Newyorki Figyelő, 1982 (7. évfolyam, 1-14. szám)
1982-01-04 / 1. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1982 január 4. KAHAN KALMAN FÉLÉVSZÁZADOS ÚJSÁGÍRÓI JUBILEUMA Kakin Kálmán, lapunk kitűnő munkatársi, aki MAGYAR ZSIDÓK AMERIKA SZOLGÁLATÁBAN cím alatt megjelenő, olvasóink nagy érdeklődésével kísért, hézagpótló rovatában a magyar vidékekről Amerikába került és itt jelentős szerepet betöltött személy iségek életének kutatásával és az olvasóközönség elé bocsájtásával hervadhatatlan ddemeket zerzett, - alg 19 éveskomban megkezdett, h ivatáso s újságíró i tevékeny égének ötvenedik évfordulójához érkezett. Kahán Kálmán 1932 június 4-én, középiskolai tanulmányainak befejeztével,ifjúi hévvel, lelkesedéssel és a vele zületett képességei érvényesítésével, szülővárosában, Mára marossz igeien, amelyet Trianon Romániához csatolt, - magyar nyelvű napilapot indított, amely nyolc éven át naponta jelent meg. Fél évvel korábban már hetilapot szerkesztett: MÁRAMAROSI ÉLET címen. 16 éves korában már önkéntes riporterként eljegyezte magát - egész életére - az újságírással. A NEWYORKI FIGYELŐ a magyar-zsidó kultúra zolgálatában végzett tevékenysége során örömteli kötelességének érzi, hogy felkérje kedves munkatársunkat, írja meg visszaemlékezéseit, pályafutása emlékezetes élményeit, amelyek nyilván bő adalékul fognak zolgálni egy korzak kultúrtörténetéhez. Feltételezésünk annál is in kább indokolt, mert Kahán Kálmán chazid családi légkörben, eredetét Áron főpapig viszavezető, nagyhírű családban, az üveggyáros reb Kalmen Kahan, a zigeti nábob dédunokájaként nevelkedett fel. Bizonyos, hogy nem mindennapi történet elé tekintünk, ha megimerjük, hogyan válaztotta kedves barátunk, a bócher égtől annyira elütő újságírói pályát ? Ezek voltak az előzmények és most adjuk át a zót az ünnepednek, - baráti zerencsekivánataink kíséretében s annak megjegyzése mellett, hogy elismerésünk jeléül Kahán Kálmán az 1981 évi Roboz Károly emlékalap kitüntetettje lett. _ Fedor VISSZAEMLÉKEZÉSEIM SZÍNES FILMJE Az aranykor „élvezőinek* sorába lépve, önkéntelenül is feltárulnak emlékein frissen működő zsilipjei. Gyakran veszem észre magam, hogy lelki zemeim képernyőjén éppen ifjúkorom emlékéből összeillesztett zínes film pereg. Noztalgikus, gyakran sok^Grömmel vegyített, távoli emlékek elevednek fel. Némelyek bizonyos mértékben n^agyarázatof adrgk, miértje kedtem meg az újságírói pályán, amely vágyálmaimat csak igen kevéssé váltotta be, vizont rengeteg keserűséget okozott megboldogult édesapámnak, még többet nagyapámnak. Nem tudom, hogyan vélekedtek erről korábbi őseim a túlvilágon, de úgy érzem, hogy a magam módján - bár a korral haladva — toliforgatói hivatásommal nem hoztam zégyent az oly rátart ián ápolt családi JICHESZ mitozára. Nem vagyok feltétel nélküli híve a véletlen sorsdöntő zerepének, mégis két hetedikes gimnazista közbelépte, - ha nem isazonos időpontban — határozta meg sorsom alakulását. Az elsőt Kiszelnik Dezsőnek hívják, a mai napig kapok tőle üdvözletét Párisból, ahol jónevű klinika tulajdonosa és sebészfőorvosa. Amikor 1923 nyarán elvégeztem a zigeti orthodox hitközség elemi iskoláját, megboldogult édesapám zomzédunk fiát, a hetedikes Dezsőt fogadta fel oktatómul. Családunkban íratlan törvény volt több nemzedékre viszamenően, hogy a Talmud mellett a gyermekek világi neveléséről is gondoskodtak, de a nyilvános középiskola elkerülésével házitanítót tartottak. így kezdett Dezső engem és Szerén húgomat zámtanra, földrajz-történelemre, közgazdaságtanra, valamint francia nyelvre oktatni. Az újjászületett héber nyelvre, német bezédre, irodalomra, valamint a gót betűvetésre már korábban Koffler Mózes autodidakta tanító oktatott. Később dicső szerepet töltött be Erdély cionista mozgalmába n. A héber nyelvhez való ragazkodás mártirsorsú édesapámnál nem cionista meggondolásból fakadt. Jómaga kitűnő hebraista volt, miként fivére, valamint legtöbb unokafívére. A múlt