Newyorki Figyelő, 1991 (16. évfolyam, 2-11. szám)
1991-08-09 / 8. szám
1991 augusztus 9. NEWYORKI FIGYELŐ 5 DR. BERCZELLER IMRE: ÖNKÉNTES VOLTAM IZRAELBEN- ÚTLEÍRÁS, FEKETE FEHÉREN -- Véleményem szerint az önkéntesek társadalmi és kulturális szinten többet nyújtanak Izraelnek, mint gazdaságin - jelentette ki Áháron Dávidi (ny.)tábornok, az ejtőernyősök volt parancsnoka, a Sár-El, az önkéntesek Izraelért Nemzeti Szervezetének elnöke,amikor meglátogatott bennünket munkahelyünkön, egy katonai raktártelepen, valahol Jeruzsálem és Tel Aviv között. „Szolgálati időm"', két hét, már csaknem lejárt. Az El-Al 008.sz. légijárata New Yorkból mintha most ért volna Tel Aviv légterébe. A kora reggeli ködös levegőből is jól lehetett látni a mólókat és a szállodákat a tengerparton. A modern metropolis, a zsidó életerő és akarat büszke megnyilvánulása ott terjeszkedett alattunk. De pillanatok múlva már gondosan megművelt szántóföldek felett ereszkedett a gép, hogy hosszú, 13 órás út után lepihenjen a Ben Gurion repülőtéren, megérkezetünk Izraelbe.Én immáron ötödször,de most nem mint túrista. Sokadmagammal, mint önkéntesek jöttünk ide, hogy munkánkkal segítsük Izraelt. Pár héttel ezelőtt felkerestem a Sar-El newyorki irodáját, hogy munkára jelentkezzem. Az intézmény főnöknőjével, Mrs. Cohennel beszélgettem céljukról, múltjukról, amiről ezeken a lapokon már beszámoltam. Katonai táborba kértem beosztásomat. Ügy gondoltam, hogy, ha Horthy hadserege kíséretében és Szálasira is feleskedtetve három és fél évet „önkéntelenül", mint„kisegítő munkaszolgálatos* elvesztegettem (és „megúsztam"), akkor két hetet önkéntesen adhatok Izraelnek. Az is ösztönzött, hogy életemben egyszer rajtam legyen a Cáhál egyenruhája, mert tudtam, hogy izraeli „komisz "ban fogunk dolgozni. Hát ennyit a romantikából. A repülőtéren láttam, hogy a miénken kívül más csoport is érkezett hasonló célból. A Jewish Agency-é. őket egy harminc év körüli,kissé pocakos, szakállas, kapelis tartalékos hadnagy várta. Két hétre vonult be. Elmondta elég jó angolsággal, hogy a tartalékosoknál a rang az eltöF Amire számítottam, az be is következett. A katonaság, az katonaság, mindegy, hogy mikor, hol és müyen. Várni és várni, hogy valami történjék. Ott ültünk cuccainkkal a reptér kijáratánál várva, hogy vigyenek bennünket rendeltetési helyünkre. Néhány fiatal katona lézengett körülöttünk. Egy-kettőnek a vállán fémcsík volt, jelezve hadnagyi rangjukat, de volt közöttünk, akiknek ferde fehér szallagok az ingükön mutatták, hogy káplárok,szakaszvezetők,vagy őrmesterek. Izmos, nyúlánk, napsütéstől lebarnult fiúk és csinos, szemre való leányok ezek a gyerekek. Hiszen az unokáim lehetnének. Az idősebbek sem több, mint 30-32 évesek. Egyik-másik mellén színes érdemszallag díszelgett. Megkérdeztem a szakállas hadnagyot, hogy ezt miért kapta. A lebanoni háború emlékérme volt az. Ez a fiatal, családos ember tehát már hadviselt férfi. És még mindig szolgál, mint tartalékos, s még fog is szolgálni jó néhány évig. Éjn bréra. Nincs más kiút és erről nincs is mit beszélni. Szolgál, mert szolgálni kell. Nem különösebb örömmel vagy lelkesedéssel.Csak úgy, mint ahogy az ember lélegzik és eszik, mert enéF kül nincs élet. I. Egy másik, fiatal, magas, nem olyan sovány, kerek képű hadnagy és egy rangnélküli, egyenes tartású, markáns, magabiztos fellépésű katona,aki tökéletes amerikai angolsággal beszélt, biztosított bennünket, hogy nemsokára megérkezik az autóbuszunk. Én nyomorultul éreztem magam. Pokoli fülfájásom volt. Már napok óta antibiotikumon éltem, s a repüléstől az amúgy is teljes süketségemen még a hallókészülék sem segített. Pánikba estem. Ha így megy, nem fogok tudni dolgozni. A nap már a látóhatárral kezdett kacérkodni, amikor végre megjött a várva-vátt autóbusz. Katonai busz, de volt