Newyorki Figyelő, 1994 (19. évfolyam, 1-9. szám)
1994-05-31 / 5. szám
1994 május 31. NEWYORKI FIGYELŐ 5 EMLÉKEZZÜNK... A TÚLÉLŐ EMLÉKEZIK... Emlékezzünk. Emlékezzünk akkor is, ha beleszakad a szívünk.Emlékezzünk. Emlékezzünk akkor is, ha megkérdőjelezik, ha kétségbevonják. Emlékezzünk. Nem is lehet, nem is szabad elfelejteni. Emlékezzünk. Sírjunk.Engedjünk szabad folyást könynyeinknek. Ne szégyeljük. Nem a mi szégyenünk. Emlékezzünk... * Jóm Hasoát, a vészkorszak izraeli emléknapját minden évben április 10-én tartják meg. Idén világszerte a magyarországi zsidóság tragédiájáról emlékeznek meg, hiszen ötven éve, 1944 május 19-én indult el az első szerelvény a deportáltakkal Auschwitz felé. Radnóti Színpad, Budapest, 1994 április 10. Hatezer név. A hatszázezerből... Százkét magyar színész sorolja megcsukló hangon az ítélet nélküL elpusztítottakat... A nézőtéren túlélők és leszárzottak. Együttérzők, mindmáig szenvedők. A színművészek után Dávid Krausz, Izrael Állam magyarországi nagykövete felesége és saját családja meggyilkolt tagjainak neveit sorolta. Tóth Emil főkántor tolmácsolásában hangzott el a Kél mólé ráchámim, majd a közös Kaddis. A gyászünnepségen a magyarországi zsidó közösséget dr. Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ, - dr. Kéri Lajos, a BZSH elnöke, Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató, valamint Beer Iván, a magyarországi Holocaust Emlékbizottság elnöke, valamint a rabbikar több tagja képviselte. * Józsefvárosi pályaudvar. 1994 április 17, 13 óra. A mostoha időjárás akár hangulati tényezőként is definiálható. Kiváló színművészünk, Székhelyi József megnyitóként saját költeményét adta elő. (Legközelebb közöljük. A szerk.) Beer Iván, a Holocaust Emlékbizottság elnöke, sírással küszködve, elcsukló hangon hívta fel az emlékezők figyelmét: — Lehetetlen, hogy egy ilyen egyszerű dolog,mint egy vasúti kocsi, máshol is bevonulhatott a gyász, a szörnyűség, a genocídium jelképei közé. A magyarországi zsidóság halálos éjszakájában ezek a vagonok, a vagonajtók csapódásának zaja, a kerekek pattogása, mind-mind halálos szimbólum. A JózsefVárosi pályaudvar még egy dolognak jelképe. Wallenberg innen próbálta a halálraszántakat megmenteni a biztos pusztulástól, így vált szimbólumává a magyar zsidó embermentésnek. — Mondjunk áldást azokra — kérte Beer Iván akik bújtatták az üldözötteket, mentették testvéreiket, kenyeret-vizet adtak a halálba menőknek, vagy akárcsak megindultak a sok szörnyűség láttán... A magyarországi Soá abban különbözött az összes többi európai népek között élő zsidók pusztításától hogy legutoljára, a náci Németország összeomlása előtt röviddel következett be. Szinte érintetlen zsidóságot vitt a pusztulásba, a halálba. Beer Iván rámutatott: a történelem zsidó magyarok és nem zsidó magyarok sorsáról azt mesélte, hogy a közjog nem tesz különbséget ember és ember között. Pedig létezett különbségtevés...az emberiség gyalázatára, ami - fájdalmunkra - intő példaként áll, állhat mmden jogtipró, elembertelenedett rendszernek. Adja a Teremtő - kérte Beer Iván, - hogy a holocaust megemlékezés erősítsen bennünket és az emberiség védelmében vonuljon be a maggyar történelembe. Ezt követően Schwartz István Mihály, a MŰSZÓÉ ügyvezető elnöke kapott szót. Megindultan emlékezett: Hétköznapinak, díszletnek tűnhetnek a vagonok, ha nem minket, testvéreinket zártak