zázad héber sa klazszikus német irodalom alapos ismerői, zinte versengtek egymással könyvtáruk menynyisége és minősége tekintetében. Gyermekeiktől is elvárták ezt s a vézkorzakig nem bocsájtották meg, ha a család valamelyik tagja „rangon alul" házasodott. Ez főként a műveltségi zínvonalra vonatkozott. Édesapám — bár anyagilag nagy nehézségekkel küzdött - nem sajnálata a drága tandíjat gyermekeitől. HOGYAN LETTEM ÚJSÁGÍRÓ Kizelnik Dezső életemben több volt házitanítónáj, .miként Koffler is. A körkülönbség ellenére barátok is lettünk. Nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy jófejűnek minősített tanítványa kimaradjon a nyilvános középiskolából. Édesanyámat nem volt nehéz meggyőzni: ketten kezdték édesapámat ostromolni, amíg megszületett a kompromisszumos megoldás. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy nemkötelező módon látogathattam oztályomat, elkerülvén a zombati kényzert. Kétszer évente nehéz, költséges, írás- és zóbeli vizsgán kellett átesnem minden egyes tantárgyból. Sohasem fogom elfelejteni a vizsgái tortúrákat, amelyek két héten át tartottak. Az iskolában összekerültem a „másik világból'' való diáktársakkal. Az első világot a helyi, teljesen chazid jellegű jesiva képezte. Minden csütörtök délután hosszú kihallgatás és vasárnapi előadás volt, amelyet 1926 januárjában hrtelen bekövetkezett haláláig a boldogemlékű Teitelbaum Ch. Hers, a Boro Parkban zékelő, jelenlegi zigeti főrabbi édesapja és a megboldogult Szatmári Rebbe bátyja vezetett. MINDENHOL A KEDVEZŐTLEN OLDALON Egyik helyen sem éreztem magam otthon. Valahol, két világ között, sehova sem tartozva. A gimnáziumban gúnyoltak, nyíltan kikacagtak pajezom miatt. Bár édesanyám egyre rövidebbre vagdosta, különc státuszom, félig-meddig bócher külsőm is eltávolítóan hatott. A jesivában a másik véglet uralkodott. Kacaj tárgyát képezte a vállig érő, gyűrűzött pájez meg a kaftán hiánya. Ezért éreztem magam elzigeteltnek, nem-kívánatosnak. Csendben viseltem el a lelki terhet, a mélyen sértett önérzet sebe sajgott. Legjobban az fájt, hogy a zsidó értelmiség gyermekei is elkerültek az osztályban, noha züleiktől hallottak előkelőbb zármazásomról. Utóbbiak zÍvesen voltak együtt nem feltűnően konzervatív viseletű, ápolt zakállú édesapámmal s velem is zívesen elbezélgettek, ha erre alkalom adódott. Tudat alatt talán már akkor megfogamzott bennem a társadalmi igazságtalanságok, vallási túlzások, a nemzetiségi gyűlölet s hasonlók elleni felvilágosító küzdelem szüksége. A véletlen közrejátzásában szereplő másik hetedikes tudatosította bennem néhány évvel később, ezeket a gondolatokat és ezméket. Danzig Hillél a neve, Tel Avivban a vészkorszak kezdetén történt alijázása óta az egyik nagy héber napilap illusztris munkatársa, több mű zerzője, a zigeti haladó orthodox hitközségnek a város összes polgárai által nagyra értékelt, néhai dr.Danzig Samu mártirfőrabbi fia. Hili annak idején az értelmiségi cionista ifjakból állt, zigeti Barisziának volt egyik legfiatalabb vezetője. Nyilván azt ambicionálta, hogy nem csak vezetőségi tag, de elnök legyen. Ezért fogta magát és kisdiákokból megalapította az „Ifjú Barisziát''.amelynek ő lett ROSRISON-ja, én pedig többedmagammal egyik tagja. Édesapámnak azt mondtam, hogy zsidó ifjúsági önképzőköri előadásokat látogatok, amivel nem is állítottam valótlanságot. Ezt be is bizonyítottam. Amikor az első ülésen Hili megkérdezte, ki hajlandó legközelebb Debóra prófétanőről előadni, azonnal jelentkeztem. Két héten át dolgoztam nagyon kevés zabad időmben, amíg az otthoni könyvtárban áttanulmányoztam a Bírák Könyvének Debórára vonatkozó részét, majd német nyelven Graetz és Jóst: Zsidók történetét. Az előadás bombasikerű volt. Most már büszkén vállalkoztam Majmonides életrajzának, majd a közeledő Purim és Pészach ünnep lényegének ismertetésére. Már lámpalázat sem éreztem s valamennyi előadás dicséretet váltott ki. Ha a Nagy-Bariszia vagy vendég