Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-08-24 / 7. szám
6 T NEWYORKI FIGYELŐ 1993 augusztus 24. KÖNYVESPOLC ASKENÁZI ERVIN: NEM AKARÓDZIK AZ EMLÉKEZÉS. GALILI GEMEINER ERVIN: FELLEG GYÖRGY ÚJ KÖNYVE: KÖNYV A FELSŐVISÓI ZSIDÓKRÓL Német nyelvű könyv került a kezembe,amely mély nyomokat hagyott bennem. (Claus Stephani: War einmal ein Hersch, Fuhrmann — Leben und Leiden der Juden in Oberwischau.—Volt egyszer egy Hersch, fuvaros. — A felsővisói zsidók élete és szenvedése.) Felsővisó Máramarosban van, Északmagyarországon a déli Kárpátok pereménél. Vagy 50 évvel ezelőtt jelentős zsidó település volt.A helységnek 13.000 lakosa volt, köztük 4000 román és rutén, 4000 német, akik még a monarchia idején a szlovákiai Szepességből vándoroltak oda - és 5000 zsidó. Ma mindössze négy zsidó maradt ott. Máramarost 1920-ban Romániához csatolták,de 1940-ben szolgálatkész németbarátsága jutalmául visszaadták Magyarországnak. Mint emlékezetes, az akkori Horthy-Magyarország, bár Hitler csatlósállama volt, de még független országnak számított. Ez az állapot egyszeribe megváltozott 1944 márciusában, amikor is a németek megszállták az országot és a távoli kies Visó völgyében sem maradtak el az új helyzet következményei. Mint mindenütt az országban, egy hónapon belül minden zsidó nőt, férfit, gyermeket gettókban zsúfoltak össze, majd májusban deportálták őket. A felsővisói gettóból három transzportot indítottak Auschwitzba. 1944 május 19-én 3032 személyt, május 21-én 3028-at,25-én 3000-ot. 1945-ben Felsővisót visszacsatolták Romániához. Claus Stephani, a könyv szerzője, Északerdélyben született, néprajzi kutató és történész. A könyv szerint ma vagy 400 sváb lakik Felsővisón és amikor a szerző ellátogatott oda, német anyanyelve miatt érthetően ezekkel készített interjút. így meglátogatott néhány idősebb svábot és megpróbálta őket szóra bírni, hogy meséljenek egykori zsidó szomszédaikról. Ez azonban, úgy látszik, nehéz vagy nem akaródzik az emlékezés, mert a négy vennégyes eseményekről nem nagyon akarnak beszélni, inkább csak a „régi szép időkre" emlékeznek vissza, amikor kitűnő volt a viszony, akkor együtt éltek és dolgoztak a zsidókkal, vegyesházasság nem létezett, de kölcsönös baráti látogatások és üzleti összeköttetések annál inkább. Az interjúkból lassan kikristályosodik a máramarosi társadalmi élet körvonala. Több, merőben különböző nemzetiség és kultúra élt békésen együtt. Különösen áll ez a németekre, akiknek még a nyelvük is hasonlított a zsidókéhoz. így számos sváb beszélt tökéletesen jiddisül, míg a zsidók jól bírták a szepesi németek dialektusát.Sőt Sedlák a fafaragó kijelenti: — jobban megértettük egymást a zsidókkal, mint a ruténekkel, románokkal vagy a magyarokkal. Viszont amikor Stephani megkérdezte tőlük, hogy miért változott meg ez a békés együttélés negyvennégyben, akkor szinte egyetlen értelmes választ sem sikerült kicsikarni az atyafiakból. Még a legegyenesebb válasz az volt, hogy mindennek Hitler volt az oka. De Stephani nem elégszik meg ennyivel és tovább ostromolja őket kérdéseivel. Ha pedig végül az egyik öreg hajlandó ezen túlmenően is nyilatkozni, akkor a körülötte egybegyűlt tömeg félbeszakítja, mint akiknek nem tiszta a lelkiismeretük, vagy akik félnek, hogy még ennyi év után is baj származhatik akkori magatartásukból -illetve zsidó holmik eltulajdonítása miatt. Végül az egyik mint szószólójuk utat tör magának és tulajdonképpen a többiek nevében beszél, amikor kijelenti: — Kit érdekel már ma, hogy mi történt akkor 50 évvel ezelőtt ? Senkit a világon ! Minden a múlté! Azóta már