Newyorki Figyelő, 1996 (21. évfolyam, 2-8. szám)
1996-08-26 / 8. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ 1996 augusztus 26. NEVETŐ FIGYELŐ GEORGE BAUER: AZ ÜZLETTÁRS ORRA GYANÚRA AD OKOT Amikor 1956 decembereben Detroitba érkeztem, másfél évig erősen hittem, hogy - ahogy Pesten mondták - megtaláltam "Amerikát." Egyetlen szó nyelvtudás nélkül heti 70 dollárt vittem haza mint áruátvevő egy szerszám nagykereskedésben. Úgy éltem, mint a klasszikus amerikai munkás: Első hét - házbér, második - élelem, harmadik - öltözködés és a negyedik heti fizetés ment a bankba. Nem is lett volna semmi baj, csak jött az 1957 évi "recesszió" és egy pillanat alatt elrepült az állásom és ott álltam "ragyogó" angolommal minden szakmai tudás nélkül. Az "állástalanság" szó mindig hiányzott szótáramból. Apróhirdetésekben olvastam, hogy a Good Humor- ice cream vállalat keres eladókat. Gondoltam, ha Pesten az olasz fagylaltosok magyar szó nékül ragyogóan megéltek, miért ne követhetném példájukat Amerikában angol nélkül. Rögtön jelentkeztem. Felvettek, kaptam szép, három kerekű triciklit, csengőt és beöltöztettek fehér egyenruhába. Forró nyár volt. Vígan csengettem és próbáltam hajtani az átkozottul nehéz triciklit - néha toltam - és persze, árultam a különböző ízeket. Közben rájöttem a fogásokra, hol kell árulni fagylaltot: az iskolák körül. Ilyen vidám és gondtalan csengetésben telt el 2-3 hét, amikor is látom, hogy az utca másik oldalán teherautón áll egy ember és valamit elad a körülötte álldogáló csomó nőnek. Kíváncsi lévén, magára hagytam a triciklimet és látom, hogy az illető gyümölcsöt és zöldséget árul az autóról. Ha ez a pali tudja csinálni, miért hajtom a triciklit egyenruhában? Egy pillanat alatt otthagytam a különben fényes jövőt ígérő állásomat. Megkerestem egy másik állástalan magyart, Mátravölgyi Pistát és másnap megjelentünk a legnagyobb használt autó- telepen, egy kis teherautó megvásárlása érdekében, hogy kezdhessünk dolgozni. Ez a vételi szándék kissé merésznek látszott, mert a zsebünkben írd és mondd, 50 dollár lapult. Mint komoly szándékú vevők mustrálgattuk a kocsikat, amelyek kívülről jól festettek, de ki tudta, mit rejt belül a valóság? Végre megállapodtunk egy kis csukott International tehernél, amire ráböktem, kérdezvén szívdobogva:- Ez úgy fest, mintha jó volna, mi az ára? - 300 dollár felelte az eladó. - Mennyi pénzük van letétre? - 50 dollár - -feleltük. Az eladó kis időre eltűnt, majd visszajött és mondta: - Vigyék, -és hozzanak mninden hónapban 50 dollárt. - Úgy éreztük, csoda történt velünk, hogy két ágrólszakadt magyar, akinek az 50 dolláron és ócska nadrágján kívül csak a hite volt meg a jövőjében, így, minden információ nélkül kaphat egy kocsit, ami új életünknek alapfeltétele. Dehát csodák mindig léteznek - ez is az volt -, csak harcolni kell értük. Rögtön kivágattuk a kocsi két oldalát, vettünk egy mérleget,- mindezt persze hitelbe, ismerőseinktől. Mielőtt emigráns életünknek e brilliáns szakaszának részletezésére térnék, hadd mutassam be társamat, aki ugyanolyan tapasztalt volt gazdasági termékek piacra hozatalában, mnt én. Otthon rajzoló volt. Pista társam vallásos katolikus volt, aki minden héten megjelent