Newyorki Figyelő, 1979 (4. évfolyam, 1-17. szám)
1979-08-24 / 12. szám
1979 augusztus 24. NEWYORKI FIGYELŐ 5 KÖNYVS7.FMT.F, LINKSZ ARTHUR: VISSZANÉZEK ... BENCZEL BÉLA A könyv, amelyről az alábbi kedvező recenzió szól — ismerős. Címét kéthetenkint megtalálom a NEW YORKI FIGYELŐ pontosan megérkező, érdekes számaiban és hirdetésében (kivéve, ha nincsen postássztrájk Izraelben...). Szívesen állapítom meg, hogy a számok érdekesek, mert amióta a lapot ismerem, annak tartalmi gazdagsága számrólszámra nő. Ezért érdekes a kritika, amely a kolozsvári közismert szociológiai folyóirat, a KORUNK hasábjain jelent meg és amelyet szintén rendszeresen megkapok, a főszerkesztő jóvoltából. A KORUNK legutóbbi számában látott napvilágot, K.L. szignóval az alábbi recenzió Linksz Arthur: Visszanézek... című önéletrajzi, gazdag és eseménydús élet ábrázolásának gondosan, igazi irodalmi eszközökkel megírt művéről. A recenzió szerzője Kántor Lajos, az erdélyi fiatal kritikus-nemzedék egyik legtehetségesebb tagja, aki kitűnően megírta az erdélyi magyar irodalom történetét is, amelyet az irodalomkutatók évtizedek múlva is haszonnal fognak felhasználni. A KORUNK-ról annyit kívánok még megegyezni, hogy a két világháború között dr. Dienes László, később Gaál Gábor szerkesztette, majd a második világháború után Balog Edgár, ennek nyugalomba vonulása után pedig és jelenleg is, Gáli Ernő egyetemi tanár felel a lap érdekes, színvonalas, tudományos és irodalmi közleményeiért. És most következzék a kritika: adott címre: Népszínház utca 24, második udvar, második emelet. Izgatottan csengettem be az ajtón. Kiss József fia, alacsony fiatalember, nyitott ajtót. Beengedett a kopár előszobába, majd - mivel tudtak jövetelemről - rámutatott egy ajtóra, ahova szívdobogva nyitottam be. Nagy, üres szoba volt. Egy állványon oklevél és koszorú, a falakon plakátok, műsorok, kitüntetések. Csak Kiss Józsefet nem láttam sehol. Végre az ablak melletti jobb sarokban egy kis fehér zománcágyat fedeztem fel. Odamerészkedtem és boldogan láttam meg egy kis vörös fezet és alatta a költő pici, öreg arcát. Bemutatkoztam, mire ő kinyújtotta kicsi, aszott kezét: egyszóval az élő Kiss József, a költő kezet szorított velem ! „Bármily hosszú vagy rövid is lesz a rólam Írandó és elkerülhetetlen nekrológ (akit egyszer beválasztottak abba a nagyon előkelő és nagyon exkluzív, még ma is csak vagy két és félszáz tagra szorítkozó társaságba, amelynek American Ophtalmological Society a neve, arról idővel a titkár kell hogy elhelyezzen egy életrajzfélét, fényképpel, az egyesület ülésjegyzőkönyveiben), mondom, bármifajta is legyen az a rólam írandó nekrológ, az, hogy költő is voltam, magyar költő, nem lesz róla említés. Talán legokosabb volna az egészet elfeledni, eltemetve hagyni... talán okosabb lenne, ha az egészet, mint Zalán futását, a »bús feledékenység koszorútlan- leple takarná. De hát nem hiába kerengett agyamban Vörösmarty meg Ady, Babits és Balázs Béla, Kiss József és Gyóni Géza és még Ernőd Tamás is — megszámlálhatatlan tömege a nagyrészt betéve tudott verseknek. Majdnem lehetetlen volt, hogy ez a rengeteg szó, rím, ritmus újabb, nyilvánvalóan utánaérzett mondatokba ne tömörüljön.