Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-05-24 / 4. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1993 május 24. BUDAPEST - MOSZKVA - NEW YORK INTERJÚ SAJEVICS ADOLF MOSZKVAI FŐRABBIVAL Nem emlékszem sem a hónapra, sem pedig az évre igazán, de eltelhetett legalább 15 év, amikor először találkoztam Adolf Sájeviccsel Budapesten. Abban viszont tévedhetetlenül bizonyos vagyok, hogy péntek este volt, a felejthetetlen Scheiber-péntek esték egyike. Együtt hallgattuk a professzor úr oknyomozó történeteit régi magyar vonatkozású zsidó emlékekről, leginkább irodalmiakról. Ő akkor a Rabbiképzö növendéke volt. Számomra kétszeresen is különös. Az egyik a neve: hogyan lehet, hogy egy zsidó fiút Adolfnak hívjanak, a másik különös dolog pedig az volt, hogy Moszkvából érkezett. Ne feledjük, ez még a hetvenes évek vége felé történt, a brezsnyevi szellemi terror idején, amikor Oroszországszerte zárva voltak a zsinagógák, a vallási életet úgy nehezítették, ahogy tudták és akarták, de ez valamennyi vallásra vonatkozott. A cionizmus pedig a legellenségesebben hangzó fogalom volt a marxista magyarázatok szótárában. Azóta nagyot változott szerencsére a világ. Az egykori rabbi növendékből moszkvai főrabbi lett, a moszkvai Korall-zsinagóga főrabbija, a háromszázezres moszkvai zsidóság egyik vallási vezetője. Egyre-másra nyílnak meg a régi zsinagógák Moszkvában és a többi köztársaságban. Az egyesült Államokból, Izraelből és a világ szános más országából érkeznek vendég rabbik tanítani. Csaknem egymillió orosz zsidó talált új otthont Izraelben, s a kivándorlás tovább folytatódik, de jóval lassúbb ütemben. Adolf Sájevics New Yorkba Schneier főrabbi meghívására érkezett, de hivatalos a washingtoni Orosz Nagykövetség fogadására is, s nem hivatalos.de ugyancsak szívesen látott vendége lesz az Izrael Állam megalakulása évfordulójára rendezett hagyományos felvonulásnak is. Sok elfoglaltsága közepette kértem meg erre a rövid beszélgetésre a NEWYORKI FIGYELŐ olvasói számára. Nagyon sok ellentmondó és drámai hírt hallhatunk, olvashatunk mostanában az Oroszországban lezajló változásokról. Mennyiben érintik ezek a változások az orosz zsidóság életét ? Mi nagyon örülünk ezeknek a változásoknak. Örömmel üdvözöltük Gorbacsov megválasztását és most legutóbb az április 25-i választásokon az orosz zsidóság egyöntetűen Jelcinre voksolt. Nem Jelcin személyére magára, hanem mert aző neve jelenti, hogy a demokratikus átalakulás Oroszországban folytatódni fog. Még a választások előtt többszáz képviselőtársammal, személyesen is találkozhattam Jelcinnel, ő az orosz zsidóság támogatását kérte a számára sorsdöntő választások előtt, én pedig az orosz zsidóság nevében biztosítottam, hogy mi a demokráciát, vagyis őt fogjuk támogatni. Keveset tudunk arról, hogy mennyien vannak, hogyan élnek az oroszországi zsidó közösségek. Vájjon milyen a kapcsolatuk a világ zsidóságával ? A statisztika szerint ma Oroszországban és a többi volt köztársaságban, főleg Ukrajnában és Belorussziában 1.8-2 millió zsidó él.Ez a becslés természetesen nem pontos, mert a vallási hovatartozást - anya, nagyanya, dédanya - okmányokon kell bizonyítani, ezek jó része viszont örökre elveszett. Főleg a nagy világégés, a második világháború közepette. Szerintem többszázezer olyan zsidó él ma Oroszországban, aki ugyan zsidó származású, de mivel nem tudja okmányokkal bizonyítani, kiesik a statisztika köréből. Arról sincsenek pontos információink, mennyire tehető az Izraelbe kivándorolt zsidók száma. Érthető okokból Izrael nem siet publikálni a pontos adatokat. Számuk azonban nagyon közel lehet az egy millióhoz.A kivándorlás most viszont lelassult, sokan nagy reményeket fűznek a változásokhoz. Kivételt képeznek a déli államok zsidó közösségei— Azerbejdzsán, Grúzia, Abházia, ahol véres nemzetiségi háborúk dúlnak és a magára maradt zsidóság nem érzi biztonságban magát.