Newyorki Figyelő, 1984 (9. évfolyam, 1-16. szám)

1984-08-20 / 11. szám

1984 augusztus 20.

NEWYORKI FIGYELŐ

7

(Szemelvények az előkelő magyar irodalmi lapban megjelent cikkből)

Sajtószemle

ÉLET ÉS !• IRODALOM

Magyar Endiösung

1984. JÚNIUS 15.

New York-i beszélgetés Randolph L. Braham történésszel

„A sors keze eléri a magyar zsidóságot is. S minél később fog ez megtörténni, és minél erősebb lesz a zsidó törzs, annál keményebb lesz a csapás, amellyel kegyetlenül fogják illetni. Nincs menekvés.” A profétikus jóslatot Herzl Tivadar, a cionizmus budapesti születésű atyja írta, 1903. március 10-én, egyik barátjának, Mezei Ernő parlamenti képviselőnek. Negyven esztendővel később a magyarországi zsidóság többsége, körülbelül hatszázezer ember elpusztult. A miértre idestova három évtizede keresi a választ Randolph L. Braham professzor, a New York-i City University tanára, az úgynevezett zsidókérdés egyik legfelkészültebb kutatója. Apró szobájában beszélgetünk vele, a magnetofont ki-be kell kapcsolni, mert diákok kopogtatnak, hogy aláírhassák a leckekönyvet. Éppen egy fekete bőrű egyetemista lép be, jó volna megkérdezni tőle, miért foglalkoztatja a kis közép-európai országok vészterhes történelme, az idegen beszéd hallatára azonban riadtan húzódik vissza.

— ön, professzor úr, vajon miért foglalkozik a miértekkel?

— Nem titok, erdélyi vagyok. 1922-ben születtem Bukarestben, egyéves voltam, amikor a szüleim visszaköltöztek Désre. 1943. október 4-én vittek el munkaszolgálatra, sok mindent csináltam végig. A családtagjaimat deportáltéi. A szüleim, nagyapám, nagyanyám, aztán a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek — mind meghaltak. A testvérem meg én maradtunk életben. Aztán, 1953- ban itt, New Yorkban létrejött a jeruzsálemi Héber-egyetem fiókkutatóhelye; a negyvenes évekkel, hatmillió zsidó tragikus sorsával, az európai vészkorszakkal kezdtem foglalkozni. Később specializálódtam a magyarországi eseményekre. An^l nyelvű monográfiámról, amely 1981-ben jelent meg, A népirtás politikája címmel, otthon Ránki György professzor irt terjedelmes cikket. Készülvén a beszélgetésre, följegyeztem magamnak: az Élet és Irodalom 1982. június 18-1 számában látott napvilágot, Magyar holocaust címmel. Hamarosan, talán július elején megjelenik legújabb vállalkozásom, az egész magyarországi •'észkorszak bibliográfiája. Minden, amit írtak erről, bármilyen nyelven, bárhol a világon, föllelhető benne: csaknem háromezer tétel. Egyébként az az elvem, hogy nem mártírológiát kell írni — száraz tények alapján illő rekonstruálni a történteket. A 44-es eseményekét, az előzményeket, a következményeket megpróbáltam úgy nézni, mint egy sebész, aki kénytelen a saját feleségét vagy anyját megoperálni.

— Egyik tanulmányában olvastuk i

5,A történelmi Magyarország legnagyobb kisebbségeinek, a románoknak, a szlovákoknak és a horvátoknak az utódállamokba való beolvadása folytán hirtelen a zsidók váltak a legsebezhetőbb kisebbséggé. A trianoni békeszerződés után Magyarország lényegében magyarlakta ország lett, következésképpen a magyar zsidók, mint a magyar gondolat statisztikai hordozói, elvesztették jelentőségüket.’* Ezzel azt akarja mondani, hogy a zsidók helyzete, szerepe más volt az első világháború előtt, mint után?

