Newyorki Figyelő, 1984 (9. évfolyam, 1-16. szám)
1984-02-02 / 2. szám
1984 február 2. NEWYORKI FIGYELŐ $ JACK HAHN: INTERJÚ VÉSZI ENDRÉVEL, Magyarország egyik legnagyobb írójával és költőjével, 36 regény, 8 színdarab, több verseskötet és rádiójáték megjelenése után. Michelangelo: — Dobj le egy szobrot a hegytetőről és a völgybe érő összetört kis darabokból meg tudod-e állapítani, hogy a szobor egy mester műve volt-e. — Állandóan ez a mondat jár a fejemben, amikor Vészi Endre szavait hallgatom az író Attila utcai lakásában, melynek ablakai a Vérmezőre nyílnak. Én Pesten születtem, ott nevelkedtem, de a Vérmező sohasem tartozott a valósághoz. Az inkább csak egy lap volt a történelemkönyvben. Lassan változik az érzésem, mert Vészi Endre repül az időben. A pesti Akácfa utcából indult, amelyben sohasem voltak akácfák és amely a Rákóczi útnál végződött, a Teréz templom mellett, melynek bölcs, életszerető plébánosa - a monda szerint - zsidó származású volt és ilymódon a nyilas korszalban Jézussal együtt az üldözöttek közé számított. Ám Vészi Endre repül az Akácfa utcából a Vilmos császár útra, ahol a vésnökmesterséget tanulta. E korszakból Babits Mihály nevét említi, aki a Nyugatban megjelentette egy versét. Vészi Endre ekkor 19 éves volt. A felszabadulás után a Népszava szerkesztője lett. S ő röpül tovább, én próbálom követni őt, amely nem könnyű, mert én Amerikában élek, ahol Harold Robbins és Mario Puzo könyveket olvasok, kik -annak dacára, hogy az angol nyelv 490.000 szóval rendelkezik- olyan szavakat használnak, amelyektől többgyermekes apák is képesek elpirulni. Vészi Endre pedig így ír: — Mellére omlott a férfinak, átforrósodott kaijait a nyakára fonta, és halk, nevetséges nyögdécseléssel adta oda magát, az igazi képzelet és szerelmi öröm járuléka nélkül. Negyven éve nem láttuk egymást, s mégis úgy érzem, őszintén beszél. De vajon mi teszi naggyá Vészi Endrét a szememben — negyven év után? Magyarország ünnepelt írója, költője minden írótársáról szépen és dicsérettel beszél. Ezt csak egy igazán nagy ember és nagy író engedheti meg magának. Egy pillanatra feláll, nagyot nyújtózkodik, mint aki egy hosszú és fáradt, de élményekkel teli utazás után kiszáll az autóból. Magasnak látszik és jó erőben van, mint a lengedező nyírfa, mely hintázik a viharban, de meg nem hajlik, meg nem törik. Vészi inas kora ír,"harcol, verekszik a robotoló kisember igazságáért. Apja is kisember volt, szappanfőző, aki egész nap izzadó testtel figyelte a hatalmas üstben fortyogó nyersanyagot, amíg az szappanná fő. Ha alkalma lett volna iskolába járnia, tanulnia, olvasnia, talán a világ egyik legnagyobb piperecikk vegyésze lehetett volna. De az apa nem pusztán a kellemes szappanszagot vitte haza, hanem készítésének, az üzem intrikáinak minden gondját is, amelyek megkeserítették az egész család életét. Figyelem Vészit, amint visszaül és minden átmenet nélkül egy viccbe vág bele, csillogó szemekkel, mint egy kisfiú, aki nem arra büszke, hogy jó tanuló, hanem arra, hogy jobban ping-pongozik, mint iskolatársa, akit nem nagyon szeret. Majd újra repül, méltóságteljesen, mint egy sirály a hullámok felett. — A Vérmező egy másik világ — mondja- ezért gyakran átmegyek a Nagykőrútra, s újra meg újra úgy érzem, ilyenkor visszasétálok a fiatalkoromba. De az is gyakori örömeim közé tartozik, ha a budai hegyekbe megyek kirándulni. Autóbuszra ülök, felmegyek a Ságvári ligetig, s onnan baktatok — ifjúságom ösvényein— a Hűvösvölgybe. Amikor nagyon fiatal költő voltam, Illyés Gyula elküldött Szabó Lőrinchez, aki akkoriban az Est című lap olvasószerkesztője volt, s ő szerkesztette az Est Hármaskönyveinek irodalmi rovatát is. Szabó Lőrinc elolvasta verseimet, majd megkérdezte: „Maga pesti fiú, akkor hogy kerül annyi természeti kép az írásaiba? " Egy kicsit zavarba