Newyorki Figyelő, 1992 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1992-06-01 / 5. szám
6 NEWY0RK1 FIGYELŐ 1992 június 1. DR. SANDERS IVÁN: AZ ÚJJÁÉLEDT MAGYAR ZSIDÓ KULTÚRA Dr. Sanders Iván professor emlékezetes előadása a harmadik Scheiber_Sándor emlékesten méltó feltűnést keltett a magyar irodalom legsélesebb köreiben, Magyarorságon és külföldön egyaránt. A tanulmány aámba menő előadás Magyarországon is sajtónyilvánosságban részesül, a legmagasabb rendű irodalmi folyóiratokban. Az alábbiakban a tanulmány első rését adjuk közre. A befejező rést legközelebbi sámunk fogja tartalmazni. A serk.) (Elhangzott a harmadik Scheiber Sándor emlékesten, 1992 március 31-én, New Yorkban) I. A meghirdetett címben „újjáéledt" magyar kultúrát említek, s ez talán rövid magyarázatra szorul. Általában akkor beszelhetünk újjáéledésről, amikor valami egyszer már elhalt vagy legalábbis halódik. Nem túlzás-e a magyarországi zsidó kultúra kapcsán újjáéledésről vagy akár újjászületésről beszélni ? Hiszen tudjuk, hogy ez a kultúra még az elmúlt évtizedek legaszályosabb korszakaiban is, ha másként nem, hát búvópatakként továbbélt, sőt fejlődött — többek közt éppen annak az embernek a jóvoltából,akinek emlékének ezzel az előadássorozattal adózunk. Elvitathatatlan természetesen, hogy a magyar zsidóság történetében az 1944-es katasztrófa a mai napig érezhető törést, cezúrát okozott, s ez természetszerűen a kultúra életére is kihatott Annyi mindent tudunk ma már korunk nagy tragédiájának szellemi, lélektani következményeiről, sokszor úgy tűnik, már nem is kerülhet elő erről az időszakról újabb adalék. Mégis megdöbbentett egy közlemény a budapesti Rabbiszeminárium legújabb ÉVKÖNYV-ében. (E kiadvány hat évi szünet után most jelenhetett meg újból. Mint tudjuk, az ÉVKÖNYV háború utáni évfolyamait Scheiber Sándor adta közre, ezt a legújabb számot utódja: Schweitzer József jegyzi.) Az említett közlemény levéltári anyagot tartalmaz, egy 1944-es összeírást az akkori Magyarországon működő hitközségekről, számbavéve a legfontosabb adatokat: a hitközség lélekszámát, vezetőinek nevét, a kebelén belül működő egyesületeket, intézményeket, ésatöbbi. Ez a maga száraz tárgyszerűségében is megindító felmérés beszédesen vall arról, hogy 1944-ben, a holocaust előestjén milyen kiterjedt, aktiv zsidó élet folyt Magyarországon — nagyvárosokban éppúgy, mint kisközségekben, centrumokban és szórványokban egyaránt Nem kis meghatottsággal fedeztem fel a kötet 104.oldalán anyai nagyapám, Eckstein Márk kassai főrabbi nevét, aki 35 éven át, 1909-től 44-ig állt hitközsége élén, s akit híveivel és Kassán élő hozzátartozóival együtt hurcoltak el az auschwitzi haláltáborba. Ahhoz képest, ami akkor volt, tényleg nem beszélhetünk újjáéledésről, renesszanszról. Azokat a sebeket, azt a vérveszteséget sosem fogjuk kiheverni. S a szörnyű tragédiát tulajdonképpen tetézték a háború utáni évek, évtizedek igencsak felemás fejleményei. Egy rövid, alig három éves feiocsudás után az elfojtás korszaka következett, a vallásüldözés kora, a behódolás, a kiszolgáltatottság, az öntudatos vagy kényszeredett asszimiláció kora. A két évvel ezelőtti, megújhodással kecegtető rendszerváltást már egy mindinlább széteső, bizonytalan tudatú magyar zsidó közösség üdvözölhette, bár csakúgy, mint a lakosság zöme, Magyarország zsidó vagy zsidó származású polgárai is bizakodva, várakozóan néztek a változások elé. Szerencsére akadt jó néhány — nagyrészt asszimilált családokból származó — fiatal értelmiségi, akik zsidóságukat újonnan felfedezve, felvállalva arra intettek.hogy Magyarországon - a sajátos történelmi előzmények ismeretében — a zsidósághoz való visszaút szükségszerűen a vallásos múlt felfedezésén, újratanulásán keresztül vezet Igen szépen ír erről MAGYAR SIRATÓFAL című kötelében Kőbányai János, a fiatalabb magyar zsidó írógeneráció egyik markáns tagja — Akinek nincs