Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1989-02-03 / 2. szám
1989 február 3. NEWYORKI FIGYELŐ 3 IsajtótükörI A magyarországi sajtóban széleskörű nyilvánosságot kapott az az irodalmi konferencia, amelyet a Magyar írók Szövetsége és a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Kollégiuma védnökségében november 18-án rendeztek. Vitavezető Mezei András költő volt. Közreműködött a Ráday Énekkar és a Goldmark Kórus, előbbi Máté János, utóbbi Ádám Mária vezényletével. A történelmi párbeszédnek minősített konferencia hozzászólói Itamár Jáoz-Keszt izraeli költő, A klasszikus és a mai magyar költészet című mű héberre fordítója és mecénása, Csenged Imre voltak, meghívott vendégek pedig Bari Károly költő a cigány-magyar, Cseres Tibor író az erdélyi-magyar, Csoóri Sándor költő, a paraszti-városi, Kalász Márton költő a sváb-magyar, Ritoók Zsigmond professzor a hit és tudomány, Schöner Alfréd főrabbi a zsidó-magyar kapcsolatokról értekezett, Tóth Károly püspök hitbeli kötődésekről az Ó- és újtestamentumban, végül Vári Attila költő a „kettősgyökértelenségről" vallott. A nagy visszhangot kiváltott konferencia egyes hozzászólásainak részleteiből az alábbiakban adunk közlést. A művészi programmból kiemeljük, hogy a Szól a kakas már című közismert népdalt, a káliói Cáddik himnuszát a Ráday (református) és a Goldmark kórus együtt adta elő. A hozzászólásokból általában a lelki vívódások csendültek ki legmegrázóbban. Olvasóink maguk értékeljék a megállapításokat. Szerkesztőségünk készséggel ad helyet eltérő álláspontoknak. A konferencia alkalmával az Élet és Irodalom közölte Mezei András alábbi megindító versét. Az alábbi szövegeket a Képes 7 hetilap nyomán közöljük. MEZEI ANDRÁS: A Messiást várni szép dolog, de a Messiást siettetni már bűn - Írja a rabbinikus irodalom. Igaznak tartja ezt? - kérdezem Pozsgay Imrétől - Mi van a sztálinizmus gyökereivel? Hogy tud megszabadulni tőlük a párt és az ország? Élnek-e még a pluralizmus elvágott gyökerei? POZSGAY IMRE: Itt metaforákban és allegóriákban beszélt az előttem szóló, én történelmi analógiával szeretném a mondanivalómat kezdeni. A Messiásokkal az szokott történni - és úgy látszik, ez a korán jött Messiások sorsa —, hogy virágvasámap virágszőnyegen bevonulnak Jeruzsálembe és nagypénteken már a Golgotán lehet őket látni. Ilyenfajta messializmus, azt hiszem, az újkor emberének nem való. Már nem hordoz olyanfajta üzenetet, melyből cselekvés származna. Ami nekem különösen keserves, de én azt hiszem, sokunknak itt, Európában, hogy az európai gondolkodás és emberi kifejezési formáknak egyik legszebbike - a szocialista gondolat is áldozatául esett gyakorlati kivitelezés közben, megvalósítás közben mind az előítéletnek, mind az előítélettel manipulálni tudó, s azt zsarnoki módon felhasználó uralomnak. MEZEI ANDRÁS: De mit mond a nemzet-osztály-nemzetköziség hármas gyökérzetéről? Mint első generációs parasztgyerek, miből tépte ki magát ? Először a vallásos hitemmel szakítottam - azóta rájöttem, hogy a vallásos kultúrámmal nem tudtam szakítani. Aztán valamiféle eszmei kapaszkodót kerestem, s akkor e kapaszkodó közben nemzeti létünk, hazai mivoltunk lekicsinyléséig is eljutottam. Az internacionalizmusról van szó. Eszménynek szép, vonzóerőnek nem elég konkrét, hogy végig kitartson mellette az ember. E viszontagságok között urbánus vonzódások, vonzalmak közepette és megélve annak szellemi légkörét is, már nem az urbánustól fordul viszsza az ember a faluhoz vagy a származásához, hanem most már ezt is hordozva mint élményt és mint tapasztalatot - legalábbis én magam így voltam vele mindig -, a köztük lévő összeegyeztethetőt és nem az elválasztót kerestem. MEZEI ANDRÁS: Éppen ezt keresi Vári Attila költő is. Miért nem találja? Mind az erdélyi kultúrában, mind a magyar kultúrában gyökerei vannak: mégis a „kettős gyökértelenség" kínja emészti. VÁRI ATTILA: Gyermekkorom első osztálytermének falát hatalmas márványtábla borította. Egy iskola névsora. Tizenhat osztályé. A marosvásárhelyi Baross Gábor utcai izraelita iskolából senki sem tért vissza a deportálás után. Osztályunkba mégis sok zsidó gyerek járt. Mi voltunk az első, háború után született nemzedék. Kisiskolások Romániában, egy