ejtett a kérdés, majd naiv és őszinte választ adtam: -Kirándulni szoktam a budai hegyekbe... Egy pillanatra csend lepi el a barátságos szobát, mint hirtelen keletkezett köd a londoni utcát. Vészi Endre az asztalon kutat valami után. Én élvezem a pillanatnyi csendet, Vészi szavaira gondolok. Majd Margit töri meg a csendet: — Beszélj már magadról is —mondja, miközben rendbe hozza az asztalterítőt. — Negyven év alatt annyi minden történt, hogy nem is tudom, hol kezdjem el - felelem. Megpróbálok érdekes amerikai történeteket említeni. Figyelemmel hallgatnak, ami kezd büszkeséggel eltölteni. Minden érdekli őket és én beszélek. Margit egyszercsak feláll és életem egyik legnagyobb bókjával ajándékoz meg: —Hozom a kávét, de ne beszéljetek.amíg vissza nem jövök. — Margit Bajor Gizire emlékeztet — mondom őszintén. — Azt hiszem, inkább Katharine Hapburnre — feleli Vészi, kis büszkeséggel a hangában. Nem ellenkezek. Margit érkezik vissza kávéval. Vészi dicséri a kávét, a süteményt. Ez nem lehet igaz —gondolom, ennyi szeretet, megbocsájtás az emberiséggel szemben ebben a cudar világban. Hisz már két órája ülünk, vagyunk együtt és sohasem panaszkodott, ha kritizált, olyan enyhén, minden gúny nélkül tette, hogy az rögvest megbocsájtássá vált. — Vannak ellenségeid? — kérdezem mosolyogva, mert a válaszban bizonyos vagyok. — Igen - feleli legnagyobb csodálatomra, hisz tudod.milyen jó érzés egy ellenségedre, méghozzá közeli rokonodra haragudni és semmi rosszat sem kívánni neki. — Én csodálkozó arccal nézek rá. — Egy rokonom, akit 45 éve nem láttam, minden ok nélkül, kerülő úton próbált ártalmamra lenni. De mivel tud támadni engem? Hogy dolgozom? Hogy az apám egész életében küszködött a forró üstök mellett és szappant főzött? Hogy boldogult anyám varrni tanult, hogy életünk könyebb legyen? Én vésnökinasnak mentem el. Dolgoztam, s mondhatom, nem volt könnyű, ráadásul én olvasni, tanulni akartam, mert az írás vágya már bennem égett, információk után hajszolt... Egy pillanatnyi szünetet tart, én csodálkozva nézem az enyhén barnára sült, szelíd arcát. Két óra óta először látom a keserűség, a szomorúság jeleit. — A napi munka után otthon írni kezdtem. Jobban mondva harcolni a toliammal, agyam minden gondolatával, szívem minden önzetlen dobbanásával — a szegény, az állandóan elbukó emberekért. Mert a szenvedő emberek esendőségükben, kiszolgáltatottságukban, nyomorúságukban is szánandók, kiknek ember-alatti sorsuk együttérzést követel. Ismét rövid szünetet tart, lassan kortyolja a kihűlőfélben levő kávét. Súlyos, nehéz szavakat mondott ki. Tudom, igazat mond. Emlékszem, hogy régen, nagyon régen olyankor írt ezekről a küszködő emberekről, amikor veszélyes volt erről írni. De tovább faggatom: — Boldognak, megelégedettnek látszol —mondom és Margit felé nézek. — Boldog és megelégedett vagyok, mert Margit mellettem és velem van. A munkám is betölti az életemet, az állandó, vergődő kutatás az igazi szavak után. A munkám sokszor hadakozik keserűségemmel, a keserűség pedig velem. Sokszor a keserűség győz, ha például arra gondolok, hogy a barátomat a karjaimban lőtte le egy félkarú SS katona, s én csak a véletlenek véletlenségéből maradtam meg. 1945-ben a Mauthausen melletti Günskirchenből tértem haza. A másik szobában hirtelen megszólal a telefon, a modem világ e szemtelen és rikácsoló hangja. Margit kiviszi a csészéket, én egyedül maradok. A szoba olyan csendes, hogy szinte hallani ahogy a Vérmező fáinak levelei halkan suhognak a levegőben. A hatalmas könyvespolchoz lépek. Olvasom a Vészi könyvek címeit: Mire tavasz lesz, Új híd a Dunán, Ketten hazafelé. Az Angi Verá-ból film készült, amelyet New Yorkban is hatalmas sikerrel játszottak. Hogy lehet keserű egy olyan ember, aki ezeket alkotta? - gondolom, de el kell hinnem keserűségét, hiszen a karjaiból kilőtt barát borzalmas történetét én sem fogom életemben elfelejteni. Egyszerre jönnek vissza a szobába. Az az érzésem,hogy mindent együtt csinálnak. Együtt harcolnak, együtt lelkesednek, ha az új könyv vagy az új darab befejeződik. Akadnak írók, akik hosszú oldalakon igyekszenek szerelmük erejét, értelmét magyarázni. Vészi Endrének 21 szó kellett:- Megismerkedtem egy varázslatos aszszonnyal. 