Newyorki Figyelő, 1992 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1992-03-20 / 3. szám
1 1992 március 20. NEWYORKI FIGYELŐ Rábbánit MULLER OLGA (Nazareth Iliit): Prof.Dr. VÉGHÁZI N. ISTVÁN: MISLOÁCH - MÁNOT PURIM Eszter könyvtekercsében, a Megillában meg van írva, hogy Purimkor minden zsidó ember köteles megörvendeztetni barátját, ha lehet, olyan ajándékkal, amibe máris be lehet harapni. Ezért asszonyaink sajátították ki maguknak ezt a micvát,mert ők küldhetik a purimi kindlit és egyéb süteményeket. De előfordulhat az is, hogy nem élelmiszerrel, hanem egyéb meglepetéssel örvendeztetjük meg felebarátunkat Purim napján. Erről szeretném elmondani az alábbi megtörtént esetet. 1940 őszén, a bécsi döntés után, a Dél-Erdélyben maradt zsidók helyzete sokkal súlyosabb volt, mint a magyarországi zsidóké. Ott még lehetett mozogni,de Romániában a szélsőséges antiszemita vasgárdisták garázdálkodtak és megkeserítették a zsidók életét. A kormányfő Antonescu tábornok volt, de minden városban a helyi pisztolyos gárdisták terrorizálták az embereket. Ők spontán pogrommal akarták megoldani a zsidókérdést. Antonescu katonaember lévén, a törvény keretein belül akarta elérni majdnem ugyanezt. Mivelhogy a vasgárdistáknak nem sikerült magukhoz ragadni a hatalmat, kitört a fővárosban a lázadás 1941 január 21-én. A gárdisták nem a tábornokhoz hűséges katonaságot támadták, hanem Bukarest zsidólakta negyedeit. Kifosztottak üzleteket, felgyújtották a spanyol hitközség zsinagógáját és 120 zsidót gyilkoltak meg. A német hadvezetőség utasítására a Romániában állomásozó csapatok a tábornok oldalára álltak, mert már tervbe volt véve a Szovjetunió elleni agresszív háború, amelyhez Antonescunak is be kellett társulnia. Valaki elterjesztette, hogy a zsinagógákban rejtett fegyverek vannak és szükség esetén a zsidó ifjúság a katonaság segítségére fog sietni. A petrozsényi vasgárdisták ezt komolyan vették és letartóztattak vagy 40 kereskedőt és orvost. Az öreg beteg Müller főrabbit az ágyból húzták ki, hogy mutassa meg, hol vannak elrejtve a fegyverek. A rabbi bevezette őket a közeli zsinagógába, kinyitotta a frigyszekrényt és a Tóra-tekercsekre mutatott: - Ezek a mi fegyvereink.A vasgárdisták leköpték és vitték a Pártházba. A magát vonszoló beteg főrabbi az utcán összeesett, ekkor a hóban feküdni hagyták, de a Pinku nevű talmudista fiát magukkal vitték. Az összefogott zsidóktól minden értéktárgyat elszedtek. Kötelezték őket,hogy írjanak alá nyilatkozatot,hogy önkéntesen minden vagyonukat a Vasgárdának ajándékozzák, majd botokkal véresre verték őket. A szerencsétlen emberek egy sötét, levegőtlen pincében jajgattak és várták sorsuk alakulását. Éjfél után teherautókra rakták a megkínzott zsidókat és Lupénybe szállították őket. i Az ártatlan embereket itt is egy sötét pincébe gyömöszölték, mint halálraítélt barmokat és a nap folyamán különféle kínzásoknak voltak kitéve. Kivezényelték őket az utcára, hogy kezükkel tisztítsák a havat, miközben könyörtelenül rúgdosták őket. Ügy tervezték, hogy a Campul-lui Neag melletti erdőben agyonlövik őket, de a bányavállalat igazgatója nem akart rendelkezésükre bocsájtani két teherautót. Közben beesteledett és a gárdisták arról tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. Ugyanis olyan hirek érkeztek Bukarestből, hogy a katonaság legyőzte a lázadókat és Antonescu ura a helyzetnek az egész országban. Ekkor jutott eszükbe az utolsó rablás. Éjfél után töltött pisztollyal a kezükben bejöttek a szennyben és sárban egymás hegyén-hátán sínylődő zsidókhoz a pincébe és felszólították őket,hogy mindenki adja oda arany jegygyűrűjét, , különben agyonlövik. A sötét helyiségben az egyik rabló fordítva tartotta kalapját, a másik pedig egy pisztolyt és világitó elemlámpát. A talmudista Pinkunak sohasem volt jegygyűrűje, de megjátszotta, hogy az egyik ujjáról lehúz egy gyűrűt, amit betesz a kalapba. Csakhogy nem tett semmit, de ügyesen kihalászott a