múltja, annak jövője sincs — vallja Kőbányai. — A múlt a zsinagógában van. Nem biztos, hogy a ceremóniákban, az imák szövegében és rendjében, a titkukat nehezen kiadó furcsa betűkben és nyelvben. Persze azokban is. Hanem az ott található, életük összegezésének idejébe jutott, elárvult emberekben. A szamük barna bogarából megnyíló mélységesen mély idők kútja hívásában. A csak tőlük elsajátítható még élő történelemben, értékekben. S mind emögött valami nehezen megragadható másban, amit kénytelen az ember metafóricusan Isten jelenléteként megfogalmazni. Ha muszáj. De nem muszáj. Itt lenni.megállítani a pusztulás folyamatát tehát cselekedni: muszáj. Átadni magunkat az érintésnek, a beavatásnak, s elfogadni a — lehet metafizikus — szükségszerűséget hogy Jákob sátrainak az idők végeztéig (a Messiás eljöttéig) állniuk kell. -A megváltozott légkörben sokkal több szó esik a szekularizált magyar zsidó múltról is, kiemelkedő egyéniségekről, sikerekről, teljesítményekről, mintegy emlékeztetőül azok számára, akik legszívesebben elhallgatnak, elvitatnak vagy eltorzítanak ezen rendkívüli kontribuciókat. A Párizsban élő magyar (és történetesen nem zsidó) szociológus, Karády Viktor, a magyarországi zsidóság történelmi-társadalmi fejlődésének kiváló ismerője, kulatója, elmélyült tanulmányok szerzője, pár évvel ezelőtti interjújában e tárgy kapcsán a következőket mondotta: - ...gondoljunk csak aLipótvár o s r a, a sokat csúfolt és kifigurázott Lipóciára, a művelt zsidó nagypolgárság e paradigmatikus székhelyére, mely a modern magyar művészet egyedülálló felvevő, finanszírozó, lelkesítő, életben tartó közege volt. Mint ismeretes, nélküle nem lett volna sem NYUGAT, sem SZÉP SZÓ (mert nem lettek volna sem vevők, sem finanszírozóik), nemigen lett volna Ady sem (mert nem lett volna Léda, nem beszélve az olvasókról, már a Nagyváradi Napló olvasóitól kezdve), nemigen ért volna meg 32 évet sem József Attila (aki „egy zsidó orvostól kapott kabátot", no meg a Hatvanyéktól a „havi kétszázakat''), aligha érvényesült volna Bartók (akit nyugodt alkotás végett évekig fogadott villájába Lukács György apja, a bankár), sőt talán Kodály sem (mert ugyan ki játszotta volna el, ki értelmezte volna, s főképpen ki hallgatta volna meg, lelkesedve, műveket), s hogyan alakult volna a magyar irodalmi művelődés sorsa a Baumgartendíj, az Atheneum Kiadó, vagy a Kner nyomda nélkül ? " Igen ám, mondhatnék, itt Karády Viktor az emancipált, asszimilált pesti zsidó polgárságról beszél, amely tudatosan, programszerűen, olykor agresszíven szakított a zsidó hagyománnyal, s adta föl zsidó identitását. Jól tudjuk, hogy a huszadik század történelme erősen megkérdőjelezte az asszimiláció abszolút kívánatosságát, célszerűségét Ma már úgy látjuk, hogy még a liberális asszimiláció szülöttjeiben is, például a századforduló és a kora huszadik század irodalmi nagyjaiban is megmaradtak a görcsök, a hiányérzetek, a kételyek, noha ők kizárólagosan és végérvényesen a magyarsággal vállaltak sorsközösséget. A legnagyobbak persze felismerték a problémát és írtak is róla. Például a századelő irodalmi zsenije, Szomory Dezső, aki — kritikusa, Réz Pál szavaival - „gyűlölve-rajongva" vállalta származásbeli determináltságát egyik önéletrajzi vallomásában, nagy merészen és persze maró öngúnnyal a francia Anatole Francéhoz hasonlítva magát így ír: — Ó istenem, de vájjon hogy írt volna, ha merem mondani, hogyan? ez a France magának!? ...ha véletlenül itt születik...mint én, évezredek véres átkával egy rituális kés hegyén, mely kettévágta a világot ? " Az 1894-ben született Déry Tibor meg alapvetőbb és elevenbe vágó kérdést vet föl egy önéletrajzi vázlatában, amelyet 1956 után börtönben vetett papírra, s a mely Börtönnapok hordaléka címen csak mostanában láthatott napvilágot Budapesten.