a templomban, halál-tisztességes. Káromkodás még véletlenül sem hagyta el száját. Amikor én, az ocsmány aszfaltbetyár egy csinos nő diszkrét részét említettem, elpirult és így szólt: "Gyurikám, légy szíves..." Szóval ragyogóan összeillettünk: egy jámbor katolikus és egy ateista zsidó. A gyakorlat is erre mutatott, mert együttműködésünk alatt szóváltás soha nem volt közöttünk és halálosan bíztunk egymásban. O különben jó felépítésű ember volt - de az orra... nem egy, hanem két zsidó hitközség is büszke lett volna, olyan nagy és horgas volt. Szóval a két tapasztalt zöldség és gyümölcs szakember megjelent hajnalban a piacon és a bevásárlás megkezdődött. Mit it vehettünk? Csak amit szerettünk. Erős hegyes paprikát, gyümölcsben kiválogattuk a puhákat, kalarábét és egyéb ínyenc dolgokat, amit Pesten szerettek volna, de nem itt Amerikában. Hetek teltek el, míg rájöttünk, hogy az amerikai mit is szeret. De mi makacsul csináltuk és megtanultuk, hova menjünk és hol kezdjük el pályánkat. Detroit-nak volt abban az időben egy "Delray" nevű külvárosa, amely színtiszta magyar település volt. Korábban még magyar iskola is volt, úgy, hogy találkoztunk fekete emberrel, aki szép szögediesen beszélt magyarul, mert az ő idejében csak egy iskola volt és az is magyar volt. Hát itt kezdtük el működésünket, csak egy kis meglepetés ért bennünket. Itt vagy 1919-es vagy 1945-ös magyarok éltek. Az egyik kommunista, a másik nyilas volt és itt próbált új életet kezdeni. Mondanom sem kell, hogy gyűlölték egymást. A komcsi eredetűek haragudtak ránk, hogy otthagytuk a "paradicsomot", a nyilasokhoz nekünk nem volt gyomrunk. A munka során azonban hamar rájlttünk, hogy egyes jobb városrészekben, különösen ahol öregek laktak, nincsen jobb piac. Én voltam, aki ajtóról ajtóra járt. Ragyogó angolságommal hívtam le az asszonyokat a kocsihoz. Eleinte kissé megrémültek tőlem, de aztán lassan ránk szoktak, mert jobb helyeken kétszer hetente jelentünk meg. Delray-ben kiválasztottuk a magyarság "krémjét" és így lett vevőnk az evangélikus pap felesége, Mrs. Asboth, akit mi következetesen "Asbothné Főtisztelendő Asszonyának hívtunk és ami ellen ő sohasem tiltakozott.A hölgy szeretetreméltóan kedves volt. Előre elkészítette rendelését és minden esetben i megvendégelt bennünket egy pohár tejjel. / Bitto-Boldog Klára: SIGMUND KLEIN: KALOCSA GYÖNGYE A VÁNDOR Hazánk 1100 éves évfordulóján csokorba szedjük kultúránk virágait. Ezúttal én is egy virágszállal szeretném ékesíteni a nemzeti bokrétát. Lindenfeld Gizellát, a festömüvésznöt mutatom be, aki a magyar színeket nagy dicsőségre vitte évtizedeken keresztül, új hazánkban, Amerikában. Lindenfeld Gizi Dunapatajon született a század dereka körül. Dunapataj közel van Kalocsához, ahol mint kislány csodálta a festöasszonyokat, akik házukat csodálatos festett virágokkal díszítették. "Hát ilyet én is tudok festeni" - szólt Giziké a mamájához, és festett is. Dunatapaji házuk a legszebb volt az egész környéken. Kívül virág girlandok ékeskedtek a házon, míg bent a szobákban virágcsendéletek és portrék ragadtatták el a látogatót. Az 1956-os forradalmi vihar Amerikába sodorta Gizit, ahol férjével, Lindenfeld Emillel, a hires festőművésszel