Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1989-04-19 / 6. szám
NEWYORKI FIGYELŐ 5 BÚCSÜ A MAGYAR-ZSIDÓ ÍRÓK 1989 április 19._________________________________________ NAGY ÖREG EMBERÉTŐL Nehéz megdöbbenésünkből felocsúdni: Naschitz Frigyes nincs többé. Március 10-én kelt névjegyén fejezte ki ünnepi jókívánságait. Leveléhez mellékelte Búcsú Máraitól című írását, amely Márai Sándor jövendő életrajzíróinak nyilván becses adalékul fog szolgálni. Március 24-én válaszoltam fenti levelére, ígéretet téve, hogy a Márai-cikk a pészachi számban fog nyilvánosságra kerülni. Ezt az ígéretet természetesen teljesíljük.de nem gondoltunk arra, hogy írója már nincs többé velünk. Naschitz Frigyes irodalmi felkészültsége, tudása és nyelvismerete egyaránt páratlan volt. Öt világrész költészetéből című műfordítás-gyűjteménye 25 különböző nyelven írt 125 költő munkáiból került ki. Válogatott, finom stílusa, a magyar nyelv képletes kifejezéseinek csillogó használata írásművészetét egyedülállóvá tették. Amkor Naschitz Frigyes ködbevesző alakja után nézünk, közhelyet nincs jogunk használni. Nemes emléke lelkünk töretlenül él tovább. Nyugodjék békében.- fedor -NASCHITZ FRIGYES: BÚCSÚ MARÁITÓL Az újkori magyar irodalom egyetemes műveltségű, lebilincselő asszociációs technikával megáldott, 40 év előtt magányba emigrált táltosa, Márai Sándor azt írta 1976-ban megjelent Napló-kötetébenJiogy „a halál nem érkezik kívülről, nem csenget, nem ír előbb levelet, nem is telefonál, a halál bennünk van teljességgel. Egy napon megtaláljuk, mint valamit, amit a télikabát zsebében felejt az ember." Márainál a halál belülről érkezett. Elege volt az életből és ezért önmaga fejezte be. Műveiből előmozdul, hogy sokáig töprenghetett rajta. Egyszer azt írta, hogy nincs „summa vitae." Egy hosszúra nyúlt életből nem igen marad summázható tapasztalás, csak pillanatok maradnak,dialektikus, egymást logikusan kiegészítő,egymásnak irrancionálisan ellentmondó pülanatok. Egy ilyen vigasztalan, ólomsúlyú pillanatban léphette át a másvilág küszöbét, mert 89 éves korában rájöhetett arra, hogy az önkéntes számkivetettség csömört keltő fojtogatása elviselhetetlenné vált. Márai közel ötven kötetből álló, remekbe szabott szerkezeti és stiláris megújhodást érlelő kifejezőképességről tanúskodó életművével, tájban és időben kiszélesítette az egyéni biztonságtudat és a tétovázó kísérletezés közti hasadást. Megfigyelései, tapasztalatai, téveszméket feltáró, a széttört valóságot orfikus sodrú erővel érzékeltető végzethite, valamint egy magasabbrendű Erőben bízó, hódolattal párosult alázata arra késztette, hogy megkülönböztesse a Végzetest az Esetlegestől. Pesszimista volt, de hitt az irgalomban. Minden más — vallotta ki — öncsalás. Márai, az élettől való menekülés megszállottja, 1900 április 4-én született jómódú cipszer család sarjaként, Kassán. Tanulmányait Pesten kezdte, a Majna-melleti Frankfurtban folytatta és Berlinben fejezte be. 1923 és 28 között Párisban élt, ahonnan magyar lapokat tudósított. A 30-as években regényírásba fogott, amelyeknek főtémáját a művelt birtokállományú polgári középosztály életformájából adódó problematika képezte A legnagyobb visszhangot önéletrajzszerű: Egy polgár vallomásai, - Féltékenyek - és - Sértődöttek - című regényciklusa váltotta ki, amelynek élményszerűen csiszolt nyelvezete megfellebbezhetetlen szellemi éberséget ténylegesítő motivumvezetése leszűrt bölcsességet árasztott. S ez a gazdag irodalmi tárházból kiszerelt remekmű sorozat folytatódott Márai 1948-ban történt kivándorlása után is, amelyre a politikai őrségváltás rendeletére zúzdába dobott könyvei láttán szánta el magát. Kurta svájci séjourját megszakítva 1950-ben Olaszországba költözött, - nevezetesen a kilenc évszázad óta Nápolyhoz tartozó Salernoba, - ahova, — alig két évi amerikai tartózkodás után visszatért. Külföldön jelent meg a három cselekménydús Napló-kötet, a San Gennaro vére című regény, a Béke Ithakában, az ítélet Canudosban, a Föld-Föld fejlécű emlékezés-kötet és más, az élet értelmét kutató, hol vérző szívvel, hol tettetett közönnyel kiérlelt, szikrázó tehetségű eszmefuttatása. Önsajnálat nélkül, színlelt beletörődéssel mérlegelve az elmúlás tüneteit. „A vénember - tépelődik - olyan túrista, aki nem akar megérkezni!" * Márai Sándor, a nagy gondolkodó, 1926-ban az akkori Palesztinában járt, s Az ígéret földjén című érzelgős cikkbe sűrítette benyomásait. Ebből idézem a következő, visszajáró emlékezetű sorokat:- Az angol mandatárius hatalom álláspontja egyszerű, s az események kezdik igazolni ezt az álláspontot: „második Gibraltárt" építeni a Földközi-tenger mellett, az arab népek tengerében, a Szuezi-csatorna, tehát India védelmére, s arra az esetre, ha Anglia „éléstára" veszélyben forogna, s ha Kairo és Mosszul között egyszer