1949-ben megnősültem. Feleségem Margit. Aki ismeri verseimet, sokat tud róla. Aki őt magát, talán még többet is.— Újra nekilátunk a beszélgetésnek. A telefon közel van, de még közelebbi a múlt. Anyja bánatos tekintete, apja állandó, félénk pislogása, aki attól félt, hogy mindenki ellene van, még a saját családja is. Szavai fénylenek, mint a téli napsugár a vad szelektől fényesre fújt tó jegén. Halott barátjáról beszél, annak összetört szívű anyjáról, akiről legutóbbi rádiójátéka szól.- Egyik önvallomásodban egy bizonyos hattyúról írsz -mondom, válaszra várva.- Azt a hattyút nem én röpítettem a magasba, -mondja egy kis szelíd mosollyal - az odafenn száll, amióta csak költészet létezik. Minden időkben megcélozták, lecsúzlizták vagy legépfegyverezték volna onnan. Az én hattyúm elpusztítására is történtek kísérletek. Életrajzi írásaimban, költeményeimben megírtam, hogy kellett szembenéznem az őrjöngve kaszáló halállal. A második világháború egyetemes „kísértete" elpusztított volna minden költészetet. Nekem és hattyúmnak szerencsénk volt: túléltük a szorongató éveket, az iszonyatos hónapokat. A hattyú pedig átrepült az Akácfa utcai bérház horizontján, ahol én ifjú ember és ifjú költő voltam, s ő most is itt száll fölöttem. Nem lehet lecsúzlizni, lelőni már, csellel, ármánnyal sem lehet lefogni. Mert e valóságos és jelképes hattyú mindazt megtestesíti, amely voltam és vagyok. Ez a képtelen és mégis oly természetes tünemény belát az ötemeletes bérház kicsi lakásába, az otthonba, ahol megszülettem, velem volt minden megpróbáltatásomban, s velem lesz utolsó óráimban is, fehéren, fényesen... Vészi hirtelen elhallgat, mint aki fél, hogy túl patetikus volt. Nyugodtan lélegzik, de érzem, benne józan, meleg emberi érzések háborognak. Margit a konyhában -szorgoskodik, én pedig egy nemrég írott cinikus aforizmámra gondolok szégyenkezve: — Csak úgy bírom elviselni a világot, hogy fütyülök rá.— E kétórányi beszélgetés után, Vészi Endre szavai nyomán fog el a szégyenkezés. Hiszen mégis érdemes tovább harcolni, még akkor is, ha a küzdelem kilátástalan. Margit máris visszaérkezik, műit aki semmit sem szeretne elmulasztani. — Nagyon jó látni a mosolygó arcodat, hallani az optimizmusodat- szól hozzám. - Én sohasem tudom megérteni a pesszimistákat -felelem, mert a pesszimistára ugyanúgy süt a nap, mint az optimistára, azzal a különbséggel, hogy az optimista élvezi.— — Te sohasem voltál keserű? —kérdezi Margit. — Mérges igen, de keserű soha. — Ezt a kis praktikus hazugságodat csak azért bocsátom meg, meg negyven évi távoliét nem akadályoz meg abban, hogy szeresselek - feleli Vészi. — Ez után már nehezen kaphatok nagyobb dicséretet- mondom-, és mint praktikus embernek, engedjétek meg, hogy elbúcsúzzak. Összeölelkeztünk. Én két nap múlva elhagytam Budapestet. A repülőgépen eszembe jutott Margit halk, meleg hangja, Vészi Endre kedves kérdése: — Mikor látlak újra? — A kofferom mélyén 15 regényét, versesköteteit viszem magammal. Kedves barátom, ezen a télen nem foglak látni, de könyveiden keresztül veled leszek! FOGSOROK, KORONÁK ÉS HIDAK ÚJSZERŰ KÉSZÍTÉSE EGY NAP ALATT ! ! ! Biztosítók tagjainak meghitelezését elfogadjuk Minden fajta fog- és idegkezelés Fogadás előzetes telefoni megállapodás szerint vasárnaptól péntekig Beszélünk magyarul, jiddisül és oroszul DR, ROBERT ADL.ER fogorvos 8024 - 1 4TM AVENUE BROOKLYN. NEW YORK 11210 Tot: (212) 43t440ty0Í