állami, magyar tannyelvű elemi iskolában. Az ötvenes évek végén kezdődött meg a magyar anyanyelvű erdélyi zsidóság kivándorlása. Negyvenkilós csomagjaikba nem fért bele az a kevés sem, amit a háború óta ismét magukénak vélhettek. Ez volt az első népvándorlás, amelyet láttam. Aztán mi is fogyatkozni kezdtünk. Aki Nyugatra útlevelet kapott, már nem jött haza, s egyre többen „nősültek át” Magyarországra. A nyolcvanas évek elejétől találkozóink színhelye Magyarország. Pesti és vidéki ideiglenességet sugárzó lakások éjszakáinak meséljük, hogy volt egyszer egy város, ahová Illyés Gyula a Fáklyaláng 150. előadására látogatott el, ahol szebben beszéltünk magyarul, mint az itteniek, mert naponta néztek farkasszemet velünk az anyanyelvűnket veszélyeztető idegen szavak, így lett honunk a nosztalgia. Barátunk, aki marokkói feleségével franciául, kislányával héberül beszél, nyaranta magyar szóra hozza a lányát. „A nemzetiségi lét érzékenyebbé teszi az embert - mondta egy alkalommal izraeli barátom -, „és mi az erdélyi magyarság nemzetből nemzetiséggé süllyedésének idején elveszítettük dobogós második helyünket. Magyar anyanyelvűként, de a magyarságon belül is kisebbségként még érzékenyebbek voltunk, mint ti - ott és akkor. Nekünk az anyanyelv a gyökerünk - neked is, nekem is...” - mondta. De hát ki is a magyar? Az, aki a tévéhíradóban az új projekt piaci lízingelés kalkulációiról és az innovációszortimentek és az alternatívák pluralizmushiányáról beszél, vagy aki egyetlen magyar szót sem akar elfelejteni Tel-Avivban? Én itt, Magyarországon is kisebbségi vagyok. Harminchét évi másságtudat után nem alakulgat bennem az azonosság. Gyökértelen, vágottvirágvoltomban éltetőm az anyanyelv kristálytiszta hömpölygése. És tudok - sajnos -, népben, nemzetben, országban gondolkodni - az én hazám az anyanyelv. Nincsenek állampolgárai, s nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül csak azokat tekintem társaimnak, akik érzik és tudják értékét - a többiek idegenek. Olyan idegenek, mint hajdani otthonom új honfoglalói. Vallom, hogy aki anyanyelvét nem becsüli, az sokkal nagyobb aljasságokra is képes. MEZEI ANDRÁS: Igaz ez? Cseres Tibort is hasonló tapasztalatok vitték bele ebbe a történelmi párbeszédbe? Énbennem is van kettős gyökér. A mi sorsunk - a Vári Attiláé és az enyém - némileg hasonlít, bár a gyökerek másképpen alakultak nála, mint nálam. En tizennégy évet töltöttem Erdélyben. A kettős gyökér nálam az anyanyelv és a föld. Édesanyám nyelve, aki maga is Gyergyóremetén született, és az a föld, amely gyökerem volt és gyökerem még ma is: a Maros-parti három bórvizforrásból álló kis földterület, az egykori kaszáló, igen olcsó föld. A széle a Marosra lankásodott belecsörgedező három bórvízíorrással. Nos, azért az én gyökerem ott van a bórvízforrások fölött a földben, a nyelvben pedig itt, az én anyanyelvemben él tovább, amely azonban ma már különbözik; a székely idiómát vesszük elő, de hogy ha írnunk kell, ha írásra kényszerülök, akkor mindig az irodalmi nyelvhez folyamodom. Tamási Áron tanulság volt nekem arra, hogy nem lehet a székely tájszólást folytatni, mert ő már folytatta, és az ő teljesítménye elegendő arra, hogy a székely tájszólás fennmaradjon, hogy a magyarság tudatában éljen tovább. Katolikus vagyok, mint Gyergyó és Csík csaknem valamennyi lakója. Családom minden generációban egy-egy papot adott az egyháznak és emiatt hét rokonom volt a cslksomlyói rendházban. Egy alkalommal, mikor 42-ben Tamási Áronnal meglátogattuk a cslksomlyói rendházat, akkor a gvárdián a rendház lépcsőjén várta kitárt karokkal Tamási Áront és így szólott hozzá: ,Áron, Áron" - mondotta a gvárdián -, „én úgy látom, hogy te az Úristennél igen kedves vagy. ” Áron egy kicsit megtorpant, majd így felelt: „ Nem is csudálom, mert ő is kedves énnálam. ’ MEZEI ANDRÁS: De lehetett-e kedves az idegen a majdnem egészében katolikus Gyergyóban? Nagyidai öregeimtől hallottam, hogy annak idején a kereskedők görögök voltak Gyergyóban. De a görög kereskedők kipusztulván, elküldték a bírót szekérrel, hogy hozzon új görögöt Elment és hozott is. Megkérdezték tőle, hogy: na, hoztál új görögöt? Azt mondja: hoztam, de zsidó görögöt hoztam. Nos, a zsidó görög is elvándorolván, hoztak