látogatott el üléseinkre, haza kellett zaladnom, hogy valamelyik előadásomat elhozzam. Hili egyzer a ping-pong aztalon felejtette a tagokról készült bizalmas jellemábrázolást. Véletlenül kezemhez került. Nevem mellé ezt írta: Jó tolla van. — Ez döntötte el végleg sorsomat. Ha már „jó toliam" van.haználni is akartam. Megkértek, hogy a cionista ifjúsági előadásokról én írjam a tudósításokat a helyi lapokba s a minden magyarul olvasni tudó zsidó család otthonába naponta megérkezett kolozsvári Új Keletbe. Ez volt a kezdet. EGY RABLÓGYILKOS, AKI UNIKUM Még nem meséltem el egy nagy zenzáció számba ment és zsidó zempontból igen fájdalmas emlékű történetet, amely talán a legdöntőbben befolyásolta életpályámat. Az elemi iskolától kezdve román nyelven tanultam, a román nyelvtant sajátítottam el. Mellette német, francia, latin és héber nyelvtant. Legelső olvasmányaim német nyelvű gyermekmesék, folyóiratok voltak. A magyar olvasásra nem futotta időmből, semmi sem öztönzött rá. Egy többszörös rablógyilkosságért halálra ítélt s életét a fegyházban végzett, nagy, vörös zakállú, látzólag hithű életmódot folytató, zatmári zsidó ember, aki mindvégig ártatlanságát hangoztatta, állt a törvényzék elé. Ez késztetett magyar napilap olvasására. Reinitz Jakabnak hívták a zatmári gyilkost, aki a húzás évek közepe táján kiszemelt áldozatait — orthodox zsidókat —, nyilván üzletkötés ürügyével, a közeli erdőbe csalt s ott, alkalmas pillanatban, az imaköpenyét tartalmazó bársonytarisznyából előkapta kalapácsát s miután végzett az áldozattal, kifoztotta, a hullát pedig falevelekkel takarta le. Csak több áldozat holttestének felfedezése után terelődött a gyanú Re in itzre, akinek neve Erdély határain is túl a legkegyetlenebb rablógyilkos jelzője lett. Válijg tagadott, de sok tárgyi bizonyíték gyűlt ősze ellene. Ki hallott annak idején chazid külsejű rablógyilkosról ? Unikum volt s nem csoda, ha a kapcsolatos, teljes oldalas sajtótudósítások még a kisdiákok érdeklődését is lekötötték. Minden reggel megvettem a szatmári Szamos című lapot, s minden egyebet elhanyagolva, végigolvastam előbb a nyomozásról, majd a törvényzéki, táblai tárgyalásról zóló, több oldalas, kimerítő beszámolókat. Megzoktam így a magyar olvasást, már a zépirodalom is lekötött az Új Kelet ifjúsági mellékletében. így kezdtem, ha nem is Petőfi vagy Gizkalay János stílusában, de nyelvén irogatni. Reinitz Jakabról a teljesség kedvéért még megjegyzem, hogy családja gyermekeit a zégyen elől Amerikába juttatta, ahol megváltoztatták nevüket. BŐGŐ TEHENEK SZURONYOK KÖZT Legelső zínes riportom 1929 nyarán jelent meg: Tehenek zuronyok között cím alatt a Máramarosi Független Újság hasábjain. Belső kényzer váltotta ki. A várostól 10 km. távolságra, a Tisza partján fekvő Karácsonyfájára utaztam többedmagammal, - konflisban, hogy az ott gyógyfürdőző nagyzüleimet meglátogassam. Szemem szokatlan látványon akadt meg: néhány határőr katona feltűzött zuronyokkal nagyobb tehéncsordát hajtott Sziget felé.Nem volt nehéz kitalálni, hogy a jószágok rendeltetése a leapadt vizű Tizán kereztül a túloldali Csehzlovákiába való csempészés volt. Nyilván besúgás alapján fogták el a zállítmányt s zokás ellenére — a megveztegetés nem sikerült. A csempézek nyomtalanul eltűntek. A katonáknak nem kevés fáradságába került az étlen-zomjan bőgő, holtfáradt barmok terelése. A riport nagyon tetzett a zerkeztőnek, bíztatott: írjak valamit minden héten. Igyekeztem eleget tenni kérésének s gyakran akadt horogra érdekes riportanyag, - olyan is, amely orzágos zenzációt képezett. Legközelebb néhányat ismertetek érdekesebb élményeimből. Néhai Paul Flesch, M.D. orvosi rendelőjét átvettem és me$ nyitottam. Az American Board tagja vagyok. Széleskörű kór házi összeköttetésekkel rendelkezem. MEDICARE-t elfogadok. Rendelek: d.e. 8.15-10 óra között. Pénteken zárva. DR. BOROS LÁSZLÓ orvos 99-32 66th Road, Forest Hills N.Y. 11734 - Tel. (212) 459-7241 ^==s=ssas