motorja és négy kereke. Elindultunk rendeltetési helyünk felé. A Tel Avivtól Haifára vezető kitűnő országúton haladtunk egy jódarabig. Mellettünk szántóföldek. Most fejeződött be a búzaaratás. A szögletes nagy bálák, amik a régmúlt búzakévék helyébe léptek, ott hevertek szabályos rendben a mezőkön. Mellettük, a már levegőből ismerős, gondosan megművelt földek szaladtak velünk ellenkező irányban. Egy darabig a tenger követett bennünket homokbuckás partjaival. Keresztülmentünk Ramlán, egy kis mezővároson. Nincs semmi különösebb jellegzetessége, de az egyik téren ott álltak a sátrak a kilakoltatott családokkal. Szomorú, egyben felháborító látvány. Nem sokkal később az út elkanyarodott és két oldalon kisebb-nagyobb települések, ipartelepek szaladtak felénk. Végül egy útkereszteződésnél jobbra fordultunk és pár perc múlva letértünk az országútról, majd kis kanyarodás után barikádok között szlalomozott a busz.A tábor bejáratát fegyveres katonák őrizték. Onnan gyalog mentünk egy pár száz métert a barakunkhoz. Hosszú faépület,nyolc különbejáratú szobával.Mindegyikben négy, nem nagyon széles, rúgós vaságy, „foam-rubber" matraccal. Négy vasszekrény a holmijainknak. A szoba közepén egy kis aszta) négy székkel. A falon egy fakuló tájkép és szögek,amik a ruhafogasokat helyettesítették. Az ablakokon szúnyogháló és függöny. Spártai, de nem kényelmetlen elhelyezés. A barakok falát „freskók" díszítették. - önkéntesek Venezuelából, 1990. - jelentette büszkén az egyik. A másik barak felénk néző falán fekete mezőben fehér kézlenyomatok vették körül a felírást, hirdetve angolul: ÖNKÉNTESEK IZRAELÉRT, 1988. - Mint később kiderült, egyikünk tavaly már volt ugyanebben a táborban. Gary, a már említett jóvágású katonaaki közvetlen felettesünk és akinek feladata, hogy közvetítő legyen köztünk és a katonai parancsnokság között, rövid és világos utasítást adott a legközelebbi teendőinkről. Kanadából, Winnipegből alijázott 11 évvel ezelőtt és egy közeli kibucban él családjával. 8 éve csinálja ezt a munkát mint tartalékos. Hogy miért nincs rangja, azt nerr tudtam meg. A hadsereg közeli kapcsolatban var a Sár-EI-lel. ö egyike az összekötő tiszteknek. Lepakoltunk, mindenki kiválasztotta magának a szobáját és abban az ágyát. Csoportunk 11 főből állt. Holnap Kanadából fognak még néhányan csatlakozni. Én harmadmagammal voltam egy szobában. Joe B.,alacsony, sovány, komoly kis ember, agronómus, akinek a specialitása talajkonzerválás. Millió megcímzett irodaborítékkal küzdött állandóan és írt, írt, írt. Már nyugalomban van 39 éves szolgálat után hat észak-keleti államban, ahol új és jobb metódusokra tanította a farmereket. Nem volt elragadtatva itteni beosztásától. Amikor jelentkezett önkéntes munkára, azt remélte, hogy a szakmájának megfelelően fogják majd itt elhelyezni. Miután nem kérte magát kifejezetten kibuci munkára, hát ide küldték .Ügy látszik, nem megy minden tökéletesen a newyorki szervezetnél. A másik szobatársam Leon, Jóéval tökéletesen ellentétes, joviális, kissé túlsúlyban levő, szintén nyugdíjas ember, aki a feleségével, Frannal együtt jött ide, s aki Amerika egyik legnagyobb kiadóvállalatánál dolgozott. Sokat beszélgettünk az izraeli helyzetről és persze egykettőre megoldottuk mindazokat a megoldhatatlan problémákat, amire a „nagyfejűekl a mai napig sem voltak képesek. Mire nagyjából elkészültünk, mehettünk is vacsorázni. Az étkező hosszú épület, középen konyhával. Az egyik oldalon a tiszti étkezde, a másikon a legénységé. A kettő között a néven kívül semmi különbség nem volt. Mindenkinek ugyanaz a koszt járt. Mi a tiszti étkezdében ettünk, de ott ettek a szakaszvezetők és őrmesterek is. Az étkezde legtávolabbi falánál külön asztal volt a parancsnokok számára. A hangulat teljesen feszélyezetlen. Egy-egy asztalnál 6 embernek volt