— Olyannyira, más, hogy amikor Magyarország történelmi területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát és teljes népességének háromötödét elvesztette, a szélsőséges szervezetekbe tömörült ellenforradalmárok két rögeszmének szentelték magukat: a revizionizmusnak és a zsidókérdésnek. Az országcsonkulásért a zsidókat tették meg bűnbakká. Ilyen légkörben korántsem meglepetés, hogy az első világháború utáni Európában Magyarország a legelső állam, amely zsidóellenes törvényeket hozott. A numerus clausus hat százalékra korlátozta a zsidóik felvételét a magasaibbrendű oktatási intézményekbe; ez az az elv, amelyet később Gömbös Gyula miniszterelnök így fogalmazott meg: „a zsidóknak nem szabad megengedni, hogy bármely területen népességi arányszámukon túlmenően érvényesüljenek”.

— Csakhogy a harmincas évek végén, a negyvenes évek eleién a isldók helyzete Ismét megváltozott. Az első, Illetve a második bécsi öAntés

révén gyarapodott az ország területe, jelentés nemzetiségi tömegek kerültek vissza. És velük együtt zsidók Is, százezerszámra, akik túlnyomórészt a magyar nyelvet beszélték és a két világháború között a kisebbségi magvar kultúra támogatói voltak — Erdélyben, a Felvidéken és a bácskai részeken Is.

— Horthy Miklós és társai részben megvalósíthatták revizionista törekvéseiket — Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia rovására. Ma már tudjuk, hogy mindez katasztrófával járt. Még katasztrofálisabb volt azonban a zsidóság szempontjából, 1938 és 1944 között ugyanis a kormányzat három zsidóellenes törvényt léptetett életbe, a harmadik a náci Németország, a nürnbergi faji törvény legfontosabb, rendelkezéseit tette magáévá. Hor.thyék meghonosították a katonakorban levő zsidók munkaszolgálatát, ez egyedülálló diszkrimináció volt a korabeli Európában. A zsidóellenes Intézkedések szerintem azon az illúzión alapultak, hogy ha sikerül a zsidók gazdasági hatalmát és „káros” kulturális befolyását korlátozni, akkor a magyar kormányzat megnyugtatja a szélsőjobboldali erőket, a magyar nácikat, mi több: a német nácik követeléseit is kielégíti. Sőt, a magyar uralkodó osztály civilizáltabb része abban a hitben élt, hogy a zsidóellenes intézkedésekkel a zsidók életbevágó érdekeit is védelmezi.

— És védelmezte?

— Tény, hogy amíg az arisztokrata elit maradt hatalmon, tehát a német megszállásig, a magyar zsidóság viszonylagos biztonságban volt. Igaz, a diszkriminációs törvények különösen sújtották a zsidó tömegeket, mindenekelőtt a fizetésből élő és szakképzetlen dolgozókat, a magyar zsidóság gazdasági helyzete mégis tűrhető volt. Az Is igaz viszont, hogy korántsem csupán a kormány jóvoltából, inkább a fejlett közösségi-önsegélyezési rendszer folytán. Fogalmazhatnám úgy is, hogy amikor a német nácik Európa-szerte pusztították a zsidókat, amikor 1942 őszétől kezdve a Kállay Miklós vezette kormányra is nyomást gyakoroltak, akkor a magyar kormányzat ilyen-olyan érveléssel, de lényegében visszautasította az Endlösungot, a végleges megoldást. Magyarország mindaddig védelme alattt tartott körülbelül nyolcszázezer zsidót, amíg függetlenségét de facto el nem vesztette.

— Monográfiájának egyik fejezeté bői azonban fény derül a magyar uralkodó osztály felemás viselkedésére. Arra, hogy már 1942-ben kevésbé civilizált, de annál befolyásosabb magyar személyiségek sürgették a végleges megoldást — Berlinben.