találkozott. Csodás házasságban éltek több, mint húsz évig. Ezalatt az idő alatt Gizi művészete szárnyra kelt és kivirágzott. Egymástól tanultak. Az ember még manapság sem tudja eldönteni, hogy melyikük művészete ragadja el a szemlélőt jobban. Tény, ha Gizinek Bedminister-i vidéki kastélyába valaki betéved, onnan kijönni nem igen akar. Fogvatartják a szebbnél-szebb festmények. Magyar családok egy, vagy sokszor több Lindenfeld-festménnyel dicsekedhetnek, ami a magyar virágos kertet varázsolja a mindennapi életükbe. Gizi híres emberek portréját festi nagy sikerrel. A közelmúltban leplezték le Christine Todd Whitman életnagyságú festményét, ahol a New Jersey-i Kormányzónö csodálatos ruhakölteményben tündököl, amit kormányzói beavatásán viselt és amiben végig táncolta élete egyik legnagyobb bálját. Reméljük, Gizi lesz az "udvari" festője a Kormányzónőnek a Fehér Házban is, ami felé erősen kacsingat 2000-ben. Hires bírók ;, orvosokat, ügyvédeket örökít meg Gizi, nagy tehetséggel. Ezek a festmények már a halhatatlanság falain függnek. Hosszú út volt Magyarországtól Amerikáig, sokszor az út göröngyös volt, de mindig a sokatígérő fényes jövő felé vezetett, ahova Gizi meg is érkezett. UUUUUUUUUUUWWWWWMMIUaW Sok-sok évig A hegyeket jártam, Minden lépésemnél Gyöngyszemet találtam. Összegyűjtöttem Emlékezetembe... Sokat elvesztettem A hosszú út alatt, Fűzérbe kötöm most - Ami még megmaradt. Azóta már sok szép Helyet láttam, - De a Biharnak párját Sehol se találtam... Bejártam a két Amerika Legszebb helyeit, Láttam havas Alaszka Jéghegyeit. Láttam az öreg Európát Magas Norvégiától Le - Málta szigetéig, Ázsiát - Japántól Le - egész - Szingapúrig. A legszebb helyeket Sorra - mind bejártam, De Biharnak párját Seholse találtam... Sok hosszú évig Csak a Bihart jártam, Minden lépésemnél Gyöngyszemet találtam... Gondosan fölszedtem Egyenkint őket, Füzérbe kötöm most És átadom - néktek. (Kedves olvasónk megküldte szerkesztőségünknek bírálatra fenti írását, amely megható emlékezés és szívesen közöljük.) 45 éves nő munkát keres. Referenciával szolgál. Gyakorlattal rendelkezik. Szponzor családot is keres. Tel.: (718) 457-7046. Kérjék JULI-t. Egy ízben Pista nem jött be és egyedül mentem be a rendelésért. Asbothné, mint minden esetben, most is elbűvölően kedves volt. Leültetett és beszélgetés közben azt kérdi tőlem: "Mondja, Gyurikám, miért hordja magával ezt a zsidót? Maga olyan ügyes, egyedül is meg tudja oldani a dolgokat. " - "Főtisztelendő assszony, - feleltem - mindenkinek meg kell élni." Mikor kimentem a kocsihoz, ezt mondtam Pistának: "Ha nem fogod az orrod megoperáltatni, kiváglak az üzletből." Elmeséltem, amit Asbothné mondott. Pista, mintha megőrült volna, kiugrott a kocsiból és be akart rohanni a házba. Csak két kézzel tudtam visszatartani. Viszont hat hónap után olyat káromkodott, - beleértve Asbothné kétes hírű anyukáját is, hogy szerintem erre egy-két gyónás nem igen lett volna elég. A Főtisztelendő asszonyt aztán kihagytuk. Tanulság: Egy kellemetlen zsidó orr még egy jámbor katolikusnak sem előny. Ha pedig feleségemmel megyek az utcán és fagylalt árús vagy zöldséggyümölcs kocsit látok, mgdobban a szívem és azt mondom: "Ni csak, szakmabeli."