régen elfelejtettük a dolgokat. Igenis laktak itt zsidók, nem is kevesen, de most már nincsenek, na és kit érdekelnek ma már a zsidók ? — De a szerző nem nyugszik és hetek múlva ismét visszatér a városkába. S a legérdekesebb, hogy sokan türelmetlenül várják az újabb találkozást, talán a lelkiismeretük nem hagyja nyugodni őket és kikívánkozik belőlük a beszéd.S így lassan mégis csak felélednek az emlékek. Különös ízt kapnak ezek az interjúk, mert azokat eredeti dialektusban folytatja a szerző, bár ezáltal a szöveg olvasását, illetve érthetőségét hátrányosan befolyásolja. Az utolsó interjút Pollák Mózessel folytatja Stephani, aki egy osztrák koncentrációs táborban élte át a vészkorszakot és a háború után visszatért Felsővisóra. Pollák higgadtan emlékszik vissza a történtekre és nyugodtan, minden gátlás nélkül beszél. - Az SS pribékeket a helyi németekből toborozták a németek,még hozzá a legaljából, akik mind tökkelütött hülyék voltak,élvezték a hatalmat és kegyetlenkedtek. Ittak, ütöttek, vertek, a végén meg ott raboltak, ahol csak tudtak. Hogy mi volt itt a gettó és a deportálások idején, arról nincs mit beszélni, meg kár is az időért. Na meg caiát szemével is láthatja: sikerült Felsővisőt zsidómentéssé tenni. De Pollák Mózes mégis csak beszél és így mégis csak valós képet nyerhet az oIvjno. hogy mi játszódott le Máramarosban azokban a borzalmas időkben. Hiányolható, hogy az ott élő magyar - román-rutén nemzetiségekkel nem készített interjút a szerző - még ha nem is beszélt nyelvükön, mert az tolmács segítségével megoldható lett volna. Nem számol be továbbá a szerző Felsővisó hagyományos chaszidjairól, a „visever chaszidimok"-ról. Számos I-tenfélő talmudtudós élt a máramarosi kisvárosban, élükön a szentéletű Ráv Menachem Mendl Háger főrabbival, aki a ma Bné-Brákban élő vizsnici rebbe nagybátyja volt, akit híveivel együtt szintén deportáltak. De a lakosok,úgy látszik,ezeket is „elfelejtették", vagy pedig ez már túlhaladta a szerző érdeklődési körét. Mégis hatásos, érdekfeszítő í ■ • >.i született, amely az ún. Oral History-ia ... maszkodik, amit szinte maradéktalanul sikerült Claus Stephaninak könyvében alkalmazni. ÖN IS MÁR RÁCSOK MÖGÖTT VAN? MARGÓJÁRA A csendes, halkszavú és magába zárkózott Felleg György fenti című, új művét tette az olvasó asztalára. Eltérően előző műveitől, ezalkalommal nem verseivel, hanem 255 oldalas prózájával, pontosabban tárcákkal és rövidebb-hosszabb elbeszélésekkel jelentkezett. Ma, amikor három évvel átlépte a hetvenedik évét, szerényen, legfeljebb az acélhegyű toll katonái-kollégái-barátai előtt nyílt meg csak az alkotásnak élő lelke és beszél. Mi is éveken keresztül kértük, meséljen alkotásairól, terveiről és minden ilyen alkalommal azt válaszolta:- ha majd kijön a könyvem. S most kijött, Gyuri barátunk pedig mesél... Kezdve gyerekkorától, amikor gyerekújságba írt, majd 16 éves korában már napüapokban jelentek meg cikkei. Költői vénája még serdülő korában a szegények, a nyomorultak és az élet elesettjei állottak versei homlokterében. Költői pályafutása elején mindig a munkásosztály katonájának vallotta magát, majd a nácizmus egyre nagyobb térhódítása a szélső balra sodorta. Tanítójának és mesterének Kassák Lajost (1887-1967), a szintén munkásköltőt vallja, akivel a személyes találkozásokon túl még Izraelből is levelező viszonyban volt. Sőt, lánya Jehudit-Ágnes egy évvel a költő halála előtt, Magyarországon meglátogatta.A tőle kapott levelek másolatát elküldte az elhúnyt költő nevét viselő Kassák-múzeumba, amivel újabb elismerését akarta kifejezni Mestere