Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-08-24 / 7. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1993 augusztus 24. NINCSEN SZAMODRA HELY! DR. SÁNDOR LÁSZLÓ (Bécs): Mivel már a legtöbbünknek a „tél dere megüti a fejét", gyakrabban fordul elő, hogy önmagán is észlelheti azokat a tüneteket, amiket felsorolt Salamon király a Kohelet cimü müvében: „Mielőtt reszketövé válnak a ház őrzőinek a kezei és — elgörbülnek a vitézek lábai — szünetelnek az őrlők, a fogak, mert megfogyatkoztak. — Elsötétülnek az ablakon kitekintők, a szemek. — Mielőtt bezárul az utcára nyiló ajtó, az ablak. — Mielőtt elcsendesül a malom zaja, a beszéd és ének leányai, a hangok mind halkabbá válnak — mielőtt eltörik a korsó a forrásnál" — Lelkűnkből föltáró fohászszál könyörgünk Teremtőnknek: A1 táslichénu, ne hagyjon el bennünket, ha beköszönt hozzánk az öregkor. A szent szellemet, eszünknek értelmét el ne vonja mitőlünk, hogy értelme és cselekvőképesség birtokában maradhassunk életünknek legutolsó percéig. Lehetőleg megszokott kis otthonunkban meghúzódva. De sajnos keveseknek Jut a fent említett kiváltságosság. Mindig tartogat zökkenőket és meglő petéseket az élet. Nap mint nap barátaimnak kü reiböl, volt bajtársak soraiból megrendítő, szomorú híreket hallunk úgy egészségi, mint lelki vo natkozásban. A félelem markolja szivünket, mit is tartogat számunkra a jövő? Csak senkire ne kelljen ráutalva lennünk. Még a legjobb gyermekre sem. Mert hiszen régi közmondás is azt tartotta, hogy egy szülő sok gyermekről tud gondoskodni. De sok gyermek nem tudja és nem is akarja vállalni a megöregedett vagy tehetetlen szülőket. Mert amig a szülők tudják támogatni gyermekeiket, örülnek az ajándékoknak a gyermekek, de még boldogabb a szülő, hogy ő adhat. De ha megfordul a kocka és a gyermeknek kell fizetni ápolást, ellátást szil leikért,- akkor a gyermekek sírnak a nagy anyagi megterhelés miatt. De még ennél is jobban sir a tehetetlen, kiszolgáltatott, cserben hagyott beteg szülő. Most.hát nem is olyan régen a szülők vagy a nagyszülők a családi körüknek ékességei voltak. Jutott részükre szűknek mondott férőhelyen is ké nyelmes főhely. Szerető ápolás, türelmes, jó szó és figyelem, ami éltetőelemét képezi az öregkorban lévőknek. Mert hiszen az ötödik parancsolat, a „tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy e földön” — nem kilátásba helyezett Ígéret reményében tartották meg, hanem spontán jövő hálából ragaszkodó gyermeki szeretetből fakadó kötelességtudásból. Szabolcsi Lajos irta a .„Jiszgádál" cimü versében az alábbi sorokat: - „Én elmondom most nektek mit jelent sirok felett a temetői csend. Mert vannak percek s késő már a bánat Tiszteld apádat és tiszteld anyádat Tiszteld ki téged fájva hordozott Tiszteld ki érted lázba dolgozott Tiszteld mig él lábai előtt Rakj szőnyeget és virágos mezőt, mert aztán késő minden hiába már Halljátok-e? Jiszgádál, Jiszgádál." E tanulságos szavaknak tényei a világban bárhol élő ifjúságnak a szivében kéne, hogy világosságot teremtsenek. Hiszen múlik felettünk az idő. A mai rohanó, törtető világban nincs a lélek szavának sok tere. Talmi csillogásu luxus életnek luxus otthonában, még egy sarok sem Juthat a megtört öreg szülök számára. Nincs számotokra helyünk, szól a kegyetlen verdikt. így nem maradt más hátra, igy és ezért került be a legtöbb szülő az öregházba, ahonnét még egy sábátra, sem ünnepre sem hozzák ki, még rövid időre sem, hogy szerettei körében töltsön kis időt. VISSZAPILLANTÁS A MAGÁNYBA IV. A „világszerencséver megszerzett erkölcsi bizonyítvány birtokában azt hittem, hogy nyitva áll az út előttem. Csak hittem! Gondoltam, hogy az utazási papírokat talán egy hónapon belül sikerül megkapnom, de még osztrák vízumra is szükségem volt. A halványzöld, harmónikaszerű keménypapír jogosít a franciák kegyelméből arra, hogy vissza is térhessek csodás országukba. Közben izgalomban teltek napjaim. A belváros közepén, a Champ-Elysée közelében, egy mellékutcában volt a Belle Ferroniére nevű kávéház, amely már a háború előtt is magyarok találkozóhelye volt. Akiknek idejük, főleg pénzük volt, itt gyülekeztek délutánonkint. Valami engem is buzdított — talán honvágy .barátok, a nyelv és az otthoni pletykák. Kétszer hetenkint ott találkoztam időközben meghalt jó barátommal, Széchenyi Gyuri gróffal. Ez úgy zajlott le, hogy a megbeszélt időpontban a kávéház előtt vártunk egymásra. Erre azért