Newyorki Figyelő, 1984 (9. évfolyam, 1-16. szám)

1984-04-09 / 5. szám

1984 április 9. NEW YORKI FIGYELŐ 5 SZOMBATI SÁNDOR beszélgetése A HÁROM LÁNGÉSZ kollegáik világosan és szilárdan mellette álltak? TELLER EDEVEL AMIKOR 1954-BEN TELLER EDE PROFESSZOR, a „hidro­génbomba atyja” belépett a hír neves pasadenai Caltech (Kali­forniai Technológiai Intézet) ío­­lyosóira, a tanárok és a diákok legtöbbje tüntetőén a hátát for­dította felé. Ezen az egyetemen tanított annak idején J. Robert Oppenheimer. Teller Ede pedig az amerikai Szenátus atomener­giai bizottsága előtt Oppenhei­mer ellen tanúskodott. A bizott­ság Oppenheimert a „bizalomra méltatlannak” ítélte, éB megvon­ta tőle az atomtitkok tudomásul vételét engedélyező „biztonsági igazolványt”. Erkölcsi „kivég­zés” volt ez, amelyért Téliért okolták. Az atomtudósok közt ugyanis ő volt az egyetlen, aki ezt az álláspontot képviselte. Emlékeztessünk röviden az „Oppenheimer ügy”-re. — 1949. szeptember 23-án Truman elnök bejelentette, hogy az atombom­ba már nem kizárólag az Egye­sült Államok monopóliuma, mert a Szovjetuniónak is a birtoká­ban van. Az elnöki nyilatkozat általános pánikot váltott ki Ame­rikában. Nagy energiával köve­teltek az atombombánál még ha­tásosabb fegyvert és komolyan fontolóra vették a még sokszo­rosan pusztítóbb erejű hidro­génbomba megvalósítását... Azonban Amerika atomtudó­sai — köztük J. Robert Oppen­heimer, az atombomba megalko­tója — mélységes aggodalmukat fejezték ki emiatt. Szorongással és félelemmel töltötte el mind­­annyiukat az a lehetőség, hogy olyan fegyver születik, amellyel az egész világot egy csapásra el­pusztíthatnák. A tudósok leg­­tekintélyesebbike, maga Albert Einstein fordult 1950-ben levél­lel Trumatk elnökhöz és kérve kérte, hogy ne terveztesse meg ezt a félelmetes fegyvert. — Az elnök nem tette magáévá a nagy tudós érvelését, és Edward Teller megvalósította a hidrogén bombát. NEM SOKKAL EZUTÁN kö­vetkezett el Joseph Mc. Cai'thy szenátor emlékezetes korszaka. 1953 őszén az F.B.I. egyik tag­ja, bizonyos William L. Borden feljelentőlevelet írt az amerikai Szenátus atomenergiai bizottsá­gához. Azt állította e levélben, hogy Robert Oppenheimer pro­fesszor, ^minden valószínűig szerint" a Szovjetunió ügynöke, mivel a hidrogénbomba ügyében kezdettől fogva minden közre­működést megtagadott. Négy hó nappal e feljelentést megelőzően végezték ki villamosszékben Et­hel és Julius RosenbeTget atom­kémkedés miatt. Egy harmadik társuk, Klaus Fuchs, angol bör­tönben ült. Az atomenergia - bizottság a következőket szögezte le vég­­határozatában: „Véleményünk szerint, Oppenheimer doktor vi­selkedése és baráti kapcsolatai a biztonsági rendszer követ e.lmé­­nyeinek nagymérvű semmibevé­telét bizonyítják. Ucry véljük, hogy befolyásolhatóságra utaló hajlamai az ország biztonságát il­letően komoly következményekkel járhatnak”. Oppenheimert 1963- 1 ban „rehabilitálták" és az elmé­leti fizikában kifejtett rendkívüli munkásságáért ?z atomenergia­bizottság az Enrico Fenni díjjal tüntette ki. Teller Edét a kaliforniai Ber­­kelevben levő szépen berendezett villájában hívtam fel. Kérésem­re azt válaszolta, hajlandó ..eset­leg»’ rám éJdozni pár percet érté­kes ideiéből, de csak egy felté­tellel: ba az Oppenheimer-kér­­dést még távolról sem érinthe­tem. Senki előtt sincsen szándé­kában igazolnia m^yát és a leg­határozottabban elzárkózik e té­ma elöl. Két évbe telt, amíg rá­vettem, hogy elmondja a ma­ga verzióját. Érkezésemkor Teller profesz­­szor ismert tehetségével zongo­rázott. Mici asszony, a felesége, részvéttel figyelmeztetett, hogy bizony nem lesz könnyű dolgom a férjével... Némileg tartottam is ettől. A ház ura kissé sánti­­kálva jött az óriási szobán át elém. Zömök, erős alkatú, impo­záns megjelenésű, ajkán az al­kalomhoz illő udvarias mosoly, szemöldöke szokatlanul bozon­tos, kerek arcán valamiféle vonz erp világít. Szigorú, tántorítha­tatlan, megfélemlítő. Nem sze­retnék vizsgázni nála. De ragyo­gó intelligenciája, kemény logi­kája