Newyorki Figyelő, 1996 (21. évfolyam, 2-8. szám)
1996-02-29 / 2. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1996 február 29. RANDOLPH L. BR AH AM: MÁSODIK VÁLASZ LINDENBLATT JEHUDÁNAK Sajnálom, hogy csak most tudok válaszolni levelére, amely a Newyorki Figyelő 1995. augusztus 31-i számában jelent meg. Úgy tűnik, a zsidó és nem-zsidó ellenállás kérdésében azonos a nézetünk. Különösen abban, hogy valójában nem volt nem-zsidó ellenállás a zsidóknak a tömeges deportálásoktól való mentése érdekében, valamint abban is, hogy a chalucok hősies ellenálló tevékenysége elsősorban akkor kezdődött, amikor a nyilaskeresztes erők kérültek hatalomra 1944 október 15-16-án. Megértem aggodalmát a magyar zsidó országos vezetők háborús időkben tanúsított magatartásának elbírálását illetően. Mégis a Romániával való összehasonlítása csupán részben állja helyét. Ön kérdi: " Minek tulajdonítható a román zsidóság megmentése T Ez a kérdés nyilván csak O-Románia (Wallachia és Moldova), valamint Dél-Erdély zsidóságára vonatkozik. Figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy még 1943-ban közel 270 ezer román és ukrán zsidót gyilkoltak meg, főként a román hadsereg és csendőrség elemei. Ezt a gyilkos akciót Ion Antonescu marsall kormánya kezdeményezte, meg mielőtt a nácik "végső megoldás"terve megvalósításra került volna. Bár eredetileg megállapodtak, a megmaradt román zsidók deportálását 1942 végén állították le, különösen a német és román hadseregek sztálingrádi letiprása után, 1943 januárjában. Ennek elsődleges oka valóban az volt, amit Ön is megállapított: Antonescu marsai felismerte, hogy a tengelyhatalmak valószínűleg nem nyerik meg a háborút. Ezen túlmenőleg, Románia zsidó vezetői, köztük W. Filderman és AJL, Zissu, a politikai tevékenységnek más hagyományaival rendelkeztek, mint a magyar zsidóság hivatalos vezetői. Volt román zsidó párt, amely az állam iránti lojalitása mellett elsősorban zsidó célokért és érdekekért szállt síkra. Elismerem, hogy a román-zsidó vezetők közbenjárása a zsidók érdekében viszonylag hatékonyabb volt, ami a Romániával kapcsolatos, különleges történeti okokra vezethető vissza. Bár nagyszámú német haderő állomásozott területén 1940 óta, Romániának sikerült szuverénitását megtartani, és következésképpen, -működési szabadságát is. Ezen túlmenően, a román államfő és a hagyományos vezetők határozottabbak és elszántabbak voltak történelmük döntő szakaszaiban, mint a magyar állam vezetői. Hasonlítsuk össze például Mihály király tevékenységét 1944 augusztus 23-án, Horthy tengernagyéval 1944 március 17-18-án és október 15-16- án. Amint műveimben rámutattam, a magyar zsidóság országos vezetőit az a gondolkodás és eszmekör vezérelte, amely az osztrák-magyar birodalom ún. aranykorszakában alakult ki. Elutasították annak elismerését, hogy Magyarország létérdekei, különösen Trianon után, a történelem bizonyos vonatkozásaiban, ellentétbe kerülhetnek a zsidó közösségével. A román zsidó vezetőkkel szemben attól tartottak, hogy a "szűk zsidó érdekek" védelme lojalitásuk kárára lenne. Ez a hazafias beállítottság és vak hit a konzervatív-arisztokrata uralom által ajánlott védelemben elfeledtette velük más zsidó közösségek szenvedéseit a nácik uralta Európa többi részein. Bár tisztában voltak Auschwitz valóságával - amely előnyben a legtöbb európai zsidó közösség vezetői nem osztoztak -, elutasították maguktól, hogy bárminő elővigyázatossági lépést tegyenek. Még a vidéki zsidó közösségek vezetőit sem tájékoztatták, nem szólva a befolvásos nem-zsidó személyiségekről, akikkel a német megszállás előtt jó kapcsolatokat tartottak. Ez az álláspont tükröződött a Magyar Zsidók Lapjában, a közösség hivatalos sajtószervében is. A lap asszimilációs, magyar érdekű, hazafias, cionista-ellenes vonalat képviselt. Általánosan bocsánatkérő hangnemet alkalmazott, megkísérelve a hatóságok és közvetve, a keresztény magyarok együttérzését felkelteni, olyan cikkek közlésével, amelyek a magyar zsidóság hozzájárulását mutatták be Magyarország kultúrájának, közgazdaságának elősegítésében és főként az ország nemzeti küzdelmében való részvételével. Az ellenségeskedések kitörése után, 1941 júniusában, a hetilap még hatástalanabb lett a jobboldali szélsőségek propagandája elleni tevékenység terén. Elmulasztotta tájékoztatni olvasóit, még kevésbé felriasztani, - a tragédiáról, amely a nácik uralta Európa zsidó közösségeire szakadt. Alkalmi Írások a külföldi zsidó közösségekről azt az általános benyomást keltették, hogy az antiszemitizmus a hitleri Európában nagyobb, mint valaha, de magukat a közösségeket kiirtás nem veszélyezteti. 