volna be ide és hét hét alatt nem okoztak volna jóvátehetetlen pusztulást a budapesti zsidóságban. Mit mondhatnánk az áldozatoknak ? A túlélőknek ? Gyászunk célja, hogy soha-soha többé ne ismétlődjék meg a zsidóság tragédiája hiszen a mai napig változatlan szomorúsággal emlékezünk,- és törekszünk a jó irányba mozduló változásra. A megindító szavak után Tóth Emil főkántor gyászzsoltára következett, majd Deutsch Róbert főrabbi a fájdalom hangján emlékezett:- Amikor megkezdődtek a „gettózások ', majd megindultak az első leplombált vagonok a biztos pusztulás felé, a horogkeresztes őrültek azzal próbálták a szerencsétleneket megnyugtatni, a fasizmus ellen harcoló tábor jogos aggodalmát eloszlatni és minden tisztességes embert félrevezetni,hogy nincs egyébről szó, minthogy „munkára viszik a zsidók százezreit." Ehelyett jött a koncentrációs tábor, majd az ott csonttásorvasztott tömeg végső útja a „fürdő* feliratú gázkamra felé, mely kéményein a mi szüléink, testvéreink, gyermekeink élete, teste-lelke szállt üszkös pernyeként az ég felé... 600.000 mártír magyar zsidó, 6 millió zsidó mártír között. Nincs ház, ahol ne őriznének mártír-emléket, nincs zsidó, aki ne siratná elveszett kedvesét. Családok gyásza, szülők A NEWYORKI FIGYELŐ célkitűzéséhez híven,amely szerint fenntartani kívánja a magyarzsidó tragédia emlékét a jövő nemzedékek számára, a katasztrófa 50. évi ,fordulója alkalmával,sorozatosan közölni kívánja túlélők vallomását és egyéb bizonyítékokat, - egyrészt a következő nemzedékek felvilágosítására, másrészt a vészkorszak tagadóinak elhallgattatása érdekében. Az alábbi az első ilyen vallomás. * Nevein Illés Ickovics Jenő. Magyarországon születtem 1920-ban.Amerikában élek 1956 óta. 1944 májusában behívtak munkaszolgálatra. Jászberénybe vonultam be Vorsatz Lipót hadnagy 101/322 vasútépítő századába, 219 bajtársammal együtt. Onnan Szolnokra, majd Zircre és Újvidékre helyeztek bennünket,helyreállítani a lebombázott vasútvonalakat. Október 9-én az a hír járta, hogy az oroszok nyomulnak Magyarország felé. Keretünknek adott utasítás szerint Budapest felé kellett visszavonulnunk. Október 11-én érkeztünk a kiskúnhalasi állomásra. Alié. hogy a szerelvény megállt 11 órakor reggel,hirtelen lövöldözés támadt. Nem tudtuk, mi történik. Lengyel őrvezető nevű keretünk kinyitotta a marhavagon ajtaját és beordított: — Piszkos zsidók, ki innen ! Most megdöglöttök mindnyájan ! - A fiúk legnagyobb része kiugrott a másik ajtón, de mire földre értek, a német SS-ek lelőtték őket. Én néhány barátommal pár percig a vagonban maradtam, remélve, hogy a szerelvény elindul. Az őrvezető azonban visszatért,puskával kezében: - Zsidók, kifelé ! - Kiugrottunk, szaladtunk, ki merre látott. A gépfegyverek ropogtak,bajtársaim egymás után hullottak. Egyetlen fiú követett engem, Pataki Laci barátom.Fölöttünk süvítettek a golyók. Előttünk egy épület volt,azt hiszem, mozdonyjavító műhely.Létra segítségével felmentünk a padlásra. Éjszaka lévén e«v rakás légoltalmi homokkal takarództunk be. A tetőn keresztül néztük végig a mészárlást, ami két napig tartott. A még életben maradt fiúkkal nagy gödröt ásattak, abba hurcolfájdalma mártír gyermekekért, gyermekek sírása mártír szülőkért,testvérek, hitvesek, rokonok, jóbarátok gyászolnak,emlékeznek,könnyeznek.