már előre feltálalva a szokásos vaj, túró, tejföl, uborka, paradicsom, paprika, apróra vágva, no meg az elmaradhatatlan kemény tojás. Utána sütemény édes teával. Az evőeszközök nem voltak jól megmosva, de akkor erre egyikünk sem tett megjegyzést. Az étel tápláló, jó és egészségesnek volt mondható. Természetesen sok függött a szakácstól, mint mindenütt. Az ország összes katonai alakulatainál minden nap ugyanaz az étrend. A hadseregnél kóser koszt van, a rituális szabályokat szigorúan betartják. Nem kaptunk sonkás zsömlét sajttal. Mire a vacsorának vége lett,mindannyian úgy éreztük, hogy ideje lefeküdni. Én elpiszmogtam az időt és már bizony sötét volt, amikor kimentem az esti toüettet elvégezni.Keresem a fürdőházat. Arramenő katonák egy ház felé mutogattak, de amikor közelebb mentem a beton oszlopokon álló épülethez, valamit láttam héberül felírva, amiből csak azt az egy szót tudtam kibetüzni, hogy „geveret" (nők). Gondoltam, nem akarok botrányt csinálni azzal, hogy benyitoktehát keresni kezdtem a mi fürdőnket. Kiderült, hogy az volt a miénk és a felírás azt mondta,hogy ide nők nem mehetnek be. Az övéké a barakunk másik oldalától volt elég messzire elhelyezve. Tanulság: Aki nem tud arabusul,ne próbáljon olvasni arabusul. A mosdó két hosszú vályú volt a két szemben levő fal mentén, hideg-meleg vízcsapokkal ellátva, felette (koszos) tükrök. A zuhanyok a mosdó helyiség mellett voltak elhelyezve. A másik oldalon volt a nem nagyon rendben tartott vécé. A fáradtságtól, no meg a fülzavaromtól kimerülve elaludtam. Arra ébredtem, hogy két szobatársam már felöltözve ténfereg a szobában.Méltatlankodva kérdeztem Jiogy miért nem költöttek fel. Joel joviálisán mentegetődzött -Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felkölteni. - Pár percem volt csak a reggeliig. Kiugrottam az ágyból és kapkodva rohantam a most már ismerős fürdőházhoz. Az ember a feltételes reflexeinek rabja. Otthon, a fürdőszobámban, minden el van készítve. Először az Odolt öntöm a fogmosópohárba, aztán a jobbkézen fekvő fogkefére teszem a pasztát és utána a balkézen levőre a műfogsorra valót. A sorrendet vallásosan betartom, csak úgy, mint a k. vagy b. olvasó az ő fürdőszobájában az övét. Igen ám, de a Nachal X-hez címzett szállóban nem volt egyéni fürdőszobánk, aminek az lett számomra a következménye, hogy minden nap valami más tárgyat hagytam a szobámban, amiért aztán vissza kellett vándorolnom. Hiába, nehéz egy vén ebet új trükkre tanítani. Reggeli után elmentünk egyenruhánkat felvételezni. Egy kalap, vagy sapka (kinek mi jutott), két ing, két nadrág, egy öv és egy pár hosszúszárú, pokolian nehéz bakancs,valamint egy hálózsák. Rajtunk megkönyörültek és Garytól kaptunk lepedőket. Beöltöztünk és utána megkezdődött a végnélküli fényképezés. Odakerült valahonnan a tábor alparancsnoka, egy alacsony, keménykötésű, mokányképű, mindig mosolygó százados. Nissimnek hívták.. Marokkói eredetű, 5 éves korában jött szüleivel Izraelbe. A gyalogságnál szolgált, mielőtt idekerült. Először szabadkozott, de aztán beadta a derekát. Agybafőbe fényképeztük magunkat. Ezzel is eltelt majdnem egy óra. Végül elindultunk idejövetelünk tulajdonképeni célja felé: dolgozni. Az egyik nagy raktárépület elé küldtek bennünket. Kezdett meleg lenni. Sehol senki, aki megmondta volna, hogy mit is kell csinálnunk. Végre előkerült egy pár katona. Kinyitották a raktárt. Vasállványokon, hosszú sorokban voltak berakva a különböző holmik, felszerelések, amikről vagy tudták, vagy nem, hogy mire valók. A mi feladatunk volt,hogy átrakjuk ezeket a holmikat egy másik, erősebb állványra és a gyengébb, kimustráltakat pedig kicipeltük az udvarra. A csoport egy másik részének aztán az lett a feladata, hogy az új állványokat, amelyek bizony elég rozsdásak voltak, csukaszürkére befesse. Az