Newyorki Figyelő, 1990 (15. évfolyam, 1-15. szám)

1990-04-20 / 6. szám

-L 1990 április 20. NEW YORKI FIGYELŐ EGY MOSOLYGO ASSZONY EMLÉKÉRE Magyar fogorvos DR. KALKÓ ILDIKÓ A New York Egyetem Fogorvosi Karának tanársegéde. Rendel: minden nap, előzetes bejelentés alapján Foghúzások ★ Tömések ★ Koronák-hídak Gyökérkezelés ★ Protézisek ★ Gyors javítások 97-52 64th A?e. Forest HUI, NY 11374 (közel a Queens Blvd.-hoz, az R és GG földalattival) Telefon: (718) 275-7552 biztosításokat elfogad UNLIMITED FLIGHT & TOURS 1052 East 5th Street Brooklyn, N.Y. 11230 code: 718, 258-4865; 338-8798 Tervezze magyarországi útját az idén is velünk! Alkalmi, egyéni és csoportos utazások Budapestre és Budapestről egész éret; át! KLM, SWISSAIR, SABENA, LUFTHANSA, PAN AM Gyógyfürdő túra lehetőség Magyarországra! • Személyes és figyelmes kiszolgálás • NEW YORK—BUDAPEST—NEW YORK $649-től NEW YORK—BÉCS—NEW YORK S525.-től ROKONKIHOZATAL BUDAPEST—NEW YORK—BUDAPEST $525.-től Hotelfoglalás, kocsibérlés és minden utazással kapcsolatos ügyek szakszerű elintézése! PAN AM — MALÉV NON STOP SERVICE NYC/BUDi Cattttrtftk k Szombat BUD/NYC: Péntek k Vasárnap Nyugdíjasoknak speciális kedvezmény Nyitott jegyek 1 évre Editről - azt hiszem - nem lehet múlt időben írni. Azt a szót, azt az. igét, amelyet az ilyen visszavonhatatlan távo­záskor szoktunk használni, azt sem lehet leírni Elment. Ezt mondta fivére is, ami­kor fölhívott, s közölte, hogy amitől fél­tünk, bekövetkezettJíz „elment~ ige nem olyan végleges és visszavonhatatlan, mint az a másik, pedig múlt idejű ez is. Hány korszak fejeződött be abban az életben, amely egyáltalán nem is volt olyan hosszú! Köz- és magánkorszakok. Határok, amelyek az egyén életének e­­gyes szakaszait zárják le, határok, ame­lyek történelmi korszakokat zárnak le. Országhatárok, amelyek fölött átlép az ember - és országhatárok, amelyek oly­kor átlépnek az ember felett. Kezdetben öten voltak. Ő volt az ötödik testvér, a legkisebb. Amikor erdé­lyi főrabbi édesapjuk fiatalon elhalt, ta­lán még föl sem fogta, mi történt. Pedig már az is korszakhatár lehetett. A biz­tonság korszakának vége. Tartott még azonban a gyermekkor, somikor ez is vé­gétért, Edit riadtan nézhetett körül a harmincas évek Magyarországán. Mit lát­hatott ? Mire gondolhatott ? Valószínű­leg ekkor tanult meg reménykedni. Ek­kor rakhatta optimizmusból azt a falat, amely mindvégig megvédte a kétségbe­eséstől. Megtanult örülni más sikerének. Annak, hogy nővérének, Erzsébetnek az utolsó pillanatban sikerült átkelnie az Ó- ceánon. Örült, hogy Erzsébet itt az Újvi­lágban szabadon megvalósíthatta álmát, s a tudomány terén sikert aratott. Az utolsó pillanatban - mondjuk. Mert az utolsó utáni pillanat bekövetke­zése, a háború azt jelenthette, hogy a re­ménykedés tanulóévei végetértek. Megint egy korszakhatár. Edit nem volt hajlandó az őrület diktálta törvények szerint élni A termé­szetes, az emberi utat választotta. Férj­hez ment, s bizonyosan el is tervezte, hogy házassága az emberi kor legvégső határáig tart majd, gyermekei és unokái lesznek,és... Ennek a gondolatsornak a végéig már nem juthatott el. Vagy hat hónappal az esküvő után férje munka­szolgálatos behívót kapott. Többé nem tért vissza. Edit közel fél évszázadig - mindvégig - megőrizte emlékét, hű ma­radt. A tervek nem valósultak meg. Ahogyan nem valósulhattak meg Károly fivére tervei sem. Már eldőlt a harc, amikor magyar katonák kezén halá­lát lelte. A megmaradt négy testvér - Er­zsébet, Rozika, Edit és Ottó számára ez a korszak sohasem zárult le. Hogyan is zá­rulhatott volna, hiszen az ő feladatuk lett az emlékezés Edit magában gondol­kodva, Ottó hangosan gondolkodva em­lékezett. Edit arcán akkor láttam a leg­mélyebb aggodalmat, amikor fivére