kalapból egy aranygyűrűt. Mire kivilágosodott, a vasgárdisták eltűntek és a pince ajtaját nyitó román csendőrök hírül adták, hogy mind szabadok és mehetnek haza. Nagy volt az öröm, különösen akkor, amikor családjuk körébe érkeztek, csak hogy úgy meg voltak dagadva a veréstől, hogy egy héten keresztül nem tudtak székre ülni. Mikor a talmudista lehúzta lábáról egyik cipőjét,kigurult belőle egy jegygyűrű, amelybe egy szó: CSÖPI volt bevésve és egy dátum, ami azt jelentette, hogy ez a gyűrű nem másé, mint dr. Háber László orvosé, aki Goldstein Márkusz kereskedő Csöpi nevű lányát vette feleségül. Az Aradról származó dr.Háber közkedvelt orvos volt Petrozsényben, akit mindenki nemcsak tisztelt, de szeretett is. Pinku nem szólt semmit és eltette a gyűrűt. Goldstein Márkusz, a hitközség örökös alelnöke és a Talmud Tóra ésMizrachi örökös elnöke, templomba já- hívő lélek volt. Pár hét elmúltával d fordult a főrabbihoz: — Vöm és leányom nagyon elkeseredtek az elrabolt jegygyűrű miatt, szabad-e más gyűrűt venni helyébe ? - Müller főrabbi, aki be volt avatva fia tervébe, azt válaszolta: — Szigorúan meg van tiltva. — Majd hozzátette: — Nem vagyok csoda-rebbe, de megjósolom, hogy az a gyűrű elő fog kerülni... -Pogrom utáni, zsidóellenes intézkedések és románizálás jegyében múltak el a téli hónapok. Amikor azonban a Purim elérkezett, a talmudista Pinku bekopogott Goldstein Márkusz házába. Jól jött, mert a purimi lakomát együtt ünnepelte a Goldstein- és Háber-család. — Kérem, — mondta Pinku — hoztam egy Misloách-Mánot ajándékot, de mivel meglepetésről van szó, ki kell, hogy találják, mi van a csomagban.Szines papírokból összetákolt, hatalmas labdát tett az asztalra. Kezdődött a csomag kibontása, közben folytak a találgatások, vájjon mit tartalmaz. Az izgalom nőtt, a ház már tele volt papírdarabokkal, de nem találták ki,mi van benne.Már a gyufaskatulyánál tartottak, mégsem tudták megfejteni a nagy rejtélyt. Amikor végre, reszkető kezekkel, a selyempapirból kiszedte dr. Háber az arany jegygyűrűt és ráismert, hogy valóban ez az eredeti, hívesének nyakába borult és csókokkal halmozta el. Olyan örömmámorba borult az egész asztaltársaság, hogy egymást csókolták és az emberek sírva nevettek. Mielőtt megköszönték volna az értékes purimi Misloach Manot-ajándékot, Pinku talmudista ügyesen meglépett. Az antiszemita Antonescu katonai diktatúrájában nagyon szomorúan ünnepelték meg a romániai zsidók azévben a Purimot. Mindössze két házban volt kedélyes a hangulat: dr.Háber László házában, ahol nagyon örvendtek ennek a Pufimnak és a petrozsényi Müller főrabbi házában azért A Midrás bölcsei tanítják, hogy a Messiás eljövetele utáni időkben minden ünnep megszűnik, csak Purim marad meg, mert ez az ünnep összenőtt a zsidó nép szellemi vüágával. Purim galuti ünnep, a remény ünnepe. Ahogyan Isten megszabadította a zsidó népet az egyik elnyomótól, úgy meg fogja szabadítani a többi elnyomótól is, s nemcsak a zsidókat, hanem a föld minden népét, az egész emberiséget. A zsidó ember örül Purimkor és azzal fejezi ki örömét, hogy segít örülni a másiknak is, vendégeket fogad a házában, ajándékokat küld rokonainak és barátainak, segíti a rászorulókat. A történelem tanúsága szerint a zsidó ember öröme sohasem lehet teljes, a múlt tragikus eseményei rányomják bélyegüket a jelenben élők minden megnyilvánulására. A Purim előtti szombat, Sabbath Zachor, az Emlékezés Szombatja. Amalékról olvasunk a Tórában, s az örök Amálékra gondolunk. Az öröm csak egy rövid epizód népünk életében, nem tudjuk elfelejtetni a sok szenvedést és megpróbáltatást. Az örömben is azokra gondolunk, akiknek nem volt, vagy jelenleg sincs örömük, legyenek azok zsidók vagy nemzsidók. A chaszidizmus alapítója, a nagy mester Baál Sém Tov, tanítja, hogy a feledés elősegíti a pusztulást, az emlékezés biztosítja egy jobb jövő eljövetelét. Minden zsidónak megvan a maga emlékezni valója, nekünk, Magyarországról elszármazottaknak talán még