Ők egyre nagyobb számban menekülnek ezekről a területekről, főleg Izraelbe. Van-e és amennyiben van, milyen veszélyes mértékű az antiszemtiizmus ma Oroszországban? Ma már nem a pogromok országában élünk, valamennyi zsidó állampolgár szabadon gyakorolhatja vallását. Egyre több régi zsinagóga épül újjá és telik meg. Főleg ünnepekkor látni, amikor többezer hívő a zsinagógát körülvevő utcákba szorul, mert a zsinagógában már nem férnek el. De mert a politikai stabilitás hiányzik és a gazdasági nehézségek fokozódnak, ismét felütötte fejét a zajos zsidóellenesség. Ez még a régi bevált recept szerint történik. Szélsőséges orosz nacionalista körök szítják. A legvéresebb szájú szervezetük pedig a PAMEC. Egyben ez a legprimitívebb is. Azzal próbálnak zsidóellenes érzelmeket kelteni, hogy azt állítják, az egész 1917-es forradalom a zsidók műve volt. Lenin és kormányának műiden tagja zsidó volt. Kiadványuk, a Nap (Deny) tele van valótlanságokkal, alattomos vádaskodásokkal. Sajnos meglepően nagy példányszámban jelenik meg. Nem tudni bizonyosan, kik pénzelik, kik állnak mögöttük. De ettől a néhány szélsőséges esettől eltekintve, vallási szabadságunk egyre teljesebb. Főleg Gorbacsov óta nagyot javult a helyzet. Nem figyelnek már bennünket, nem tekintenek kémeknek, a gyerekek szabadon járhatnak a jesivába és az Egyházügyi Hivatal,aminek felügyelnie kellene bennünket, egyáltalán nem is létezik. Ezt persze nem is hiányoljuk. Milyen a kapcsolatuk a világ zsidóságával, különösen az amerikai zsidósággal ? Egyre több segítséget kapunk a világ minden részéről. Alapítványoktól, magánszemélyektől. Különösen Schneier rabbinak tartozunk hálás köszönettel. Ő már a legnehezebb években is segített, a hetvenes évek elején, amikor nem volt sem máceszunk az ünnepekre, sem borunk, de még imakönyvünk sem. Az ő segítségével indulhatott meg az orosz rabbiképzés, ő tette lehetővé, hogy köztük magam is, külföldön tanulhassunk. Segítsége azóta sem apadt el, sőt egyre jobban kiteljesedik. A Jewish Memorial Moudation kiállításokat szervez, könyveket ad ki, a könyvek orosz fordítását is magára vállalja. Kevésbé ismert a People Travel Club révén Maria Kovaljova önzetlen támogatása. Segítségükkel ismerkedhetett meg az amerikai közönség a Korall Zsinagóga 30 tagú kórusának művészi produkciójával,Ő tette ugyanis lehetővé a fiatal énekesek utaztatását. Már háromszor léptek fel csak New Yorkban. Vagy itt van a szerény és mindig segíteni kész Sam Domb. És sorolhatnám tovább. Mi maradt meg a régi budapesti kapcsolatokból, mennyire ismeri a magyar zsidóság problémáit ? Természetesen nagyon sok emlék fűz Budapesthez.Scheiber professzor emléke kötelez.Az ő tudása,pedagógiai elvei, magas szintű moralitása mélyen belémvésődtek. De nagyon jó és baráti viszony a volt osztálytársaimmal a Rabbiképzőből, akikből már vezető rabbik lettek. Hadd említsek néhány nevet: Deutsch Róbert, Löwy Tamás,Landeszman György. S említenék még egy szoros köteléket. Feleségem ugyanis magyar. Budapesten él és dolgozik.Két gyermekem is egyelőre Budapesten jár iskolába. De engem a hivatásom Moszkvához köt. A Korall Zsinagógához, az itteni jesivához, az orosz zsidósághoz. Bármerre járok a világban, őket képviselem. Az ő érdekükben járok el, az ő részükre kérek és kapunk támogatást. Néhány nap múlva Washingtonba utazom, az orosz nagykövetség hivatalos fogadására. Úgy érzem, mintha álmodnék. Én, az egykori budapesti vékonypénzű diák, tárt karokkal várt vendég leszek az Egyesült Államok fővárosában, az Orosz, nem pedig a Szovjet Nagykövetség fogadásán, szakállasán .vastag keretes szemüvegben, kapellivel fejemen. Én, úgy érzem, nem változtam, de a világ körülöttem alaposan megváltozott. — diro — BERCZELLER IMRE: MAGEN DAVID - MAGEN ARAVIM (Dávid pajzsa - Arabok pajzsa) Újsághír: - A múlt szombat (március 6) délután az apia hátsó kocsiia ülésén utazó néev éves kislányt, Huda Siyatot (Hebronban) lelőttek. A golyó, ami egy izraeli katona puskájából eredt, átfúrta az ülést, beleszaladt a kislány hátába és keresztülment a gyomrán. — Ez egy manapság mindennapi és egyre gyakoribbá váló, de nem közönséges hír egy tragikus halálról az Izrael által elfoglalt területeken. Az intifádá, az arab felkelés már ötödik éve