a vészkorszakról beszélt. Féltette bátyját. Nem akarta, hogy erről beszéljen. Azt úgysem tudja megakadályozni, hogy gon­doljon rá. Pedig a megpróbáltatások idősza­ka nem ért véget 1945-ben. Ottó úgy döntött, nem kér abból, amit az új meg­szállás kínál Úgy hozta a sors, hogy neki is az egyik utolsó előtti pillanatban sike­rült csak átkelnie az Óceánon. Vájjon hogyan érezhette magát a szemérmesen az „ötvenes évek Magyar­­országának ~ nevezett tünetcsoportban két asszony - Edit és Rozika akinek fivére és nővére az Egyesült Álbmokban élt? Edit reménykedett a reménytelen­ség újabb korszakában. Testvérei mindig is azt tartották róla, hogy közöttük - a szó teljes értelmében - ő a legbölcsebb, a legokosabb. S van-e bölcs ember humor nélkül? Egyszer nevetve mesélte el, hogy budapesti munkahelyének párttitkára szigorúan megrótta, mert nem elég lelke­sen vett rész a Szabad Nép félórán.- Mit csináljak ? Ennem tudom, hogyan kell lelkesen részt venni a Szabad Nép félórán ! - mondta, aztán hamiskás mosollyal hozzátette: - Vagy lehet,hogy én már akkor tudtam, hogy nem érdemes a Szabad Népet olvasni ? Ügye, meg is szűnt azután a Szabad Nép ? -Egy fiatal özvegyasszony az ellen­séges világban. Az a remény éltette, hogy a kilátástalanság nem tarthat örökké. Hogy viszontláthatja nővérét és bátyját. S eljött az idő, amikor a két test­vér, Edit és Rozika is végre átkelhetett az Óceánon. A megfogyatkozott , család is mét együtt volt. Editnek új nyelvet kel­lett megtanulnia. Az élet minden dolgá­­nka más volt itt a neve. S ez a világ sem tűnhetett mindig barátságosnak. Amikor azonban én megismertem, Edit már otthon volt az Újvilágban. A múltról nem beszélt, csak akkor, ha vala­mi vidám történet jutott az eszébe. Az­után már a jelenről is lehetőleg csak úgy beszélt, ha valami kedvezőt mondhatott. Ő, akinek annyi elszámolni valója lett volna a gonosz korszakokkal, szilárdan helytelenítette, ha két ember rosszat mondott egymásról.- Nézzétek, őt is megkell érteni­­vett védelmébe valakit, akit - valószí­nűleg nem egészen ok nélkül - mindenki támadott. Egyszer arról beszélgettünk, hogy az operaszínpad két koronázatlan királya - az egyik Edit kedvence volt, a másik az enyém - nem éppen szépen nyilatko­zott egymásról.- Mondd, miért van az, hogy két ilyen igazán nagy ember, ennyire kicsi­nyes is tud lenni ? - kérdezte, de alig hinném, hogy választ várt. Ezt a világot ő sokkal jobban ismerte, mint én. Hiszen - miközben minden pan­­naszt hajlandó volt meghallgatni, soha­sem panaszkodott. Elmondtam neki, hogy nem jövök ki a főnökömmel. Ő pe­dig arról beszélt nekem, hogy mennyire szeret délutánonkint úszni a közeli szálló uszodájában. Később sem panaszkodott. Akkor sem, amikor egy alkalommal a valószínű­leg nem egészen pontosan adagolt csilla­pítók miatt a kórházban félálomban be­szélt. Az a bizonyos hamiskás mosoly vi­szont befelé fordult. Az utolsó hónap­ban befelé mosolygott. Mint aki ismer egy nagy titkot, de nem akarja elárulni. Azután már csak a szeme mosoly­gott. Azután elment. Lám, mégis tudtam Editről múlt időben írni Ahogyan azonban végigolva­som a leírtakat, látom, hogy a múlt idő itt nem a személyiség időben való elhe­lyezésére szolgál. Merőben nyelvtani esz­köz. Elbeszélői fogás. Trükk, amelyekkel a betűsorokká lett szavak megkísérlik megfogni a meg foghatat lant. S hirtelen úgy érzem, az ő bölcses­sége, humora, finom, visszahúzódó okos­sága is közrejátszott abban, hogy felnőtt fejjel végre megtanuljam: a korszakokat— ahogyan egy emberéletet is — nem annyi­ra lezárni, mint inkább emlékeikben őriz­ni kell. Még akkor is, ha fáj. Sulczerné Roboz Editnek hívták. Washingtonban temettük el, 1990 január 29-én. KATONA FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents