Newyorki Figyelő, 1980 (5. évfolyam, 1-15. szám)
1980-06-18 / 7. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1980 június 18. MMMWWWUWOMWWWWWWUWWWWWWWVWtWHt , Balia Erzsébet: Könyörgés e/bocséjtósért Eltévedtem Uram. mint gyermek a rengetegben. Sorsom káoszában elvesztettem a sejtelmet, mely égi mécsesként vezetett szándékod tiszta rendje felé. Lázadozva kérdeztem: mivégre teremtettél Uram? mért dobtál idegenbe engem, ki lelkemben s talán az idők titokzatos mélyén egykor hajlékony héber lány voltam, ki könnyű kecses léptekkel szökkent Izrael napsütött mezőin korsóval karján. hogy a nehézillatú olajfa dús lombjai alatt a kőkút hűvös vizéből merítsen. Nevetésem összecsendült a játékos viztükör csobogó csevegésével Cserépkorsómból kövér vizcseppek csurrantak csillogó barna bőrömre Szívem könnyű volt. mint a tavaszi szél és tiszta, mint az angyalok köntöse Csupa eró voltam és boldog szándék építeni népek üdvösségét és népek hazáját Zengő énekkel üdvözölve «CSltgárz.ó hajnalt^ s a bibor alkonyatot ősanyák porló csontjainak közelében Miért hagytál el engem. Uram? mért teremtettél idegen földre farkasok közé. hogy odvakba bújva, vergődve lássam népem pusztulását? S miért vagyok magam az éló emlékezet? Éjszakában holt gyermekük nevét mért sikoltják anyák az ablakom alatt? Miért rajzol felkiáltójelet minden füstfelhó fejem felett? Kisgyermekek angyalkönnyeit miért tapasztod arcomra letéphetetlenül? S mért küldesz álmokat szöges drótkerítés mögött a csontvázkarokról, mik lázadásra szólítanak? Mért kerget engem ez a kín? Mint nehéz vízesés, mért zuhog bennem a fájdalom újúltan, szüntelenül? S mért bolyongok emésztő tűzzel s megtaposott fénylő álmaimmal oly iszonyatosan egyedül? És újra kigyúlt bennem az égi mécses Szándékod tiszta rendje előtt alázattal hajtom meg újra lázadó fejem mert tudom: két görcsös kéz vagyok, mely — mint egykor Mózes a kőtáblát — magasra emel egy örök bánatot emlékeztetőnek. Kürt vagyok, melynek hangjára válaszfalak omlanak s a szétszóródottak megindulnak hazájuk felé. Szószóló vagyok kószikla-lelkúek előtt akkor is. ha csúfolnak, s nem értik szavam, midőn testvériségről beszélek s a többi dolgokról. Harsona vagyok, mártírok lelkének harsonája, mely ítéletet kér a világtól, bűnbánatot a bűnöstől, szeretetet mindenkinek mindenkitől hogy beteljesedjék az Ige a földön, hogy j visszatérjenek medrükbe a folyók, s lelkekbe a békesség. Nehéz sorsot rendeltél nekem, bizony. Elvégeztetett, mi erőmből tellett és most bocsáss el engem. Uram! elfáradt leányod immár pihenni kíván, vezess el ama szent és tiszta földre hol egykor, az idők mélyén hajlékony héber lány voltam ott érjen el a megváltó halál, ott álmodjam álmaim örökre zengöénekü hajnalok kék-fehér sugárzásában s bibor alkonyatok szelíd igézetében nehézillatú olajfa cirógató lombjai között ősanyák porló csontjaitól nem nagyon messze mint kései kicsiny rokon, ki megérkezett. ÉR felejtsem el a gyótrelmes világot melyben árvább voltam mint viharban sodródó gyönge falevél l’C fényesebb, mint a tündökölve hulló néma csillagok. Az alábbiakban Geiger Lászlónak, az idei magyar-zsidó mártirünnepély magyar nyelvű szónokának egy másik, ugyancsak mártirünnepélyre írt művét mutatjuk be. Az alábbi írás a győri mártírok emlékünnepélyén néhány évvel ezelőtt került előadásra. Évforduló Irta: Geiger László. Sivár körülmények között, padlózatfan, korhadt