— Nem igazán befolyásos személyiségek, s amennyire a hozzáférhető forrásokból kiviláglik, a miniszterelnök háta mögött cselekedtek. Mindenesetre Kállay Miklós személyi titkára is benne volt a furcsa delegációban, meg Homlok Sándor ezredes, a berlini magyar nagykövetség katonai attaséja, aki később itt, Amerikában, emigrációban halt meg. Ezek a szélsőjobboldali politikusok Eichmannhoz, a zsidótlanítási főosztály hírhedt vezetőjéhez folyamodtak, hogy legyen segítségükre az „idegen” zsidók „kitelepítésében”. Egyes okmányokban százezer „keleti” zsidóról is olvashatni, s arról, hogy eltávolításuk volna az első fázis a magyarországi zsidókérdés megoldásában. Az indítványt maga Eichmann utasította vissza, mondván, hogy ennyi zsidóért nem érdemes az egész deportációs gépezetet mozgósítani. Várni kell, amíg a magyar kormányzat hozzá nem járul a zsidókérdés „teljes és végleges” megoldásához. Kissé előreszaladva az időben, a német megszállás után ennek a két csoportnak, a Berlinben instanciázótanak és a Berlinből érkezett szakértőknek „köszönhető”, hogy Magyarországon megvalósulhatott az Endiösung. Egyik garnitúra sem lehetett volna meg a másik nélkül. A német nácik a magyar bábkormány és a hatalmi szervek együttműködése nélkül képtelenek lettek volna „megoldani” a zsidókérdést. A magyar nácik viszont, bár mohón igyekeztek utánozni német partnereiket, a megszállás nélkül nem érhették volna el ideológiailag meghatározott céljaikat.

— A szóhasználatban feltűnt néhány kifejezés: magyar zsidó és „idegen”, „keleti” zsidó, civilizált antiszemita és nem civilizált antiszemita.

— Abban azért megegyeztek az általam civilizáltnak nevezett politikusok: Horthy, Teileki Pál, Kállay Miklós, továbbá a nem civilizált antiszemiták, tehát a szélsőjobboldali erők, hogy nem nézték jó szemmel, de mondhatnám azt is, hogy utálták, gyűlölték, megvetették az úgynevezett galíciai zsidókat.

— Vagyis a keletről menekülteket.

— Nemcsak a frissiben menekültekeit. Azokat is, akik esetleg már évtizedek óta éltek Magyarországon, de nem tudtak vagy nem akartak asszimilálódni. Ortodoxok voltak, pajesszai és kaftánban jártak, netán jiddisül beszéltek. A szélsőséges antiszemiták ezen felül még az asszimilált, ha úgy tetszik: elmagyarosodott zsidók ellen is uszítottak. Olyannyira, hogy még a német megszállás előtt körülbelül hatvanháromezer zsidó lelte halálát, erőszakos körülmények között. Negyivenkétezer munkaszolgálatos lett gyilkosság vagy a fagy áldozata Ukrajnában és Szerbiában, hozzávetőlegesen húszezret öltek meg az „idegen” zsidók ellen folytatott „tisztogató” akciókban, és ezernél több zsidót mészároltak le a Délvidéken.

— Akik tehát tisztogató akciókat szerveztek az „idegenek'* ellen, azok tudták, hogy valójában mit jelent a kitelepítés. Bizonyára azt is tudták, ba másbonnan nem, hát az angol rádió adásaiból, hogy mit jelent Auschwitz. De vajon a magyarországi vagy Magyarországon élő zsidók tudták-e, hogy ml az az Endiösung?

— A magyar hadsereg zsidó tagjai látták, láthatták, hogy mi történik a keleti front körzeteiben.

— A munkaszolgálatosok?

— Nemcsak a munkaszolgálatosok. Azok az orvosok, sofőrök, mechanikusok is, akik kisegítő személyzetként, honvéduniformisban szolgáltak. Aztán jöttek a menekültek Lengyelországból,' Szlovákiából. Akadtak olyanok is, akik Auschwitzból szöktek meg, s referáltak arról, mi megy végbe a megsemmisítő üzemben. 1944. április 7-én például két, magyarul is beszélő szlovák zsidónak sikerült megszöknie Auschwitzból, azzal a feladattal, hogy figyelmeztessék a magyar zsidóságot.

— Az egyik meg Is szólalt Bokor Péter valamelyik dokumentumfilmjében. De nemcsak azért szakítjuk félbe, kedves professzor úr, hogy elmondjuk ezt az információt, hanem azért ts, hogy megkérjük: még ne szaladjunk előre. Egyelőre 1944. március 19-énél tartunk, a német csapatok megszállják Magyarországot.