tart és egyre több halálos áldozatot követel mindkét részről. Az idézett mondatok szárazon, majdnem közömbösen mondják el a puszta tényt. A következőkben Joel Greenberg, a cikk szerzője a N.Y. Times március 21-i számában közli mindkét fél leírását a történtekről. A kettőnek vajmi kevés köze van egymáshoz. Egy tényben megegyeznek. A halálos baleset/gyilkosság, aszerint, hogy ki mondja el a történteket. Kijárási tilalomkor történt, amikor is a főbb utakat eltorlaszolják, hogy az autókat és sokszor a járókelőket igazoltassák és átkutassák. Az ilyen intézkedés rendszerint valami súlyosabb merénylet után lép életbe. Egy ilyen alkalomkor akarta a kislány apja beteg anyját a kocsiján az orvoshoz vinni Hogy elkerülje a torlaszokat, mellékutcákat választott útirányul. 11 gyermeke közül néhányat szintén magával vitt. A palesztinok maguk mondják, hogy amikor valamelyik okból meg kell szegniök a kimenési tilalmat, mint például ebben az esetben is, akkor rendszerint gyerekeiket is magukkal viszik, mivel tudják, hogy a katonák, ha látják,hogy gyerek is ül a kocsiban, útjukra engedik őket. Tehát az arabok gyerekeiket használják védőpajzsnak. A kórházban, ahová a haldokló kislányt bevitte az apja, egy izraeli katonatiszt bocsánatot kért a szerencsétlen balesetért.Ugyanígy járt el a nyugati part parancsnoka is. Ilyesmi nem sokszor fordul elő még az izraeli hadseregben sem. Az újság a fenti cikk mellett két arab gyerek fényképét is közli. Az egyik parittyáját készíti elő, a másik gumikerekeket gyújt meg. A háttérben egy arab asszony halad el egy égő gumi mellett. A kép alatti felírás elsorolja, hogy ebben a hónapban 9 izraeli és 13 palesztin halt meg.Előző nap orvul lelőttek egy izraeli katonát és a övezetben az izraeli katonák lelőttek egy 10 éves fiút. Izrael pajzsa az arabok pajzsa ellen. Gyerekeket ölni nem dicsőség. Az újságok és a televízió képernyői naponta mutatják a boszniai városokban és falvakban a szerb belövésektől megsebesített és legyilkolt gyerekek tömegét. A népirtás korszaka legmegrázóbb képét a kemencékbe terelt gyerekeket mutatják. Függetlenségükért vagy hazájukért harcoló népek legendákat szőnek a férfiak oldalán küzdő asszonyokról és gyerekekről. Ez így történt Izrael függetlenségi háborújában is. Ez történt a varsói gettóban, vagy ha úgy tetszik az egri vár védelmében is a törökök ellen. Ami viszont az intifádá kezdete óta történik, arra nincs példa a történelemben. Talán az ún. gyerekek keresztes hadjáratát lehetne ezzel összehasonlítani, amikor a szülők gyermekeik százait engedték útnak a „Szenfóld felszabadítására." Az „eredményt^ még elképzelni sem tudjuk. A Területeken az arabok a szó legszorosabb értelmében gyerekeik összepiszkított ingei mögé bújva „harcolnak" a zsidó katonák ellen, vagy pedig orgyilkos módra szúrnak főleg asszonyokat és gyanútlan járókelőket. A felnőttek, legtöbször asszonyok, ahelyett, hogy szoknyájuk mellé kötöznék csemetéiket, éppen ellenkezőleg, még inkább buzdítják őket, sőt ők adják kezükbe a köveket. Az újságírók és TV-riporterek örömére „utcai jeleneteket" rögtönöznek, amit a világsajtó azután mint „newsworthy" közlésre méltó eseményt tár olvasói elé. Soha, újság vagy más hírközlő eszköz .beleértve az izraelieket, (legalább is tudomásom szerint) sem vetette fel ezt az alapvető szülői kötelezettséget semmibevevő tényt, amin az intifádá frontharcos alakulatai alapulnak. Ashrawi aszszonyt, a nyugati sajtó lieblingjét egyszer sem interjúvolták meg ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatban. Lehetséges az, hogy a morális eszméktől duzzadó újságírókból, politikusokból ez az erkölcsi csekélység hiányzik ? Az izraeli anyák, akiknek jórésze maga is katona volt, miután személyes tapasztalatból tudják, hogy mit jelent katonának lenni, minden más szülőnél nagyobb aggodalommal bocsájtják el gyermekeiket és unokáikat a hadseregbe, noha kétségtelenül szívesebben tartanák őket szoknyájuk vagy nadrágjuk mellett. De elengedik őket, mert azok, az ő fiaik, leányaik és unokáik képezik Dávid pajzsát. New York,1993. március 27.