deszkapajtában, a piszokban, szennyben a szalmán feküdtem egy évvel ezelőtt. Kora reggel volt, de kint már jajveszékelő szirénabúgással légiriadót fújtak. Mozgás futás, szaladó emberek mindenütt, menekültek a halál elöl az életért. Meredt szemmel néztem bele az űrbe s memóriám még most is, naplójegyzel nélkül is híven rögzít: akkori gondolataimat. A nagy zür-zavarban nyugodtan feküdtem tovább a szalmán, nem azért, hogy kihívjam magam ellen a sorsot, de egész lényemben éreztem, hogy ezen a napon a sors nem lehet kegyetlen hozzám. Ezen a napona először nem tudtam belenézni apám csillogó szemébe, ezen a napon először életemben nem ölelhettem meg édesanyámat és az egész családot. — Mint a fehér bottal járó vak ember előtt, sötét lett előttem minden, mert a gondolatokkal harcoltam. A szivem veri, a homlokomon kiütközött a verejték, folytak a könnyeim. Nem fájt az, hogy engem bántanak szóval és tettleg, nem éreztem a lelki leaiacsonyitást, az elkülönített, leprás, embertelen kezelést, de fájdalmas volt az, — nem voltak azok velem, akik a szörnyűségek között vigaszt tudtak volna adni és életet jelenteni. Hány sóhaj, mennyi panasz született meg bennem a kényszerrabszolgaság napjaiban és joggal meditálhattam arról, miért kellett két embernek találkozni, a természet rendje szerint elindulni az életért, új életekért, amikor az emberiség arra képes, hogy egyéneket és tömegeket érdemtelenül, oktalanul kínozzon. Most, amikor a gondolatok előkerülnek bennem, szégyenkezve vezekelni szeretnék, mert az én átélt szenvedésem nem hasonlítható a Ti megpróbáltatásaitokhoz s most csak az fáj, hogy nem én szenvedhettem helyettetek s most egyedül nekem kell elbírni mindazt, amit Ti éltetek át. Az idők homokóráján nem állt meg az élet, szaladtak az évek. A házasságkötési nap mindig stáció volt a családban s a szívek mélyén ünnepséget ültünk. — Visszanéztünk az elmúlt évre, igyekeztünk a bajt, a kellemetlent elfelejteni, a jót megtartani, erősítésül a jövőre, amiért érdemes élni. — Egy évvel ezelőtt így ünnepeltem a szalmán, a szennyben lélekben a házasságkötési évfordulót és csak azt éreztem, ha az állati ösztönű emberek agyonkínoznak is mindnyájunkat, az együvétartozáí érzése, a megtörhetetlen akarat tűiéi minden fizikai hántást és az erősített, hogy még lesz egy nap, az igazság napja, a béke ideje, amikor otthonunkban a keserves megpróbáltatás és kálváriás út után összetalálkozhat a család és megölelhetjük egymást, öröm lesz az otthon, napsugaras az élet, lesz újra cél és értelem, amiért küzdhetünk és dolgozhatunk. Elérkezett a várva-várt béke napja. Az erőszak hatalma felett az igazság győzedelmeskedett. Elérkezett az én ünnepnapom, a szülők házasságkütési napja is. A lélek felszabadult, de a szív beteg lett. Szobám csendjében egyedil ültem le az asztalhoz ünnepelni, de az üres székek, az emlékek sokaságával hasították bennem a sebeket, égett a testem és zokogott a lelkem. Emlékeztem a házasságkötési jubileumi napokra, a szőkehajú kis gyermekre, a nagyanya kedvencére. Emlékeztem, hogy lett, anyáin, szép, hamvas arcodon redő és barna haja apámnak hogyan fehéredett ki. Látom most is a kisgyermeket a faforgácsok között játszadozni és nel- Jette apámat erős fizikai munkával ol«igozni, kiformálni a természet anyagából a hasznos gyakorlati esztergályozott fatárgyakat. A fizikai munka sovány bére kellett a családnak, nevelni, iskoláztatni