámon. In Budapest, near the Margaret Bridge, behind Vígszínház, 2 bedroom, 1 bath, 800 square feet apartment, newly decorated and furnished with central heating available to rent for weeks or months. Until the end of March phone/fax in the U. S. (954) 345-9661, from April 001-36-1262-4277. Halványkék, sávos szeme volt a Nagyapámnak. Gyakran véres, ijesztő, a cukortól, magas vérnyomástól, a Nagyanyámtól, hetvenhét komor esztendőtől, vagy csak a csöndtől, amelyben mór hallatszottak azok a mindig közeledő, nesztelen és csontos léptek. Elláttak azok a szemek egészen a Sashegyig. A nagyszobából, amelyet ötévente kifestetett Nagyanyám, soha meg nem fejthető szeszéllyel hol fehérre, hol halvány-sárgára, hol pedig halványkékre, mintha fiúangyalok érkezését várná. Aztán felépült a nagy, szürke rendőrház, és odalett a Sashegy. A nagy, szürke MOM-irodaház még látszott azért, és az mégiscsak kilátás volt, nem lehetett letagadni. Álltam az erkélyen, néztem a MOM-ot, meg a sarkot, ahol be kellett kanyarodnia valakinek végre. És bekanyarodott a Nagyapám, jött a csarnokból, hozott zsírszalonnát. Nagyanyám kisütötte, a zsírt kék bödönbe tette, a töpörtyűt vájdlingba, ettük langyosan, jó is volt, meg rossz is, és délután aludni kellett, Nagyapa is aludt, bár ő álcázta, úgy tett, mintha újságot olvasna. Új, modem ház épült a sarokra, elveszett a MOM is... Úgyse látott akkor mór Nagyapa, csak a szobáig, és nem álcázta az alvást sem, egykedvűen tűrte a tűt, amely bele-csókolta testébe az inzulint, fel is ritkán öltözött, csak beretválkozott reggel, mert beretválkozni kell, de a hófehér borosta nagyja ott maradt az arcán... Ketyegett az öreg óra... Lábujjhegyen kellett járni... Szürkületkor felébredt azért, üldögélt az ablak mellett, és valószínűleg megint látta a Sas-hegyet, Ó egyedül mindannyiunk közül. Aztán elővette a Magyar Királyi Rendőrség utcanévjegyzékét, azt olvasgatta, és mosolygott hozzá. A szürkület volt a beszélgetések ideje is. Jaj, apuska, nyisd ki az ablakot egy pillanatra, olyan melegem van! - ejtette ölébe a kötést Nagyanyám. Nem baj anyám, öt perc múlva fázni fogsz... - felelt Nagyapa, és fel sem nézett a könyvből. Apuska, mit ennél vacsorára? Semmit... De muszáj enned, te is tudod, ne légy olyan, mint egy gyerek - zsémbelt Nagymama... Nem eszem és slussz! - makacsolta meg magát szegény... Megint bekómálsz nekem, aztán ki tudja, mi lesz... Az lenne a legjobb, fiam... Úgy unom már az egészet, mint a fene... Unom az egész szart, kérem... Mit foglalkoztok velem... Nahát... Aztán evett. Joghurtot, sajtot, almát héja nélkül - jaj! gyönyörűen tudta pucolni! -, és nézett megint valahová, ahová nem látott egyikünk sem... Az újév, az még szép volt. Kocsonyát kaptam reggelire. Nekem volt egy külön tányér, mert én nem ettem a fülét, meg ezeket a „jó cupákos” dolgokat, csak a remegő, aranysárga levét szerettem, abba tett „Olyan az életünk mint öregek szeme.” (Babits Mihály) Nagyanyám keménytojást, hosszú sárgarépát a fütyülés végett, meg színhúst. Újévkor nekem sem kellett felöltözni, puha pokrócba csavarhattam a lábam, ágyból nézhettem a tévét, meg a kinti, puha ködöt. És volt koncert. Bécsből. A Boskovsky bácsi vezényelt, mindig, és a Radetzky-marsot dúdolta Nagyapám, és csillogott a szeme, és az volt a bizonyosság, hogy az élet megváltoztathatatlan keretek között zajlik, ami jó. Újévkor mindig féltem a haláltól, pedig akkoriban még azt hittem, örökké fogok élni. És örökké lesz koncert Bécsből, örökké Boskovsky bácsi fog vezényelni, a