egyik kissé tömzsi, huncutképű katonagyerek, akiről még lesz szó, egy száraz faággal kavarta az S literes kannában levő festéket, amiből kisebb tartályokba öntött ki és azokat adta oda a festőosztagnak. Alig kezdték meg munkájukat, amikor huncut képű barátunk leállította őket. Michelangelo nem nézte olyan kritikus szemmel az újonnan kikevert festéket, mint ő. A festék színe egy árnyalattal különbözött az állványokétól. Be az irodájába, ahol mindig frissen főtt kávé állt rendelkezésünkre és telefonált. Pár perc múlva kiszállt a felülvizsgáló bizottság. Századosunk és még egy-két tiszt megvizsgálta a helyzetet és úgy döntöttek, hogy másik festéket kell használni. Az is megtörtént. Ezzel néhányunknak (engemet nem beleértve,nekem mást rendelt a végzet), eldöntődött a sorsa ittlétünk tartamára: festeni fognak. A nők egyrésze valamit csomagolt, két másik tag pedig a teherautók kerekein mérte a légnyomást.Lapos gumival nem lehet messzire menni. Én, többedmagammal állványokat állíttottam össze és a katonák segítségével átrendeztük a dolgokat.Délután fél négyig dolgoztunk. Utána bevonultunk a „körzetbe." Vacsorára a már megszokott dolgokat kaptuk az elmaradhatatlan keménytojással. Ügy Iái szik, az izraeli tyúkok túlteljesítik a normát és a fölösleget a katonáknak kell elfogyasztani.Különben, ma érkeztek a kanadaiak: Faigi M. a lányával, Jennyvel, Szíván E., akinek sikerült mindig kissé „szokatlanul" öltözködnie. 0 már többször volt Izraelben, mint önkéntes. Kissé túlbuzgó, de mindig szolgálatra kész, jóindulatú teremtés. Végül Michael W., aki megjárta szülőföldje, Lengyelország koncentrációs táborait, volt partizán és most, mint balneotherapista dolgozik Kanadában. Bejárta a világot, több nyelven beszél. Még 1947-ben megírta kálváriáját héberül a népirtásban tapasztaltakról, de csak most tudta kiadni Brazíliában. A könyv egy példányát a napokban várja. Koránál, 65 éves, jóval fiatalabbnak látszik, ö lett a „csavarosok" részlegének harmadik tagja. Herbbel és velem együtt. Este ' Garyval elbeszélgettem az ország helyzetéről. Az elfoglalt területek sorsát illetően, a Golán fennsík szerinte „nem eladó " A Gázaövezetet oda kellett volna adni Szádátnak. Véleményem szerint az még a közmondásos kutyának sem kell, habár Sámir kijelentette, hogy minden elfoglalt terület Izrael szent földjéhez tartozik. Remélem, hogy ezt nem komolyan mondta.Többeknek, köztük régi jó barátomnak, Ardai Chajimnak, aki 48 óta él Izraelben, is az a véleménye, hogy Samir ezeket a kijelentéseket csak azért teszi, hogy legyen majd miből engedni. Bár úgy lenne. De szerintem amit Samir mond, azt úgy is gondolja. Szóval így kibiceltünk ott a táborban, mint mindenütt, ahol zsidók vannak a világon. A Nyugati part problémáját azonban mi sem tudtuk egyöntetűen megoldani. 4 millió arabról van itt szó, ha az Izrael területén lakókat is beleszámítjuk. Ez nem kis teher. Egy darabig még elmorfondíroztunk ezen a témán, aztán dolgunkvégzetienül elvonultunk lefeküdni. (Folytatása következik) GABRIEL G. FELDMAR, Ph.D. MAGYARUL BESZÉLŐ PSZICHOLÓGUS ST. JOHNS EGYETEM PSZICHOLÓGIAI TANÁRSEGÉDE Rendeld címe: 110-21 73rdRoad Forest Hüte, N.Y. 11375 Telefon: (718) 224-2325 - Mondja be nevét és tdefonszámát magyarul az üzenetrögzítőgépbe. Családi és házassági problémák Fóbiák Depressziók Szorongás, idegesség Alkoholizmus Általános pszichológiai bániaknak Minden biztosítást elfogad. Jövök ! Érterftást kér GERÉB LÁSZLÓ a (718)377-3533 Magyar fogorvom DR. KALKÓ ILDIKÓ A New York Egyetem Fogorvosi Karának tanársegéde. Rendelt minden nap, előzetes bejelentés alapján Foghúzások k Tömések k Koronék-kUmk GyökírkexeUs it Protézisek k Gyón Javítások 97-52 64th Ave. Fonat HIÚ, NY 11374 (kOzd • Queens Bhrd.-bos, as R és GG földalattival) Telefon: (718) 275-7552 biztosítások** elfogad