volt szükség, mert meg kellett beszélni, ki ivott utoljára kávét, mivel csak egy fogyasztásra tudtuk kis pénzünket összekaparni.... - Szervusz Gyuri, hogy vagy ? Ki ivott a múlt szerdán ? Én, akkor Te vagy a soros. Nézzük, mennyi van ? ... Akkoriban sokan voltak magyarok Párizsban, akik az első hullámmal, 1948-ban menekültek ki. Voltak olyanok, „akik jól voltak elbocsájtva”, de a nagyja éppen, hogy lézengett, várva a mielőbbi továbbjutást. Többek között ott élt már hosszú ideje Kosztolányi András bankár-közgazdász, tőzsde-korifeus, aki gazdag embernek számított. A magyar nyelv gyakorlása és a régi barátok után való keresgetés irányította a kávéházba. Másik jó barátom,a nagy Békeffy fia, Gábor is, ha tehette, be-benézett a kávéházba. 1949 elején hagyta ott Pesten Nagymező utcai kis színházát és édesanyjával együtt sikerült kijutnia Párizsba. Ennek a tehetséges színházi embernek nagyon rosszuk ment Párizsban. Nyomorában egy éjjeli vendéglőben mosogatott. Ebből tartotta el önmagát és 80 éves édesanyját. Egyik nap beszélgetés közben így szólt Kosztolányihoz, a milliomoshoz: — Kosztolányi úr, nagy kérésem lenne. — Parancsoljon velem — volt az udvarias válasz.- Tudja, Kosztolányi úr, én úgy szeretek ide bejárni, együtt lenni magyar barátaimmal, hiszen tudja, a nyelvem, a hazám, de sajnos, bajban vagyok — közben megmutatta kirojtosodott ingujjait -kérem adjon lehetőséget, ne kelljen szégyenkeznem magyarjaim előtt, - ajándékozzon nekem egy inget.- Boldogan, Békeffy úr, csak mondja megjiányas nyaka van? - Mindegy, Kosztolányi úr, teljesen mindegy. Ez egyik epizód az akkori nyomorból. Teltek a napok. Majdnem minden nap érdeklődtem a rendőri prefektura külföldi osztályán egy kis gnómszerű, udvariatlan fráter osztogatta félvállról a lenéző válaszokat. Engem már jól ismert,- semmi, semmi, Sándor — dobta ivissza belépőjegyemet. Megint egy nap, hogy fog ez továbbmenni ? Nálam jóval idősebb barátom, Domán Laci,akinek szamár volt a beceneve, mert esténkint a nagy Medrano cirkuszban szamárbőrbe bújva dolgozott.Elől ő, hátul segédje, kis marokkói fiú, a szamárbőrben meghajolva 20 percen át hétrét görnyedve szaladgáltak a porondon. Foglalkozása nem volt leányálom, mert a cirkuszban meleg volt és a szamárbőrben meghajolva futkosni sem volt gyönyörteljes. Egyik este kérdezte tőlem Laci: -Na, mikor mész már végre? - Tudom is én, meddig húzzák - volt a válaszom. - Lenne egy ajánlatom - mondta Laci. — Segédem megbetegedett, nem tud fellépni.Neked adom az ő gázsiját. Gyere, dolgozzál velem. Viccesen feleltem: — Mint fogoly? Naná mint fácán - mondta. Arra gondoltam, ha tudok nadrágot vasalni egy galíciainál, miért ne tudnék szamarat utánozni Lacinál? Este 8-kor kezdődött a cirkuszelőadás, de mi már hat előtt ott voltunk. Laci mindent elmagyarázott.Mikor, hogyan kell rúgnom a ballal,majd a jobblábammal, továbbá, ha ő rúg belém elölről hátra,az annyit jelent, hogy most kell megnyomnom a kezemben levő gummidudát, ami puffogó hangot adva még fehér pudert is szórt ki, jelezve, hogy a szamár jelenleg „hátul beszél.. " Kb. 10 perc elmúltával, függetlenül attól, hogy az izzadtság folyt a testemen, nagy fáradtság jött rám, minden tagom égett, úgy éreztem, nincs is hátam. Állandóan ordítottam(nem tudom, hallotta-e? )-hagyjad már,Laci, nem bírom már, összeesek, elég volt, gyerünk a francba. — Őt viszont vitte a sikere, a taps, a gyerekek üvöltése, csak csinálta tovább. Végre,amikor az ájulás szélén voltam, abbahagyta. Remegő lábakkal vonszoltam magam az öltözőbe, ő meg kibújt a bőrből és aratta a nagy tapsokat. Nagy szükségem volt a pénzre, egyik szerdán végre megkaptam úti papíromat, előző este, kedden még „szamárkodtam."... (Folytatása következik) Mert nem a szánalom lenézésével, hanem tiszteletadás érzésével kellene, hogy körülvegyék öregjeinket. Hiszen Írva van, ősz ember előtt állj fel. Sajnos, ez ma már nagyjából kiment a divatból. Pedig szól a példázat: A kikötőben nagy pompával szentelik fel az uj hajót, de senki .sem tudja merre visz az útja és eléri-e majd a célját? Mig a tömeg ünnepel, nem veszi észre a kopottan, fárad tan révbe siklott öreg hajót. Pedig nagy utakat Járt meg az évek folyamán. Derekasan helyt állt és elvégezte a reá bízott feladatokat. Talán érdemes lenne elgondolkozni afelett, hogy kit illetne jobban az ünneplés a visszatért hajót, vagy a most indulót? FUCHS IDA (Bnai Brak) —rLiruL-j-jw— »bub A KÜLDETÉS
