Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1989-03-27 / 5. szám

8 NEWYORKI FIGYELŐ 1989 március 27. SIMON TIBOR: El kellett mondanom az én harcosa­imnak a két litvák-zsidó leányka halálának rövid történetét, mert aki harcolni akar, az nem csak a fegyverhez kell, hogy értsen, s nem elég, hogy helyén legyen a szíve. Tud­nia kell, világosan és félreérthetetlenül, tud­nia kell a harc okát és eredetét. Aki okta­lanul, a cél tökéletes ismerete nélkül hal meg az agyagos harcmezőn egy hülye gép­fegyvergolyóval a testében, annak a halála értelmetlen és hiábavaló. Rabszolgaként, vagy üldözöttként hal meg, teste-lelke széthull a semmibe. Ezért kellett az én ifjú és öreg bará­taimnak elmondanom a két litvák-zsidó le­ányka történetét, hogy megtanulják: soha nem lesz többé mód és alkalom, hogy a gyilkos meggyfabottal gyermeket verhessen cafatokká, vagy gázzal és kötéllel pusztít­son el embereket pusztán azért, mert zsi­dók. Különben is — a meggyfabotnak a ter­mészet más szerepet szánt. Hogy mint a meggyfa élő ága kivirágozzék és hűs gyü­mölcsöt adjon. Milyen szerencse, hogy a hódító ural­ma múlandó. Milyen szerencse, hogy az emberek többsége ezen a földön jobban szereti a majálist az erdő hűs fái között, a forrás tiszta, hideg vizét, a gyermekek vi­dám zsivaját, asszonyuk hajának puha sely­mét, mint a fanfárok, trombiták és dobok kísérte, csizmás, trappos, látványos mene­telést. * * Megszállottként hittem a szabadság, a jog, az erkölcs és az igazság örökérvényű eszményében. Az erőszak és a zsarnokság, melyet a mohóság és a félelem szül, látvá­nyos és hátborzongató. Fanfárok, dobok, sasok, zászlóerdő és feszes formaruha kíséri mindig a gyalázat zsarnokait és zsoldosait, akiknek törvénye a bárd, erkölcse a hurok és igazsága a meggyfabot. Nos, a szellem és az értelem hordozói végül is mindenkor összefogtak a történe­lem folyamán, hogy leleplezzék a gyilkost, aki reszket és öl. Akit el kell taposni, bár­hol és bármilyen álöltözetben jelenik is meg. Ez az önvédelem kategorikus paran­csa. Az önvédelem, csakis az önvédelem szüli az igazi hősöket. A szükség, a kény­szer, a szorongás végső fokon a ráeszméld s­­hez vezet. Hogy a szabadságot válaszd a szolgaság helyett. Hosszú életem során nem egyszer kerestem, hajszoltam a „hősi ha­lált." Fatális módon mindig elkerült. A gyilkos golyója elsüvített a fejem felett, torka kicsúszott ujj aim közül. A találkozás mindeddig hamis volt: játékszabályok, hol­mi erkölcsi skrupulusok és esztétikai meg­gondolások irányították lépteimet. Meg kellett találnom népemet, világ­csavargó létemre otthonra, hazára kellett lelnem, hogy eljussak az egyszerű konklú­zióig: a játékszabályok csak olyan világban érvényesek és időállóak, ahol a játékosok becsületesek. Ahol a partner inge alatt nem kés vagy revolver lapul. Megtaláltam népe­met és hazámat, hogy gyalázat nélkül élhes­sek, — és ha kell, hősként haljak meg, fegy­verrel, - még ha vadászfegyverrel is — a kezemben. Ma reggel Tuvia jelentette, hogy ki­tört a háború. Derűs mosollyal tette hozzá: — Meglátod, Nagyapó, győzni fogunk ! — ÜZENET A PALACKBÓL III. A sziriai hegyoldal csendes volt, a Ki­­neretet enyhe szél fodrozta, a kertek terhes illatukat küldték felénk. A mozdulatlan, színes táj akvarell-festő palettájára kíván­kozott. De már háború volt. Délben elhatároztam, hogy mégis ha­­zaküldöm a gyerekeket. Jóéi így válaszolt: - Te mondtad, hogy a harc a litvák-zsidó leánykákért folyik, hogy soha, de soha töb­­bé...Ha most elküldesz, akkor nem mond­tad az igazat. Ezt akarod ? — Szorosan át­öleltük egymást Joéllal. Könnyeink össze­folytak. Ügy érzem, Tuvia igazat mondott, amikor atz állította, hogy győzni fogunk. Nincs még egy ilyen ifjúság a világon. S az az ifjúság most vasba-acélba öltözötten fel­sorakozott. Pontosan ismeri a harc célját, okát és eredetét. Győzők ? Mártírok ? Ha­­lálbamenők ? A vak félelem kergeti-e majd előre a kietlen, szikes, agyagos harcmezőn, vagy a még vakabb bátorság hideg, kemény parancsa? Izgalmas, érdekfeszítő expedí­ció, vagy hiábavaló vérontás ? Elsötétül-e az égboltozat, s kigyúl-e a föld - a mi föi­­dünk...? Látom, ahogy kúsznak, hasalnak, fel­ugranak és továbbrohannak ezek a Joél-sze­­rű fiatalok, csapzott hajuk kilóg a páncél­sisak alól. Mennyire fiatalok ! A futball, a mozi, az első cigaretta