nagyobb mértékben. Emlékezünk a múltra és keressük a jövőt. Hiszünk abban, hogy ha megőrizzük a múlt emlékeit és igyekszünk azokat átadni gyermekeinknek és unokáinknak, s megpróbáljuk az egész zsidó nép, sőt az egész világ érdeklődőinek a rendelkezésére bocsátani. szolgálatot teszünk a zsidó és az egyetemes kultúrának. Ez is egyik formája az emlékezésnek , erről szeretnék most írni néhány sort. Az osztrák kormány egyik tudományos intézetének megbízásából két év óta dolgozom egy kutató csoport élén az osztrák zsidó bevándorlás történetén Dél-Amerika különböző országaiba. Most vagyok kész a munkával és rövidesen átadom. A kutatás nem annyira a bevándorlás történetére terjed ki, hanem inkább arra, hogy a bevándorlók hogyan üleszkedtek be a befogadó ország gazdasági, kultúrális, tudományos és politikai életébe és mit tettek az ország fellendülése érdekében. Az volt a célom, hogy megmutassam egyrészt a kiűző ország most élő és jövő lakosságának, hogy mit vesztettek a kiűzéssel, másrészt viszont, hogy a befogadó ország népe megtudja, hogy igaz-e, hogy sok esetben a befogadással életet mentettek, de tulajdonképpen voltak boldogok, hogy ezekben a nehéz időkben is eleget tudtak tenni a Megilla nem tettek semmi szívességet, mert a bevándoroltak munkájukkal és tehetségükkel jelentősen hozzájárultak az ország gazdasági és kultúrális fellendüléséhez. A kutató munka során hihetetlennek tűnő adatokat találtunk az osztrák zsidók alkotó tevékenységét illetően, s annak ellenére, hogy nem kerestük, sok adat került kezünkbe a magyar zsidó bevándoroltakkal kapcsolatban is. Voltak egyes szakmák és üzletágak, amiket ők vezettek be az „új hazában", mások rádiót vittek olyan városokba és falvakba, ahol eddig nem volt, részt vettek a művészi és kultúrális életben és hozzájárultak az európai kultúra megismertetéséhez. Voltak hires orvosok, tudósok, műszaki kiválóságok, sportolók. A német miniszterelnök,dr.Konrád Adenauer mondta a háború után, hogy mindaz, amit német emberek vagy asszonyok alkottak a vüág bármelyik pontján, hozzátartozik Németország történetéhez, tehát fel kell kutatni és a nyilvánosságra kell hozni. Mi is tanulhatnánk ebből. Sok magyar zsidó került Dél-Amerikába, nincs olyan ország,ahova ne jutott volna belőlük. Sajnos nagy részük már nincs életben, de a fiaik még igen, ők tudnak beszélni róluk. Sok helyen még vannak magyar zsidó egyesületek, ahol lehet adatokat szerezni,ugyancsak az állami és felekezeti irattárakban is. Vannak még barátaik és szomszédaik, akik ki tudják egészíteni az irattári vagy újságokban található anyagokat. Az idő azonban múlik, mind kevesebben lesznek az élő tanúk és az irattári anyag sem marad meg örökre, azonkívül mind kevesebb olyan tudományos kutató van, aki érdeklődik az ezirányú munka iránt és még magyarul is tud. Ha meg akarjuk őrivzni a bevándoroltak emlékét, sürgősen kellene cselekedni. Tudom, hogy a Magyar Zsidók Világszövetsége küzd és áldozatot is hoz a magyar zsidók múltjának megőrzéséért. Az eddigi munka főképp Magyarországra terjedt ki, ki kellene terjeszteni a kivándorlási országokra is, főképpen azokra, ahova nagy számmal kerültek magyar zsidók (USA.Canada, Dél-Amerika, Ausztrália). Az idő sürget, nem lehet sokáig késlekedni. Emlékezzünk és emlékeztessünk. Teljesítsük ezt a szent feladatot. Mutassuk meg saját gyermekeinknek és unokáinknak, elsősorban a zsidó népnek, Magyarországnak és az egész kultúrvüágnak a magyar zsidóság hazájából kiüldözött részének a teremtő készségét. Szimchat Purim ! Örömteli Purimot kívánok. * (Az ülusztris cikkíró által felvetett gondolat alapos megfontolást, elmélyedést igényel. Hozzászólásokat készséggel fogunk közölni. A szerk.) micvájának és Purim napján megörvendeztettek pár bánatos zsidó szívet... tamiv. j j Kr^/<«v,w<,v,y!Wi<iiiiw| PUSKKORVIN Hungarian Books and Records 251 East 82nd Street, New York, N.Y. 10028 (3rd és 2nd Avenue-k között) Telefon: (212) 879-8893 - (212) 734-3848 4