és szabatossága elragad­tatja a látogatót. * — ÖN A HIRES KALIFOR­NIAI Laurence Sugárlaborató­riumban dolgozik, ahol katonai titkokat őriznek. Államtitkokat semmiképpen se közöljön hát ve­lem, mert szeretnék Európába élve visszatérni! — kezdtem a beszélgetést. — Megnyugtathatom, nem fe­nyegeti ez a veszély. Államtit­kok különben sincsenek. Techni­kai titkok vannak, az igaz, de ha a véleményemet óhajtja, én szeretném, ba megszűnnének. Mindaddig azonban, amíg a fenn álló rendszabályokat meg nem szüntetik, az állam törvényei megkívánják, hogy a titkokat szigorúan őrizzük, és nem fog­juk felfedni azokat. — Miképpen eshetnék meg az, hogy potenciális ellenségnek ki­szolgáltatják a katonai titkokat? — Az oroszok, sajnos, igen hamar a titkaink birtokába jut­nak. Mindez a titkolózás csak zűrzavarhoz vezet. Valóban van néhány, az atomfegyvereket il­lető titkunk, de, sajnos, az oro­szok ebben nálunk jóval előbbre tartanak. __ Hogyan lehetséges ez? __Lehetséges, ennyi az egész. Hogy miképpen .arról fogalmam sincsen. — Talán a szakmai Íelké3zttlt­ségiik jobb? _ Remélem, hogy nem. Ta­lán ügyesebbek, mint ml. Ki tud­ja? A helyzet az, hogy Ameri­kában mindenki a törekvései éa az óhajai szerint választja meg a munkáját. Oroszországban vi­szont az embereknek azon kell dolgozniuk .amire az állam kö­telezi őket. és véleményem sze­rint ők nálunk jóval aktívabban folytatlak az atomfegyverkezést. — Ha az oroszok annyira fel­készültek szakmailag .amint ön állítja, mi szükségük volt akkor kémek szolgálatára Rhhoz, hogv az atom- és hMrogénbombn tit­kát eltulaidonítsák? Nincs ebben ellentmondás? — Van ellentmondás, de csak abban az esetben, ha ön abból a feltételezésből indul ki. hogy nekik a mi titkainkra valóban szükségük is lenne. Ez azonban nem áll. — Az oroszok kémek segítsé­ge nélkül is megalkották volna as atom- éa a hldrogcnbombát? — Erről meg vagyok győződ­ve. — Az orosz kémeknek semmi hasznuk sem volt hát? — Dehogynem! Létfontosságú volt a befolyásuk, de egyáltalán nem a technikai munkájuk gyors és eredményes előbbrevitele te­rén. — Hanem? — A második világháború után, a Baruch-térVben, azt. javasol­tuk, hogy nemzetközi együttmű­ködés alapján osszuk meg egy­mással az atomenergia területén szerzett ismereteinket A terv megbukott, mert az oroszok az ellenőrzésnek még a gondolatát is kereken elutasították- Volt azonban ekkor egy igen értékes valami a birtokunkban, amivel a szolgálatukra lehettünk: a tit­kaink. Az orosz tudósok minden bizonnyal Sztálin tudomására hozták, hogy az atombombát ők is képesek megtervezni. De Sztá­lin nem bizott túlzottan a maga embereiben. Egyébként sem volt erőssége a mások iránti bizalom. Ink:' bb arra adott hát parancsot, hogy a ml titkainkat szerezzék meg. Amikor azonban két, egy­mástól független kémhálózat út­ján — egyfelől Rosenbergék­­től, más oldalról Klaus Fuchs­­tól — ugyanazt a történetet hal­lotta és megállapította, hogy pontosan egybevágnak az & tu­dósai ismeretével, rájött arra, hogy az amerikaiaknak nincse­nek titkaik. A Baruch-tervben foglalt ajánlat megtételekor az oroszok már a technikai eljárá­saink birtokában voltak, és mi csak azt ajánlhattuk föl. ami már nekik megvolt. Azt hiszem, hogy az orosz kémek ténykedésé­nek eredményeként bukott meg egy nemzetközi együttműködés első és legszebb terve. ELLENTMONDÁSOK — Mivel ön annyira biztos volt abban, hogy az a tóm kuta­tás terén az oroszok semmivel sem maradtak el az Egyesült Államok mögött és fry az utfh- Mak tnhtidonáhnn levő fltkpk nem voltak titkok, miért visel­kedett úgy az Oppenheirner-es^f. néi. ahogyan tette? Miért fog­lalt ellene állást? — Szerintem a kérdés ilyen fq­­tevése némileg leegyszerűsíti k kérdést. Oppenheimer rendkí­vüli, ritka tehetséggel megáldott ember volt. Ha Kipphardt darab­ját látta, megérthette, hogy a vizsgálat lefolytatásakor titkok­ról egyáltalán nem volt szó. Op­penheimert nem vádolták azzal, hogy az oroszoknak titkokat szol gáltatott volna ki; jóval bonyo­lultabb kérdésekről volt ott szó- No, de