és az első lány ízé­vel és élményével, kilőtt tankok, páncél­kocsik, süvítő gránátok és robbanó aknák pokoli zajában, előre, mindig csak előre ! Egyik-másik elmarad, fegyverét mel­léhez szorítva, tántorogva eltűnik a domb­hajlatnál. Elbukik. Terepszínű zubbonyán átüt a vér,de szemének tört fényéből, pely­hes,sápadt arcának éles vonalából már nem az ifjújianem a zord katona,a férfi profilja türemlik elő. Ó, milyen ismerős ez a már reflexszerű mozdulat, a homlok, a száj, a tekintet utolsó üdvözlete...Hányszor talál­koztam velük kiégett falvak üszkös romjai között, sáros, latyakos szántóföldek ingo­­ványában, gránátoktól szétforgácsolt erdők fái alatt, tikkasztó napon, esőben és hóban, zárótűzben és szuronyrohamban...Az, ak­kor, hiábavaló, oktalan áldozat volt. A hiábavaló, oktalan áldozat nem hő­siesség, hanem megalkuvás. Értelem és szel­lem hordozói, hozzátok szól gyengülő sza­vam, de félő, hogy abba kell hagynom. Nem tudom, a szemeimmel van-e baj, vagy a lámpa fénye lett homályosabb ? Sietve leírom tehát, amíg a toll nem hull ki a ke­zemből: Hiszem, hogy az áldozat...népünk, fi­aink áldozata nem lesz hiábavaló. Az izra­eli Ismeretlen Katona hatalmas, intő jel­ként emelkedik majd az emberiség fölé és számon kéri: mit tettetek az ember jogáért, az eszményért,az ideálokért,az igazságért? ...Segítsetek ! Nincs tovább. Sötét van...Az üzene­tet így, befejezetlenül, palackpostán kül­döm.. Jeruchám majd gondoskodik róla... * Efrájim rendőrhadnagy összehajtotta a papirköteget és cigarettára gyújtott. So­káig hallgattunk, majd ő maga törte meg a csendet: — Jacques Rainier a háború első éjt­­szakáján meghalt. Másnap reggel a fiatalok találtak rá a szobájában, feje az asztalon pihent. Tuvia úgy vélte, hogy a Nagyapó al­szik, máskor is aludt már az asztala mellett, de ezzel a fontos hírrel, nem vitás, fel sza­bad őt költeni. De a Nagyapó már semmi­lyen hírt nem hallott, s nem is fog hallani.- Rainier tehát nem érte meg a győ­zelmet, de utolsó üzenete sem jutott el a „címzetthez." Jeruchám befogta gebéjét, miközben Jóéi elkészítette a palackot, — s ügetve hajtott Haifáig. Talált is egy tenge­részt, aki vállalta, hogy két nap múlva be­dobja a fiaskót a tengerbe, bár nehezen állt kötélnek a fiú. De Jeruchám azt mondta, hogy ebben az üvegben van a nemzet sorsa. Valahogy igazat is mondott. Tehát, hogy lerázza magáról ezt a bizonyára elborult öreget, a matróz átvette a palackot, s hogy szolgálati kötelessgét kibékítse saját lelki­ismeretével, még akkor éjjel, ahogy a hajó nyüt tengerre ért, áthajította a korláton, csakhogy mielőbb szabaduljon a gyanús küldeménytől.- így került öt hónappal később Rai­nier felhívása az akkói vizekre. Mint ahogy nem érte meg a győzelmet, az üzenete is zátonyra futott.- És a legenda ? Igen - a legenda ? — kérdeztem.- Nem értem, mire gondol.- Az áfikimi legendára. Hogy a pa lack-üzenet kitör szűk börtönéből és bejár­ja az országot. Az ifjúság nagy mozgósító erejű röpiratává válhat...- Ezzel a gondolatsorral egyetértek, - mondta a hadnagy. - és ha követem a fel­tevést, akkor a palacküzenetre megjött a válasz, ami kézenfekvő. Csak magunkra szá­míthatunk. A háborút egyedül kell, hogy megvívjuk. * Megköszöntük Efrájimnak a felejthe­tetlen órát. Beültünk a kocsiba. Michel be­gyújtotta a motort. Valamit még tisztáz­nom kellett.- Hadnagy úr, egy percre...Rainiert elkerülte a „gyilkos" golyója, amiről a fel­jegyzéseiben is tesz említést.De a két zsidó leány gyilkosával — úgy érzem — mégis le­számolt.- Honnan gondolja ? - kérdezte Efájim meglepetten.- Ha tudta, hogy az Unterscharfüh­rer Rapp — vagy Rupp ? — Hannoverben borkimérő volt, s az a fajta szadista dög,aki a „gyermekdolgokat" kedvelte, - akkor nyilván nyomozott utána...?- Két évig kutatott utána, - amíg megtalálta. - De ez egy külön történet.- Csak egy szót még, hadnagy ! - Megölte ? Végrehajtotta az ítéletet ? - kérdeztem kíméletlenül....Kérem, válaszol­jon ! Könyörgöm ...! Efrájim nem válaszolt. Elindultunk. Kihajoltam a kocsiból. Még néhány másodperc...Az útfordulónál láttam, hogy Efrájim jelentősen int a fejé­vel. (Vége.) ÁRPÁD TÓTH Mv-iJsrt 718. 87SL4401 A LEGNAGYOBB VÁLASZTÉKOT KAP­JA A LEHETŐ LEGALACSONYABB ÁRON! INGYENES FELMÉRÉS, TANÁCSADÁS. BESZERELÉS NAGY SZAKMAI GYAKORLATTAL HÍVJA ÁRPÁDOT.

Next

/
Thumbnails
Contents