Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1989-06-01 / 8. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1989 június 1. SÁTORY RICHARD: HÁZASSÁGGAL KEZDŐDIK — Egy budapesti zsidó család regénye — Negyedik fejezet (Joli és Vili) Jolán asszony, Imre édesanyja, a maga idejében feltűnően szép és kedves lány volt. Édesapjának a Nagykörúton kóser vendéglője volt és ő vállalta a fizetőpincér szerepét. Oldalán nagy bőrtáskával járt kedvesen mosolyogva a vendégekre. Igen sokan főleg azért jártak oda, hogy őt láthassák. Ezért járt oda Rosenfeld Vili is, egy fiatal újságíró, aki belehabarodott Jolánkába. Ő azonban akkor már jövendőbeli férjét, Nándort, Imre édesapját szerette és egyenes természetű lány lévén, nem akarta Vilit bolondítani, hanem megmondta neki őszintén... Ez a hír lesújtóan hatott Vilire, rombadöntötte álmait. Úgy gyötrődött, hogy sem enni, sem aludni nem tudott. Fejében kétségbeesett leányszöktetési terveket forgatott, de ilyesmihez sem ereje, sem pénze nem volt. Elhatározta, hogy kivándorol Amerikába. Amúgyis magányos, árva fiú volt. 1912-ben még könnyen kapott útlevelet. Mindenét pénzzé tette. Utazás előtt még szeretett olna elbúcsúzni imádottjától, de végül is lemondott a tervről és elutazott. Harminc évvel később jött, 1942-ben jött vissza, mint előkelő túrista. A margitszigeti Nagyszállóban lakott. Joli mamának azon a délutánon kellemesnek ígérkező römipartija volt három barátnőjével a szálló nyitott terraszán. A kék égből tavaszi napfény sugárzott. A fák és bokrok üdén ragyogtak és a levegőben friss virágillat szállt. A terraszon hivatalosan tilos volt kártyázni, a pincérek mégis szemet húnytak egy kis borravaló ellenében. A négy asszony vidáman verte a „blattot.", közben természetesen pletykáztak is itt-ott Egyszerre csak megérezte, hogy valaki merően nézi. Arra fordult és neki is rendkívül ismerős volt a magas termetű, napbarnított arcú, őszes úr. A két szempár egymásba kapcsolódott és szinte varázsütésre egymásra ismertek. A férfi azonnal odajött hozzá. A három kártyapartner figyelt.-Jolánkailígye emlékszik még rám? Milyen szép még mindig...— — Persze hogy emlékszem. Maga a Rosenfeld Vili. — — Igen. Az volt a nevem, de ma már William Rosen vagyok. Nem akarom megzavarni a kártyázást, de szeretném, ha sétálna velem. — Joli mama elnézést kért barátnőitől és kisétáltak az útra. — Mesélje el nekem,Vili, töviről hegyire, hogyan alakult az élete. Ügy veszem észre, nem nagyon rosszul... — — Ha van a világon valaki, akinek őszintén feltárhatom az életemet, az csak Maga lehet, senki más. De igyekszem rövid lenni, hiszen a barátnői visszavárják. — — Meséljen, várom ! — — Amikor Maga annakidején nemet mondott nekem, mert egy másik férfit szeretett, úgy éreztem, hogy céltalanná vált minden, amit terveztem. Annyira lehangolt voltam, hogy munkámat is teljesen elhanyagoltam. Talán emlékszik arra, hogy akkor kezdő újságíró voltam. De kidobtak a szerkesztőségből. Egy vergődő szomorú éjszakán megérlelődött bennem az elhatározás, hogy kivándorlók Amerikába. Megráztam magam, mint a kutya, ha kinn van a vízből. Mindenemet eladtam, lakásomat átadtam egy éhenkórász barátomnak és megszereztem az útlevelet, ami 1912-ben természetesen jogos kívánság volt. Nem., nem jöttem el elbúcsúzni Magától. Arra gondoltam, hogy ha már hulló falevél vavagyok, hadd sodorjon el az őszi szél. Vonaton utaztam Le Havre-ba, francia kikötőbe, ott kaptam jegyet egy óceánjáróra.Egy hét múltán - rengeteg kivándorlóval együtt - New Yorkban kötöttem ki. Mint annyian mások, én is megcsodáltam a Szabadságszobrot és az égbenyúló felhőkarcolókat. Az angol nyelv tanulása már útközben elkezdődött. Olyan szorgalmas voltam, mint egy egész hangyaboly. New Yorkban beutaztam Manhattan-be, ahol egy üzlethelyiség felett olcsó szobát béreltem. Volt már otthonom, ha egyszerű is. Tudtam, hogy még évekig nem lehetek újságíró, mert ott minden angolul megy. így aztán sokféle nehéz fizikai munkát vállaltam. Egyszer rámgurult egy hordó, s utána évekig sántítottam. Arra vigyáztam, hogy ne tévedjek be egy tavern-be, kocsmába, mert az ivás tönkretenne. Szabad időmben angolul tanultam. Ha szép idő volt, a Central Parkban, vagy