kocsonya is örök, meg a puha köd, és Fekete István, akit a csöndbe omló délutánban olvasgattam, és pergett már a karácsonyfa levele, és alig volt már szaloncukor a színes papírokban, és Thúry bácsi cimbalmozott, átszédült az a furcsa hang a falon, és valahogy, valamiért abból a cimbalomszóból kiérződött a halál, de az is jóleső volt és puha, mint a tejbegríz, és elkészült az esti fürdőm, furcsa szag volt a fürdőszobában, mert alá kellett gyújtani a bojlernak, nagy és párás volt a meleg is, Nagymama mindig kendőt kötött a fejemre, nehogy „megcsapjon kint a hideg”, azt nem szerettem, mert akkor még azt képzeltem, lát engem a szerelmem otthon is, mindig lát, és kinevet abban a kendőben, és szégyelltem azt az „otthoni magamat”, mert nagyon jó fiú voltam én, és mindig mindenki összecsapta kezét az ellenőrzőmet látván, hogy „mi leli vajon ezt a gyereket az iskolában, hiszen amúgy egy angyal, olvas csak mindig, meg képeket nézeget!’, azt nem tudták, hogy szörnyűségeken is járt az eszem olykor, és tudtam az öszszes csúnya szót, és képzeletben öltem is mór, nem tudtak semmit, csak azt, hogy eljegyeztem magam a csönddel, a némasággal - és azt hitték, ez a jóság... Később, sokkal később ott ültem a régi ágy szélén, amiben egykor pokrócba bugyoláltak. Nagyapa akkor már végképp lemondott a külvilágról. Az utcanévjegyzéket sem olvasgatta, joghurtot sem evett, csak ült a fotelban, és csupa tályog volt a combja a tűtől. De beszélgetett velem. Mert én voltam az egyetlen unoka, aki „felsőbb iskolába ment”. Szerettük egymást, nagyon. Nem mondtuk ezt ki, soha. Sajnálom, hogy nem fogom mór látni a diplomádat... - mondta, de nem kellett sími a hangjától. Jaj Nagyapa, dehogynem! - feleltem, és tudtam, nem fogja látni... És akkor kimondtam. Valahogy természetes volt, nem is készültem rá, nem próbáltam el magamban a mondatot, és nem kellett megbánnom, amikor elhangzott... Nagyapa... Ha van túlvilág, üzenj valamit onnan... Hogy ne kelljen félnem többet... Hót nem nagyon hiszem... - felelte, és összekulcsolta ölében ujjait, ahogy azt az öregek szokták. Nem hitte, tényleg... Éjszaka halt meg. Álmában. Nagymama meg sem próbálta reggel ébreszteni. Csak ránézett, és sírt, nagyon halkan, nagyon sokáig. Aztán összegyűltünk, láttam, ahogy elvitték, és azt nem kellett volna látni... Délelőtt tizenegy óra volt. Az orvos elmondta, hogy éjjel kettő körül érte a halál, még részvétet nyilvánított, aztán nagy lett a csend. Nagymama beleült az O székébe, az ablak mellé, és lassan ringatta testét a néma fájdalom. Most ő nézte hosszan a mór nem látható Sashegyet. Nem is fordult felém, úgy mondta... Kisfiam... Legyen a tiéd Apuska órája... Tudod, nagyon szerette azt az órát... Nagyon szerette... Még valamikor hatvannyolcban vette Németországban, ahová akkor jutott ki először, az övéihez, akikkel nem hagyta magát elvitetni negyvennyolcban. Megvette az órát, felhúzta este, lefekvéskor, az éjjeliszekrényre tette, a pohár víz mellé, ez is bizonyosság volt, húsz éven át... Nem kellett szabadkoznom, nem volt szükség rá. Bementem a kisszobába, ott hevert az óra a helyén. A csuklómra csatoltam... Nagymama, felhúzta Papa este az órát? - kérdeztem... Persze, hogy felhúzta, kisfiam... Ez volt az egyetlen, amit soha nem felejtett el. Csak meredtem a számlapra. Háromnegyed kettőt mutattak a vékony, elegáns, fekete mutatók. Éjjel háromnegyed kettőt. Itt az óra a fiókomban. Megnézem minden újévkor. Már nem félek. (A cikk eredetije a budapesti Magyar Hírlap-ban jelent meg)