hagyjuk ezt. — Ne hagyjuk, ha megenge­di. Miféle „jóval bonyolultabb” kérdésekre célzott ön? — Nemigen szeretnék erről be­szélni. Elég táján annyit leszö­geznem, hogy hamis az az állí­tás. miszerint én a kihallgatás­nál Oppenheimer ellen foglaltam volna állást. Annyi igaz, hogy azt megelőzően egészen más ügyben kerültünk egymással szembe, ő azt akarta, hogy a hidrogénbom­ba terveit ne dolgozzuk ki, én pedig ennek a munkának hatá­rozott és tevékeny folytatását óhajtottam. Ezen a ponton volt igen komoly nézeteltérésünk. Kfeőbb, amikor Oppenheimert vád alá helyezték és engem be­idéztek, kötelességem volt ta­núskodni. Es a tényékhez hiven kellett tanúskodnom. Sajnálom, hogy ezek a tények Oppenhei­­rtiemek nem mindenben kedvez­tek, de nem változtathatok raj­tuk. — Néhány évvé] később, ami­kor erre 1963. december 2-lkán alkalmam nyílt, magara, javasol­tam Oppenheimert a kitüntető Fermi-dfira, amit ő azután John­son elnök kezéből vett át. Aján­latomat a lehető legjobb lelki­ismerettel tettem, mert ha sú­lyos hibákat követhetett is el, a második világháború idején igen nagy dolgokat valósított meg. Végeredményben többet ér, ha megítéléseinkben valakinek csak a kedvező oldalait vesszük figyelembe. —- Ez valóban nagylelkű ma­gatartás, de mégis, miképpen eaett, hogy egyedül ön helyez­kedett vele szembe, míg többi — Én nem Oppenheimer ellen voltam; a feltett kérdésekre vá­laszoltam a legjobb lelkiismere­­tem szerint. Oppenheimer egy­felől a kormány nukleáris ta­nácsadójaként kívánt szerepelni, másfelől pedig nyíltan állást foglalt az e téren folyó kuta­tásokkal szemben, és mindamel­lett meg akarta tartani nemzet­­védelmi tanácsadói hatáskörét. Az fen szememben ez annyira ér­telmetlennek tűnt, hogy nem tuctam hallgatni. Egyeseknek talín az lehetett a benyomása, hogy e tények felmutatásával Opoenheimer személye ellen nyi laúoztam. A legsúlyosabb, amit mondanom kellett. így hangzott „Oipenheimert rendkívüli, de egyúttal ellentmondásokkal teli embernek tanom...” Vélemé nyem kimondása őszinte meg' könnyebbülésemre volt, amit ta nűrállomásom alkalmával érez hettek is. De higyje el, nem szolgált*, különösebb örömömre. ZAVAROSSÁG — Miként van az, hogy a kér­désre: „Bizalmat lehet-e szavaz­ni Oppenbeimernek”. ön „nem”­­mel válaszolt, míg például Rabi professzor ugyanezt határozott „igen”-nel válaszolta meg? — Nem feleltem „nem”-mel. Azt mondtam, hogy Oppenhei­merben a szándékait ille­tően meg lehet bízni. Ami azon­ban az ítélőképességét illeti, ez annyira zavarosnak tűnik előt­tem, hogy előnyösebbnek vél­ném, ha kevésbé bonyolult fes világosabb ítélőképességgel bíró valakit méltatnának bizalomra. Lehet, hogy az állásfoglalásom teljességgel téves volt, de én ezt mondtam. — És ezzel az állításával Ön simán kiütötte őt. — Meglehet. Eskü aántt val­lottam és nem játszhattam sem a tényekkel, sem a megítélésem­ben. — Komoly lelkiismereti konf­liktust jelent ' ez önnek? — Nem tudom ... Azt hiszem, hogy az én számomra itt igen egyszerű kérdésről volt szó. Má­sok szerint szintén Igen egysze­rű kérdésről volt szó, mégpedig arról, hogy egy kolléga iránti lojalitás esetleg minden más meggondolásnál fontosabb lehet. Ez nehéz kérdés. Szörnyű kér­dés. Azt mondtam, amit bitem szerint mondanom kellett; úgy cselekedtem, ahogy tennem kel­lett :— Er ar Oppenkelmar-^-Teller konfliktus ú.j színbe^ tünteti fel a kérdést: azt mutatja, ho­gyan válik a tudós politikussá és államférfivá. Az Ön eseté­ben, véleményem szerint, az ál­lamérdek legyőzte a kollégák közti szolidaritást, a személyes: motivációkkal egyetemben. Ho­gyan lesz a tudósból politikus? — Azt a szomorú tapasztala­tot szereztem, hojgy ha a tudós politikussá lesz, általában rossz politikus lesz belőle és állam­férfivá sohasem válik. Rám ez minden bizonnyal érvényes. Meg kell mondanom, hogy amikor fiatalkoromban elhagytam ma­gyar szülőhazámat és Németor­szágban folytattam tanulmányai­mat, a politika engem egyálta­lán nem érdekelt. <F«lyWÉsetteW*.l

Next

/
Thumbnails
Contents