megárad és kiönt a mohamedán tenger, — legyenek a zsidók azok, akik gátat emelnek Anglia érdekeinek védelmére. Ezt a politikai diagnózist megtoldja a következő higgadt felméréssel:- Erre a célra volt és van szükség egy zsidó Palesztinára, mely hálás lesz Angliának és szemöldökfa lesz a recsegő, ropogó épületben, ahol az egyik lakosztályban Anglia, a másikban - Szíriában - rövid ideje, Franciaország rendezkedettbe, sahol új és hívatlan vendégek izgatják a lakókat a háziurak ellen: Moszkva ügynökei. — A 63 év előtt megírt okszerű ítélettel kiképzett írásműből még a következő figyelemreméltó szövegrészieteket kivonatolom:- Nagyszerű dolgokat láttam Palesztinában, csodálatos lendületet, hősiességet, teljesítményt, odaadást, idealizmust: csak egész idő alatt nem szabadultam az érzéstől, hogy kiállítás szemlélője vagyok, s e kiállításjövedelme nem fedezi a költségeket." Aztán másutt:- A Zsidó Nemzeti Állam ma kísérlet üvegbúrában. Amit a kémcsőben látni,nagyon szép, nagyon érdekes. Nem kételkedem benne, hogy a zsidók, akik államot játszanak, ott is maradnak, gyerekestül és magukrahagyatva s talán a végén valahogy meg is élnek. -Valamivel alább:- Perselyből nem lehet államot építeni. Lord Balfour valahogy úgy képzelte el, hogy a zsidók a kürtjeire, híres levelére, rohanni kezdenek a Cionista Világszövetség pénztárai felé és két kézzel dobálják a nemzeti alapra a fontmilliókat. Mikor nem így történt,Anglia visszahívta a zsidó kormányzót, Sir Herbert Sámuelt, s leküldte a helyébe Lord Palmert, aki nem zsidó ugyan, de iparkodik jó viszonyban élni az arabokkal is. Ezt az államot úgy kezdték építeni, mint Texasban egy várost. Mindent egy nap alatt:Tel-Avivot,a telepeket, vasutakat, utakat. Míg volt pénz, Európától megundorodott fiatal zsidók tízezrével érkeztek Jaffába, követ törtek, kosarakban cipelték a földet a hegyekre, erdőt ültettek, mocsarakat csapoltak le. Mind maláriások még ma is s nagyon gyakran megrendítő hittel hisznek a munkában. — így látta Márai Erec Israelt 1926-ban! * Márai Sándor, az életben csalódott vén vándorlegény most úgy érezte, hogy betelt a pohár. Itthagyta a levegőtlennek tartott világot, a magányt, amelynek végzetes értelme az a századok tapasztalatain áthangzó tanács: dolgozni utolsó pillanatig. Ezt tette az újkori magyar irodalom honvágyrázta téglarak ója is, aki a halálra való felkészülést „patetikus kántálás"-nak nevezte. Azt írta, hogy felkészülni a halálra,ez a feladat ! Nem is várta be a névsorolvasást és a rá hámló „feladatot" szemrebbenés nélkül teljesítette. MÁRAI SÁNDOR: HALOTTI BESZÉD Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek, Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?... Már minden csak dlrib-darab, szilánk, avitt kacat, A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „pillangó", a „gyöngy", a „szív" - már nem az, ami volt. Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemet..." Az ohlói bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrenl tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltasz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat..." De már tudod: igen, lehet... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Hem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár, A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látni való, untatja a sok okmány és pecsét — Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Pényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Ml ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rlppl színe? Bartók vad szelleme? „Az nem lehet, hogy annyi szív..." Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad már él a Kis Sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is, Testvéreid szívében élsz?.., lem, rossz álom ez is — Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad..." Egy hang aléltan közbeszól: „He szóljon ajakad..." Egy másik nyög: „Hehogy ki távol sír e nemzeten..." Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen." Hát így. Keep smiling. És ne kérjed senkitől, miért? Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?"... Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, ros^n... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A rádioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad tajtékos ég lem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, amikor a pribék kitépi nyelvedet Köszönd a koporsóban is, ha van ki eltemet őrizd eszelősen néhány jelződet, álomodat, He mukkanj, asHJcor a boss megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény. Salékeld: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt — Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted A Mikó utca gesztenyefáit mind a hetet És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk íme, por és hamu vagyunk.