kellett a gyermekeket, mert a verejtékes, fáradságos munka árán a boldogabb életet a gyermekekben keresték. — Betegség is ellátogatott a családba és a szerető gyermekért jöttek az orvosok. Nem számított az, hogy a vizitért mennyit kellet dolgozni s nem számítottak a lázas gyermek mellett eltöltött éjszakák, csak egy volt a fontos: az élet és ez megért minden áldozatot. Az évek elszaladtak, a selypítő gyermekekből hosszú nehéz út után önálló egzisztenciák lettek és az élet terhétől kifáradt öreg emberek megtalálták örömüket, jövőjüket az életüket folytató gyermekeikben. Jött a vihar, az epidémia hulláma tébolyult zűrzavaros elméleteivel megbontott, széjjelszakitott milliós családokat és a történelem legszégyenletesebb idejét megteremtve, szisztematikus emberirtást kezdtek .A germán náci szellem megcsúfolt mindent, amit eddig emberinek, kultúráltnak neveztek és gyilkos mérgét beoltotta a tömegbe, hogy megtagadva Istent és embert, a vak gyűlölet által szított kegyetlen eszközökkel embereket intézményesen végezzenek ki. Vártam, de nem hittem, hogy a szörnyű valóság elérkezhet minden helyre, Európa minden kis odújába s lángoló, elolthatalan tűzzel perzseljen mindent s ne akadjanak emberek, embertöme. gek, akik a tüzet lokalizálva az égő sebű szenvedőket segítsék. A gonoszság tüze szabad utat kapott és célja elérése könnyű lehetett. Elmentek a tömegek, elmentek a szülők, az élet munkájától kifáradt öreg apa, a szeretetet tanító és életét is feláldozni tudó édesanya. Hurcolták és hajszolták őket kíméletlen lelkű emberek, SS-ek és csendőrök, a haldokló öreget éppen úgy, mint az állapotos anyát és nem gondoltak az övéikre, amikor korbáccsal suhintottak. Anyám és apám hetvenen a zártablakú waggonban, levegő, élelem, víz nélkül összeszorongva, agyonkfnozva hősök voltak, amelyről még époszokat fognak zengeni, de ez mind nem csökkenti azokat a fájdalmakat, amelyeket rrti itt átérzünk. Emberi mivoltotokból , kiforgatva, megérkeztetek a halálvonattal a hosszú, győtrelmes út után a Potemkin-végállomáshoz, zöldbe borított virágos állomásra, Auschwitzba. Hazudott még itt is a nácizmus; úgy, ahogy felépítette az egész uralmát, mert a virágos látszat után, ütve-verve szétszakított benneteket, elindítottak a fürdőbe, az álcázott gázkamrákba. Most, amikor könnybelábadt szemekkel az asztalnál üres széketek előtt árván ülök — mert ma van a házassági évforduló —, fuldoklásig zokogok. Szélcsend van. Az asztalon virág. Virág volt az asztalon mindig, hosszú écc-ken át és virágok között, évtizedekkel ezelőtt is, önfeledt örömmel örült a család. Kell-e most virág az asztalra? Ébredést, tavaszt, életet jelent-e a virág? Várok-e még virággal valakit, vagy vessem el az egész csokrot az auschwitzi pokolba? Ha járok is árvaságomban az élet útjain, mint a műszernélküli hajós a nyílt tengeren, görcsösen ragaszkodom a virághoz, mert várom az ünnepélyt, a házassági évfordulót, a visszatérést, a találkozást, az emlékezést a múlt szépségéért, az erő. sltőt önzetlen szereteted. Megyek a délibáb után, mert szép volt és valósággá kell, hogy legyen. Rovom tovább az élet országútiját, viselem a rám mért szenvedést és kutatva keresem az álmot, hogy erősítsen és elérkezzen a nap, amikor megtalálom helyemet, otthon lesz az otthonom és várakozással nézhetek, nézhetünk és készülődhetünk az ünnepségre, a házassági évfordulókra. A magvar-zsidó irodalom múltjából