1941 augusztus 14-én például, a Magyar Zsidók Lapja azt jelentette, hogy francia munkatáborban levő német zsidók engedélyt kaptak német munkatáborokba való önkéntes áttelepítés kérelmezésére, "ahol dolgozni kívánnak." Az igen ritka, talán egyetlen utalás a varsói gettóra, hangsúlyozta, hogy a legnagyobb nehézségek és megfosztások ellenére, folyamatos kultúrelőadások folynak." Nincs beszámoló tömeg éhínségről, halálról, megaláztatásról és kínzásokról, amelyeknek a varsói és általában a lengyel zsidók alá voltak vetve. Sőt, a varsói gettólázadásról sincs egyetlen utalás sem a lap bármely számában. Ugyanezt a félrevezető benyomást közvetíti egy másik cikk a német kézben levő szovjetzsidó hadifoglyokról. A zürichi Israelitisches Wochenblatt-ot idézve, a magyar-zsidó lap arról tájékoztatja olvasóit,hogy a németek ezeket a Harmadik Birodalomba szállították, ahol a Vöröskereszt megállapítása szerint helyzetük nem kifogásolható. A magyar zsidó tömegek nem gyaniíthatták ebből a cikkből, hogy sok szovjet hadifogoly általában, s zsidó hadifoglyok különösképpen, ugyanolyan gyilkos "különleges kezelés"ben(Sonderbehandlung) részesültek Auschwitzban és a többi haláltáborban, mint a többi zsidó deportáltak. Hasonló hamis benyomást kelthetett a német zsidók sorsáról például az 1942 március 12-i közlés, amelyben a Magyar Zsidók Lapja válogatott idézeteket adott egy Frankfurt-am-Main-ből származott jelentésből, amely szerint dr. Josef Wohlgemüth, a berlini rabbiszeminárium volt rektora meghalt egy helyi zsidó kórházban, jóllehet akkor már alig maradt zsidó Németországban. Minden utalás nélkül a német zsidók szenvedéseire Hitlernek 1933-ban történt hatalomra jutása óta, azt a benyomást keltette, hogy a zsidóknak még mindig megvannanak kórházaik, beleértve egyéb közösségi intézményeiket is. A hamis tájékoztatás a zsidók gyötrelmeiről a nácik, uralta Európában, kiterjedt pontatlan jelentésekre a magyar zsidó munkaszolgálatosok szenvedéseire Ukrajnában és máshol. Bár a lapnak szinte minden száma tartalmazott felhívást a munkaszolgálatosoknak pénzzel és ruházattal való megsegítésére, ez sohasem utalt a munkaszolgálatosok barbár kezelésére számos parancsnokok és őrszemélyzet, valamint az SS részéről. Nem volt helya zsidó közösségek felszámolásának leírására Ukrajna területén, ahol sokezer magyar katona és zsidó munkaszolgálatos állomásozott. Arról sem volt beszámoló, hogyan fogtak össze és deportáltak 1941 nyarán közel 18 ezer "idegen" zsidót Kamenetz- Podolsk-hoz közeibe, ahol az SS legyilkolta őket. Ugyanez a hallgatás volt jellemző a tömeggyilkossággal kapcsolatban, amely 1942 elején az újvidéki körzetben történt. Viszont, hasonlóan néhány ellenzéki sajtószervhez, a Magyar Zsidók Lapja, igen ügyesen, alkalmilag tájékoztatta olvasóit a tengelyhatalmak katonai visszaeséseiről, az általánosan megérthető, rejtjeles nyelv használatával. Ezzel szemben nem éltek ugyanennek a módszernek alkalmazásával az európai zsidóság szenvedéseivel kapcsolatban. Ennek következtében a magyar zsidók, a bizakodás hiú reményében azzal nyugtatták magukat, hogy "ami Lengyelországban történt, az nem történhetik meg a lovagias Magyarországon." így teljesen felkészületlenek voltak, amikor a németek megszállták Magyarországot. A megszállás után, a lapot, éppúgy, mint a Zsidó Tanácsot, a németek és magyar cinkosaik eszközévé alakították át. Legtöbben, akik tisztában voltak Auschwitz valóságával, el tudtak menekülni. Mások helyükön maradtak és folytatták tevékenységüket körülzárt közösségeik segítésére. A zsidó tömegek, elszigetelve és tájékozatlanul a nagy titok felől, fatalista és passzív módon fogadták el az ellenük alkalmazott intézkedéseket, - éppen úgy, mint más zsidó közösségek a nácik uralta Európában. A vészkorszak nagy tragédiáinak egyike, hogy a vidéki magyar zsidókat a szövetségesek győzelmének előestéjén semmisítették meg, amikor már köztudott volt a nácik "végső megoldás"terve. Hogyan viselkedtek volna a zsidó tömegek, ha a titok ismeretében lettek volna ? Az életösztön bizonyára számosat közülük arra indított volna, hogy kövessék a néhány budapesti és kolozsvári vezető példáját. Az egyik zsidó deportált a háború után így nyilatkozott: 'Ha tudtam volna Auschwitzról, semmilyen földi erő nem kényszeríthetett volna arra a vonatra." Viszont tartozunk az igazságnak, hogy azt is bevallotta: semmilyen földi hatalom nem tudta volna vele elhitetni, hogy Auschwitz létezett. Valóban nehéz lett volna okszerűen gondolkodó emberi lényt meggyőzni a Halál Királyságának valóságáról. A megszállás után, mindezek közlése, - amint On helyesen megállapítja, pánikot okozhatott volna. Maga a pánik azonban, ha visszatekintünk, - nem lett volna olyan végzetes, mipt a vidéken alkalmazott "végső megoldás"-intézkedések. Az esély amellett szól, hogy sokkal több személy menekült volna meg, s talán a keresztény tömegek is, akik a pánik közepén tanúi lettek volna a tömeggyilkosságnak, kevésbé lettek volna passzívak. On számos erkölcsi érvet hoz fel a zsidó vezetők kétségbeesett helyzetének ábrázolására a német megszállást követően.Azén bírálatom elsősorban a megszállást me gelőző hallgatás és rövidlátás ellen irányul.