egy örmény görögöt. Végül is örmény görögök szaporodtak el Gyergyóban olyannyira, hogy az én nagybátyám is örmény görög leányt vett feleségül, akitől négy gyermeke született és a négy gyermekétől most már valami tíz örmény unokatestvérem származott. A gyergyószentmiklósi örmény templom is mutatja, hogy ők ott magyar gyökeret vertek. MEZEI ANDRÁS: Hol vert ön gyökeret ? Kicsoda ön, Csengeri úr, aki soha nem magyarosította a nevét és mégis zsidó? Akinek anyanyelve német, de iskolanyelve román. Aki mégis a Biblia nyelvében, annak magyarázataiban nevelkedett. Sikeres üzletember, és ebben amerikai. Országalapító, és ebben izraeli. Akinek semmi köze a költészethez és mégis a költészet mecénása. Aki magyarul a keretlegények szitkait, vezényszavait szenvedte, mégis Balassit, Petőfit, Adyt, a Szózatot, a Himnuszt, a magyar költészetet szeretné hallani a Biblia nyelvén Azért a 15 percért, ami ma este önt megilleti itt szólni, miért repült ide az Egyesült Államokból? Mi vezeti önt? Nosztalgia? Útkeresés? Megbocsátás? Avagy éppen ebbe a gesztusba bújtatott - ki kell mondanom a szót - bosszú? MEZEI ANDRÁS; Betűk (Csengeri Imrének) Batyukkal állt a menetoszlop készen az elhurcoltatásra. Batyu nélkül állt köztük egy becsavarva a szentírásba, csupasz mellére borult* Tannal ment a tűzbe a pergamennel, ”zt az egyet látom a sorban, sorsában égi, s földi jellel, amiért útnak indították, azért indult holmija nélkül Isten felé a nehéz fényben, ment az az egy a batyuja nélkül, minden időben benne égő, minden Szinájban benne álló, ősalakú és mozdíthatatlan betűk lángoló csipkebókra világított a hívó égből a hómezőn botorkálóra, mert a Kőtábla összetörhet, betűi mind az égbe szállnak, és Isten felé seregeinek ember, pergamen porrá válhat. Tradicionális zsidó nevelésben részesültem. A zsidókérdés megoldására törekvő asszimilációs folyamat bizonytalan és kétkedő viaskodásain keresztül az antiszemitizmus és az azt követő üldöztetés a vészkorszak megalázott, mindenből kiábrándult szenvedő ádozatává tett. ötéves meghurcoltatás, munkaszolgálat és haláltáborok életben maradt zsidója lettem. Végül is minden nyakatekert, helyét nem álló, fából vaskarika-számba menő kísérlet után kikötöttem a probléma új-régi megoldásának kényszerfelismerőjeként a zsidó néphez való tartozásom mellett, saját történelemmel, saját kultúrával és saját hazával. Ez a válaszom arra, hogy ki vagyok. Nagyjából a múltam az, amint azt fölsorolta. Én a gyermekeimmel héberül beszélek. Német ajkú édesanyjuk Izraelben az ott született gyerekekkel magyarul beszél, fiam és lányom folyékonyan beszélnek magyarul - de ha megkérdi Mezei András, hogy miért - nem tudom. Ne is próbálja kicsikarni belőlem a választ - mert nem tudom. MEZEI ANDRÁS: Ön azt nyilatkozta egyszer, hogy meggyükolt családjának kíván emléket állítani ezekkel a könyvekkel Ha egy olyan nyelv költője jelentkezett volna be önhöz New Yorkba, amelyen még sose bántottak zsidói akkor is kiadta volna azt az antológiát? Természetesen. Sokkal könnyebb lett volna. Sokkal egyszerűbb lett volna. Nehezemre esik erről beszélni, és nem szeretném, ha válaszom arra egyszerűsödne le, hogy ezzel demonstrálni akarom a más magyar nyelvet, a más magyarokat - túl egyszerű volna. Nincsen racionális válaszom, igaz, de mint említette, én a Biblia nyelvén is nevelkedtem, annak humanista bölcsességeiből, magyarázataiból is merítettem életszemléletet. A bibliatan alapvető fontosságot tulajdonít a betűnek, az írásnak. A hagyomány szerint mikor Mózes elkeseredésében földhöz vágta a kőtáblákat, a hagyomány szerint a betűk a mennybe szálltak. A betűket nem lehet elpusztítani. Az évszázadok folyamán különböző időkben könyveket égettek máglyán - itt is 1944-ben. De a betűket soha nem égették el. A lelket sem - testeket égettek el. A betűket nem lehet elpusztítani, és én emléket állítok szüleimnek és az egész magyar zsidóságnak, akik itt alkottak, akik itt teremtettek azzal, hogy utódaik számára, az én gyermekeim és az én unokáim számára lehetővé tették - és ezért hálás vagyok Készt Itamámak, aki lehetővé tette -, hogy utódaink a Biblia nyelvén láthassák, olvashassák és megértsék azt, hogy csak testeket égettek el, lelkeket nem. (Folytatás a 12. oldalon)