a Hudson partján, ha borús, hűvös volt, odahaza. Aztán már haladó esti tanfolyamra iratkoztam be. A nyelvtannal, betüzéssel aránylag hamar megbirkóztam és a magam által kijelölt úton gyorsan haladtam előre. Szerényen éltem, így a bankszámlám növekedett. Aggódva értesültem 1914-ben, hogy kitört a világháború. Először arra gondoltam, milyen jó, hogy eljöttem onnan.mert bizonyosan behívtak volna katonának. Aztán Magáért aggódtam... Három év telt el, amíg úgy éreztem, hogy már jelentkezhetem, mint újságíró. Két újságnál hiába kopogtattam, észrevették az idegen akcentust. A harmadik világlaphoz már alig mertem bemenni, ámde az egyik szerkesztő mégis felvett, csak azért, mert a felesége magyar származású volt. Mosolyogva kérdezgette, szeretem-e a palacsintát meg a túróscsuszát ? Igyekeztem minden erőmmel, keményen dolgozni. Feljebbvalóim egyre jobban becsültek. Én voltam mindenki Bill-je. Munkám alapján beléphettem az újságíró szövetségbe. Akkoriban ért végett a világháború. Óriási ünnepségeket rendeztek. Elképzelhetetlen tömeg nyüzsgött New york utcáin. Zenekarok harsogtak és a nép ünnepelte kedvencét, Mary Pickfordot. Erről az eseményről sikeres, fényképes beszámolót írtam és ezután szerencsecsillagom kezdett felfelé ívelni. Az újságíró klub nagy báli mulatságot rendezett, ezen én is megjelentem. Ott ismertem meg feleségemet, Irént, aki amerikai lány volt. Már hosszú ideje magányos voltam, jól esett valakihez tartozni. Rövid udvarlás után feleségül vettem. Az esküvőn megjelent az egész szerkesztőség. Irén édesapja, aki jómódú házügynök volt, szép lakást rendezett be nekünk, közel a Broadway-hez. Egyszer aztán apósom véletlenül megtudta, hogy zsidó vagyok, mert zsidó célkitűzéseket seg tettem. Irén nem bánta, de apja örökre elfordult tőlem, többé nem érintkeztünk. Nemsokára megszületett kisfiúnk, Billy junior, aki szépen fejlődött. Már elég szép fizetésem volt a lapnál. Nem akarok hosszadalmas lenni. Öt évvel később szerkesztő lettem és további három év múlva — főnököm halála után — munkatársaim engem választottak főszerkesztőnek. Ezt töltöm be azóta is és szerénykedés nélkül állíthatom,hogy William Rosen nevét az egész világon ismerik... Billy junior gépészmérnöknek készült mindig csak ehhez volt kedve. Tanulmányai befejezése és mérnöki diplomájának elnyerése miatt a berkeley-i egyetemre, Californiába költözött. 1939-ben Irén rákbetegséget kapott, valószínűleg azért, mert sokat cigarettázott. Le kellett operálni a mellét. Az orvosok kíméletlenül közölték vele. Szegény rohamosan fogyni kezdett. Bőre sárgássá, petyhüdtté változott. Szomorúan üldögélt vagy feküdt. Utolsó idejében már nagy fájdalmakra panaszkodott, amelyek gyakoriak lettek. Egyszer, pár héttel a halála előtt, beszélgettünk. Irén ezt suttogta:-Én tudom, hogy te nem tudsz asszony nélkül élni! Nősülj meg majd, kívánom, hogy még nagyon boldog légy. ígérd meg ! — — Ha én még valaha megnősülnék, csak egy valakit vennék el...Az én ifjúkori nagy szerelmemet. De ő messze van Budapesten...és ki tudja, él-e még ?-----Nem leveleztetek ? — — Nem, sohasem...mert ő más férfit szeretett... — Aztán 1940-ben elment Irén... Elpihent, mint egy fáradt kis madár. Az orvosok azt mondták, hogy nagyon szerencsés volt, mert az igazi nagy fájdalmak ezután kezdődtek volna. A keresztény temetőben még egyszer találkoztam apósommal, aki gyűlölködve végigmért, majd hátat fordított. Azt szerette volna, ha én halok meg a lánya helyett. Egyedül maradtam. A fiam is távol. A csendes éjszakákon egyre erősödött bennem a gondolat, hogy még egyszer Budapestre jöjjek, abban a reményben, hogy Magával találkozom. Erre az utazásra igen jó alkalom kívánkozott, mert a newyorki zsidó hitközség közgyűlésén elhatározta, hogy nagyobb összeggel kívánja segíteni a magyar zsidóságot. Én vállaltam, hogy eljuttatom az összeget a hitközség vezetőségének, a Síp utca 12-be. a pénzt éppen tegnap adtam át, remélem, tisztességesen, korrekt módon kerül felhasználásra. Még egy pár napot töltök Budapesten, ifjúságom színhelyén. Célom volt elmenni a Fészek Klubba, megnézni egy-két színdarabot, de főként megtalálni Magát, ami oly csodálatos módon sikerült. Most mindent elmondtam, de szeretném