- egy sirat egyet, hányán többet is... Együtt,valamennyien 600 ezret! Voltak köztük költők, akiknek lantján örökre elhallgatott a dal,ifjak, kiknek hajnali álmai már nem valósulhatnak meg soha, gyermekek,kiknek kacagása halálsikollyá torzult, rabbik, kiknek igehirdető ajkai örökre elnémultak, aggastyánok, kiknek tisztes nyugalom helyett kegyetlen végzet jutott, szülők,akik nem nevelhetik fel gyermekeiket, tudósok,akik alkotásaikkal nem szolgálhatják többé a tudást, a haladást.- Mi történnék, — tette fel a szívbemarkoló kérdést Deutsch Róbert főrabbi, — ha a majdaneki cipőhegyek elindulnának, lassan, tipegve, fák a hullákat. Amikoi nem volt több hulla,őket is belelőtték a gödörbe. 13-án délben, hidegtől és éhségtől kényszerítve, lejöttünk a padlásról, de a vasutasok elfogtak bennünket és készerítettek, hogy a megáradt hullákat összeszedjük. Egy Ízben megpróbáltunk megszökni, de nem volt kiút.Borzalmasan megvertek és megkínoztak bennünket.Ujabb alkalom adódott, de ekkor két tábori csendőr fogott el minket. Gondolván, hogy az oroszokhoz akarunk átszökni, bekísértek a kiskúnhalasi páncélos laktanya böttönébe.Ott elég tisztességes bánásmódban részesültünk. Sopronig a katonákkal maradtunk. Ott átastak minket a német Whemacht-nak. Átkísértek a határon Günskirchenbe, ahol rettenetes hidegben sáncot ástunk. Három hét múlva Laci barátom végelgyengülésben meghalt Az amerikai hadsereg május 5-én felszabadította a lágert. Engem rögtön kórházba vittek flekk-tifusszat ■ Csak augusztusban kerültem haza, Budapestre. Szüleim és kishúgom nem tértek vissza a deportálásból. Az Államvédelmi Hatóság Barna István segítségével sok keretlegényt, vasutast és kiskúnhalasi lakost letartóztatott, akik resztvettek a mészárlásban. Nem emlékszem, kit mire ítéltek,de azt hiszem, Szűcs tizedest és Lengyel őrvezetőt halálra ítélték. 1945 óta minden októberben mé' esést gyújtok meggyilkolt barátaim emlékére.Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen élő személy a 220-ból. Ámíg élek, nem felejtem el 1944 október 11-ét. Tudomásom Is emlékezőtehetségem szerint ez történt Kiskúnhalas előtt szerelvényünk megállt egy pár órára. Az állomás tömve volt menekültekkel az oroszok előL Egy Horvát nevezetű őrmester felment keretünk vagonjába reggelizni Megkérdezte a mi keretünket: - Akartok túladni a ti zsidóitokon ? Akkor azt csináljátok, amit mi tettünk Borban! De ti telefonáljatok be az állomásra a német SS-nek, hogy a most beérkezett szerelvény tele van partizánnal. -S így kezdődött Ez az én vallomásom. mint valaha húsból-vérből álló drága kis gazdái tették. De most egyszerre masíroznának, gyermeki testben 50 éves fájdalommal, s hóhéraik szemébe néznének, nem isvádlóan,csak kérdőn. Miért? Felkelnének a tömegsírokból a milliók, s a temetetlenül hagyottak százezrei — mint egykor Ezékiel próféta látomásában,s kérdőre vonnál a világot.MlERT ? Majd kérőén szólt a főrabbi: — Irgalom Atyja, magasságok lakója! Szerezz vigaszt gyászolóinknak.Hallgasd meg könyörgésünket,hozz a világra békességet. Éden legyen a nyugodalmuk. Tóth Emil főkántor recitálta a Kél Mólé Rachamimot, majd Székhelyi József színművész a vagonkiállítás megtekintésére kérte fel a résztvevőket.- gáljuli -1 J. HORIM i1 ‘Tfie Mouse of fine furniture _________Qeor/je L.________ General Manager — OPEN 7 DAYS — — OPEN 7 DAYS — 160-08 Jamaica Ave., Jamaica, NY 11432 (718) 658-3535 A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ ÉLET HÍREI