— Lapozzunk vissza március 18-ára. Horthy Miklós kormányzó Hitlernél vendégeskedik, a klessheimi kastélyban- A németeknek volt egy fantasztikus tervük, a

csehországi hegyekben szerettek volna hat föld alatti repülőgépgyárat építeni. Horthy beleegyezett, hogy „néhány százezer zsidó munkást Németországba szállítsanak, háborúval kapcsolatos munkáknál való alkalmazásuk végett”. Három legyet akart ütni egy csapásra. Hozzájárul a német fegyverkezési ipar fejlesztéséhez, hozzá jáhil a bolsevizmus elleni harchoz is, ráadásul megszabadul a galíciai zsidóktól. Ez a megállapodás végzetesnek bizonyult a magyarországi zsidóság szempontjából. Már csak azért is, mert közben a megszálló csapatokkal együtt Budapesten termett az Eichmann- Sonderkommando. Kipróbált

szakemberei és magyar cinkosaik kidolgozták a sajátos szalámi-taktikát. Kihasználták a megállapodás előnyeit, hozzáfogtak a tömegdeportáláshoz. Azt hangoztatták, hogy ,_a widók sokkal nagyobb hasznot hajtanának Németországban, ha valamennyi családtagjuk velük lenne”. A többit már tudjuk. Legföljebb annyit teszek hozzá, hogy egyetlen más országban sem valósították meg az Endlosungot olyan kegyetlenséggel és gyorsasággal, mint éppen Magyarországon. A zsidótanács megalakítása, az elszigetelés, a kisajátítás, a gettózás, a bevagonírozás, a megsemmisítő láger, a krematórium — csakugyan tökéletes, precízen véghezvitt megoldás.

— Szóval, a megszállás után néhány nappal bét fogoly megszökött Auschwitzból, hogy figyelmeztesse a magyar zsidóságot.

— Április 23—24-én úgynevezett protokolljegyzőkönyvet mondtak tollba, német nyelven, ezt Pozsonyban valaki magyarra fordította, s a hiteles fordítás hamarosan eljutott Budapestre is, a magyar zsidók vezetőihez. Bizonyítékaim vannak arra, hogy a deportálások megkezdése, tehát 1944. május 15-e előtt a zsidó vezetők tudták, mi történt Auschwitzban a lengyel, az orosz, a francia zsidókkal, s tudták azt is, hogy Eichmannék megkezdték az előkészületeket. De nemcsak a pozsonyi mag a pesti zsidó vezetők tudtak a jegyzőkönyvről, hanem az esztergomi prímás és Horthy is. És az égvilágon senki se beszélt róla, soha. Senkit sem informáltak, se a zsidó tömegeket, se a nem zsidó tömegeket. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert a magyar nép, amely csaknem teljesen passzív módon viselkedett, amikor látta a zsidókat kitelepíteni a házaikból, talán abban a hitben élt, hogy munkára viszik őket.

— A professzor úr nyilván nem láthatta a Jób lázadása című magyar filmet. Ennek egyik jelenetében a tiszaháti zsidókat felrakják a szekérre, a kakastollas csendőrök pedig lóháton kísérik a szomorú menetet. Csakhamar megtorpannak, mert a helybéli plébános kiállítja a fúvószenekart, elbúcsúzik ismerőseitől, barátaitól. Mint túlélő és történészkutató, el tudja képzelni ezt a jelenetet a valóságban?

— Nem volt semmilyen zenekar. Voltak, akik alig várták, hogy a zsidók elhagyják lakásaikat; az ingóságokra vásott a foguk. Kevesen, nagyon kevesen álltak ki a zsidók mellett, életüket kockáztatva bújtatták vagy bújtatni próbálták őket. De a magyar nép jelentős része sem ilyen, sem olyan értelemben nem aktivizálta magát.

— A zsldő tömegek sem...

— A félrevezetett és elcsüggesztett magyar zsidók, néhány fiatal cionista kivételével, semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Pedig ha tudják, hogy mire megy a játék, hogy hová viszik őket, talán ...' Talán ha egy zsidó anyának azt mondják, hogy holnap elviszik Auschwitzba, megégetni, a gyerekeivel együtt, talán ha ezt minden zsidó anyának elmondják, akkor , leülnek a járda szélére...

(Befejező rész a következő oldalon)