költői eszményképe előtt. Mostani könyvében találtunk sok akasztófahumort is. Talán egyéni sorsát vetette papírra e sorok között,mintha azt mondaná: - ha a bolond nem lenne az enyém, magam is nevetnék. - Mert Felleg György, a házi doktor bácsihoz hasonlóan, ahhoz a kihalófélben levő írógárdához tartozik, aki nem a pénzért, hanem magáért az írásért ír, amiben kötelességet lát az olvasóval szemben, még akkor is, ha Izraelben - egynéhány rendhagyó esettől eltekintve - magyar nyelvű könyvre csak ráfizetni lehet. Előre tudja,hogy anyagi sikerre nem számíthat. Boldog lesz, ha visszakapja a befektetett- kölcsönvett - pénzt. - Ha gazdag ember lennék, barátoknak és könyvgyűjtőknek ingyen adnám a könyveket - mondja Gyuri. Ha pedig nem kapom vissza a pénzemet - aminek nagy a valószínűsége- gondolom, hogy vértanú Édesanyámnak sírkövet állítottam e könyvvel, amit szent emlékének ajánlottam. Ha már szólásra bírtuk Gyurit, megkérdeztük, hogy az 54 évvel ezelőtti alijájakor mit sikerült kihozni addigi alkotásaiból.- Néhány hónappal a második világháború kitörése előtt, terjedelmes válogatásom állott nyomtatásra készen. Az akkori idők szellemét demonstráló katonai cenzúra a könyv megjelenését politikai okokból letütotta. A versek „tördelését" a horthysta nyomozók náci recept szerint önmaguk végezték el, nem éppen nyomdatechnikai alapon. Pontosabban: a kész szedést széttördelték. Röviddel azután Felleg György kis batyuját becsomagolva elhagyta Magyarországot kétszáz versével. 31 napig voltak tengeren. A hajónak csúfolt lélekvesztőn az emberi szükségletek elvégzése utánra nem volt toalettpapír s az utasok, gazdája tudta tudta nélkül, Gyuri verses papírjait használták fel. Amikor megkérdezte szomszédait, honnan vették a papírt, rámutattak egy gazdátlan oldalzsákra. Gyuri odafutott, s az oldalzsákban mindössze nyolc verset talált.- Ma már nevetek ezen az epizódon, de akkor biztosan sírtam - meséli most több, mint fél évszázad távlatából. Máápil hajójukat az angolok elfogták s utasait egy évre Átlitba internálták. Amikor a telavivi Hisztadrutban megkérdezték foglalkozásomat, naivan válaszoltam, hogy költő.Van itt elég újságíródé nincs újság - volt az egyértelmű válasz. Amikor azután Haifára mentem, már tudtam, mit kell mondanom .Minden munkát vállalok. Hogy mi az iskolai végzettségem? Egy elemi - feleltem. Fenti válaszomra kaptam munkát. Mint hordár dolgoztam a haifai kikötőben. A hordárság mellett szerény fényképszeti stúdiót is nyitottam, hogy könnyebben éljek - mondja Gyuri. 1945-ben feleségével, fiával és lányával érkeztek Tivonba, ahol mind a mai napig laknak.Az akkor még kis kertváros, virágaival, zöldjével és hegyi levegőjével vonzotta. Előző kis verseskönyve : Lobogj, te dal, majd az 1985-ben kiadott héber nyelvű Kólót című versantológiában jelentek meg versei. Magyarországon a Népszava, Munkáskultúra, Irodalmi Tanulmányok, az erdélyi Függetlenségi Újságban jelentek meg versei. A Magyar Nemzet 1986-ban cikket szentelt Felleg költészetének. A mostani könyv borítólapján látható portréját a szintén szombathelyi származású, Nordau-díjas Wilhelm Lujza festőművésznő készítette, míg a könyv illusztrációit a szintén Nordau-díjas Binddish Viola, Pinchasz Golan és Tál Lali készítették. Egervári Vera rendezte sajtó alá a könyvet, amelyben tárcák, karcolatok, publicisztika és a mai Izrael különböző alakjaival való találkozások vannak. Ezalkalommal a bizonyos erkölcsi sikeren kívül anyagit is kívánunk Felleg barátunknak, aki a Magyar Zsidóság Szellemi Értékei Megörökítésének Emlékbizottsága irodalmi díjának nyertese.