továbbfűzni a gondolatsort.Minthogy már elmondta nekem, hogy özvegy lett, arra gondolok, hogy jöjjön velem New Yorkba, legyen a feleségem. — Joli mama odaadóan végighallgatta a történetet. Ráébredt arra, hogy ez a rendkívüli férfi harminc éve őt szereti. Ha nemet mond neki, soha többé az életben nem lesz alkalma arra, hogy valaki a nőt lássa benne. Bár hajdani szépségéből sokat megőrzött, ámde a könyörtelen idő nem áll meg és már ötvenhat éves...Elmesélte ő is új, de régi kérőjének családi körülményeit és hogy mennyire büszke két kis szép unokájára. — Hát elmehetek tőlük ? Talán örökre ? A fiamtól, menyemtől ? -— Nézze Jolánka, a maga élete most válaszút elé került. Az egyik oldalon a fia, menye, .unokái. De a másik oldalon várja régi szerelme. Mert azért annakidején egy kicsit Maga is szeretett...Új életet, gondtalan fényes jövőt kínálok fel. Maga itt már befejezte feladatát,kötelességeit teljesítette. Aztán arra is gondoljon, ha itt valami baj lenne, ami sajnos valószínű, maga Amerikából mindig segélyezheti vagy kimentheti családját. -— Dehát nekem ilyen háborús helyzetben nem adnak útlevelet ! — — Emiatt ne fájjon a feje. Pénzzel mindent el lehet intézni. -— Nézze, ezen még sokat kell gondolkoznom. Váratlanul ért. -— A helyzetet politikailag súlyosnak, sötétnek, reménytelennek látom. A zsidók ebben az országban is Hitler kezében vannak és ez a tény semmi jót nem jelent. Ha most igent mond, pár nap alatt mindent el tudok még intézni és elutazhatunk együtt. Aztán kintről megindíthatjuk a családegyesítési akciót és a család ki fog jönni hozzánk. Megmentheti őket. — — Engedje meg, hogy komolyabban gondolkozzam ezen a nagyszerű ajánlaton. Hát csak ad nekem valamennyi időt ? — — Holnap estig még van ideje gondolkodni.Mert ha elutasít,azonnal elutazom.— — Jó, holnap este megadom a választ. Hol találkozzunk ? — — Este hatkor ugyanitt. - Vili régi európai szokás szerint kezet csókolt. Amíg a férfi ajka a kelleténél kicsit tovább érintette a bőrét, Jolin furcsa érzéshullám futott át. Mintha nem nagymama, hanem újra fiatal lány lett volna. Legszívesebben a férfi fejét kebléhez szorította volna. De erőt vett ellágyulásán és kedvesen búcsút intett. A férfi besietett az épületbe, felment a szobájába. Joli visszatért barátnőihez, akik már kíváncsian várták. — Na mi volt, mi volt ? Talán megkérte a kezedet ? Soká tartott. — A három asszony nem is sejtette, hogy pontosan eltalálták az igazat. — Gyerekek, ne haragudjatok rám,de most képtelen vagyok erről beszélni. Majd telefonon megbeszéljük az újabb találkozót. -— Képes vagy itthagyni minket tele kíváncsisággal ? — — Képes bizony ! — Mosolyogva csókot intett feléjük és sietett haza. Vacsora után az elképedt fiataloknak elmesélte Rosenfeld Vili történetét és házassági ajánlatát. Fiához és menyéhez fordult tanácsért. De Imre tanácsa volt a legfontosabb. A két asszony őt figyelte, amint felindultan sétált fel és alá. A nők nem merték zavarni.Végül megszólalt: — Én úgy látom, hogy ez a találkozás Isten véletlen ajándéka. Mindennél fontosabb, hogy Anyuka hosszú özvegység után végre boldog legyen. Ez a férfi mindig csak őt szerette ifjúkora óta. Az a lehetőség, hogy New Yorkba megy, a jövőben még valóban sorsdöntő lehet az egész családunk számára. Mert ettől az országtól, ahol anynyira gyűlölnek minket, jobb minél távolabb lenni ! Ezért saját érdekeinket, hogy Anyuka közöttünk maradjon, félre kell tenni. Fogadjuk el Rosenfeld úr ajánlatát. Anyukát nagyon boldoggá teheti az óceán túlsó partján... ! — Odament édesanyjához és nyakába borulva, ölelte, csókolta. Klári követte példáját. — Bizony, a mi mamácskánk lesz még a megmentőnk ! — — Igen, de nekem rettenetesen hiányozni fog a család és az ikrek... — szólt meghatottan Joli mama. — Nem lesz semmi baj a háztartásban. Van a családban még egy nagymama. Majd az én anyukám költözik hozzánk, úgyis mindig olyan egyedül van. Majd át fogja adni valakinek a lakását, mielőtt elveszik tőle ! — — Akkor hát mondjam meg holnap Vilinek az igenlő választ ? — — Persze - nevetett Imre -, ha tudnál billiárdozni Anyuka, akkor azt is tudnád, hogy „ziccert" sohasem szabad kihagyni. — (Folytatása következik) nnHHnnaawBBHBS