- Azért mégiscsak megérdem magamtól — így Déry — hogy milyen jogon vagyok magyar író ? Apám szegedi zsidó, anyám bécsi zsidó, egész rokonságom, környezetem, barátaim zsidók. A Kereskedelmi Akadémiának abban az osztályában,ahova jártam, hatvan-egynéhány fiú közül csak kettő volt keresztény ...Természetesen nem állok faji alapon, de nem az lett volna-e a dolgom, hogy a zsidóságot írjam meg ? De milyen nyelven ? Anyámmal németül beszéltem, apámmal magyarul, de természetesen sokkal kevesebbet. Amióta íróvá lettem, a magyar lett az anyanyelvem. De hol van ma is az én tudásom Aranyétól, Illyésétől, József Attiláétól, Móriczétól, stb.! Életem kettőssége és tragédiája: német-zsidó családból jöttem magyar írónak, polgár voltam, s kiugrottan a polgárságból, hogy kommunista lehessek. Mi vagyok, mi vagyok hát ? Egy átkozott keverék, amelynek sem fajtában, sem osztályban nincs helye. — Ehhez a megdöbbentő vallomáshoz csak annyit fűznék hozzá, hogy általában a nagy írók gyötrődnek ilyen kétségek közt saját képességüket, tehetségük, identitásukat vizsgálva. A középszer — zsidó, nemzsidó egyaránt — rendszerint jóval magabiztosabb. (Az előadás befejező része a következő számban) AZ EMANUEL FOUNDATION DÍSZVACSORÁJA Az Emanuel Foundation idei díszvacsoráját június 4-én, a New York Hilton Hotelben rendezi meg. Mint az előző években is, a társadalmi eseménynek magyar szempontból kiemelkedő jelentősége van. Az Emanuel Alapítvány védnöktársai a Zsidó Világkongresszus, a Magyar Zsidók Világszövetsége és a Raoul Wallenberg Committee. Az est díszvendégei dr. Szabad György, a magyar parlament elnöke és Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere. A bevétel a budapesti központi mártiremlékmű emlékparkjának, a Raoul Wallenberg-emlékműnek, valamint a Dohány- és Kazinczy templomok újjáépítési céljait fogja szolgálni. A kitüntettek a következők: Henry Taub az estélv tiszteletbeli vendége. Jonathan Bush a Man of the Year kitüntetettje, , Dr. Leah Ausch kapja a Woman of the Year-kitüntetést, a Raoul Wallenbergről elnevezett Hősies Nő-cimet Hadassah Lieberman, szenátor neje kapja. Az emberiességi díjjal John Carl Wameckét, a Raoul Wallenberg Életmentési díjjal pedig közösségünk közmegbecsülésben álló tagját, Bruce Teicholzot tüntetik ki. Raoul Wallenberg családját Jacob Wallenberg, az Egyesült Államok Raoul Wallenberg Bizottságának alelnöke fogja képviselni. A fontos társadalmi esemény elé közösségünk nagy várakozással tekint. A MAGYARORSZÁGI HITKÖZSÉGEK ÉLETÉBŐL Pészach szombatján adták át a nagykőrösi zsinagógában a zsidó közösségnek adományozott Hannukjját. A Hannukjja Benedek György szobrászművész alkotása,aki az Ajin művészeti csoport tagja. A művész tavaly állította ki művét a Vízivárosi Galériában, ahol rögtön megnyerte a látogatók tetszését. Az alkotó úgy döntött, hogy a szobrot a nagykőrösi zsinagógának adományozza. Ott vörös gránitból készült talapzatot is alkotott a szoborhoz, amelyre felvéste a két kőtáblát és a hatágú csillagot. A mű két oldala fájdalmasan szimbolizálja a zsidó sorsot, — a békét és megnyugvást az Örökkévaló akaratában,s az évezredes zsidó szenvedést. Az érdekeltek két táborra szakadtak:melyik oldalát állítsák a hívek felé. Végül úgy döntöttek, hogy a fájdalmas oldal kerüljön a közönség felé,a béke és megnyugvás pedig a Tóraszekrény irányában. Feldmajer Sándor,a hitközség elnöke nyitotta meg az ünnepi szertartást. A szombati I-tentisztelet liturgiái részét Köves Gyula adta elő, a Talmud Tóra gyermekkórusának közreműködésével. Köves Gyula beszédében rámutatott a Pészach és Hanukka ünnepe közötti hasonlóságraaz egyik a fizikai szabadulásé, a másik a megszállók elleni küzdelem. A győzelemhez az örökkévaló segítsége és a zsidó nép hősiessége volt szükséges. Megindító felszólalását abban a reményben fejezte be, hogy a Nagyalföld közepén még hosszú éveken keresztül fognak ragyogni Hannuka fényei. (Atlas Agnes tudósítása nyomán) (A magyar hitközségek híreinek folytatása a következő oldalon)