“ — Egy rendhagyó emlékiratot jellemeznek ezek a sorok (a könyv alcíme: Ifjúkorom Magyarországon); rendhagyó voltát nem a pálya két ívét összekötő események gazdagsága, változatossága adja, hanem az a nem megjátszott, nem művi szerénység, az a ritka őszinteség és objektivitásra törekvés, amely minden fejezetből, sugárzik. A devecseri rabbi fia, a pápai diák, a 19-es vöröskatona, a prágai orvostanhallgató, a német klinikákon, majd Budapesten szakosodó, 1939 után pedig Amerikában sikeres szemész még egy nagyon fontos — megtanulhatatlan — dolgot tud: az ember csak úgy maradhat önmaga, ha nem árulja el ifjúságát. Könyve második előszavában Linksz Arthur Ady-verssorokat idéz („Hát ahogyan a csodák jönnek, / Ügy írtam megint ezt a könyvet“), magyarázatot keresve az emlékezés formájára, nyelvi anyagára: „Mind kevésbé tudom, hogy jól tettem-e, hogy megírtam, és hogy jól tettem-e, hogy magyarul írtam. Barátaim jo részé nem tud magyarul. Fiaim, pár száz szavas magyar nyelvtudással, magyarul olvasni nem tudnak.“ írhatta volna angolul, ahogy a szakmunkákat írta; annál is inkább, mert nem csupán beszéli, orvosként, ezt a nyelvet. „Utolsó (angolul írott) könyvem az írás és olvasás problémáival és az olvasni-megtanulás (különösen az angolul olvasni-megtanulás) zavaraival foglalkozik. Előszavában egy »harmincéves love affair«-röl beszéltem, az angol nyelvvel való szerelembe-esésről. Még így is, harmincéves affair dacára az angol nyelv megtanult nyelv — nem mint a magyar vagy német, amelybe csak úgy beleszülettem. Így érthető, hogy barátaim kérdésére amúgy hirtelenjében nem tudtam válaszolni.“ A Visszanézek... egészében válasz e kérdésre. Azzal, ahogy az emlekeket összegyűjti, elrendezi (nem szabályos kronológiai rendbe, nem is következetestematikusan, de épp e szabályos-szabálytalanságában meggyőzően). Irodalomtörténeti-művelődéstörténeti értékük sem elhanyagolható (személyes vonatkozásokkal egészíti ki a Babits-, Bartók-, Ignotus-irodalmat; és izgalmasan eredeti, meggondolkoztató, ahogy a Szabó Dezső hatását és Kassákék, a MA szellemi kisugárzását önmagán méri — elfogultság nélkül!). Linksz Arthur könyve mégis elsősorban szociológiai szempontból, társadalomtörténetileg érdekes. Több, mint érdekes. Rendkívül tanulságos. (Twenty-First Century Hungarian Publishing Corp. New York, FJUNORCM MAGY/ LINKSZ ARTHUR A 21 at CENTURY HUNGARIAN PUBUSHNG CORF. a «gabt Mfi (Mi: 205 Earf tStR Y«k. N.Y. IM2S - T«L:2St-2K0 AMurr iJS li1iPii*ilni*rt<i —Mb !•< A FIGYELŐ júniusi számában, Kahan Kálmán tollából olvastam egy mindenkit érdeklő történetet Ormándy Jenő világhírű, magyar-zsidó származású művészről. Ormándy is azok közé a kivételes zsenik közé tartozik, akikre méltán büszkék lehetünk. Szinte bizonyos, hogy ő is kap majd angol nemességet, mint Sir Széli, Sir Solti, Sir Korda és még sokan mások. Idős ember sokat lát és hall életében és ha visszaemlékszik évtizedek előtti dolgokra, néha érdekes emlékek kerülnek napvilágra... Ormándy mesterrel kapcsolatban helyesbítenem kell a cikkben foglaltakat .mert a nagy művész édesapja sohasem hallgatott a nemes csengésű Ormándy névre: becsületes neve Blau Benjámin volt. Mindmáig szeretettel emlékezem Blau bácsira. Főleg, mert 60 évvel ezelőtt enyhítette fájdalmamat. Annakidején, 15 éves koromban, minden este a Magyar Királyi Operaház kakasülőjén hallgattam a pompás operaelőadásokat. Egyik este a Parasztbecsület ment Kömyei Bélával, majd a Bajazzók Rózsa Lajossal. Már a Parasztbecsület közepén rettenesetesen megfájdult egyik fogam, de megvártam a felvonásvéget és úgy rohantam le a három emeleten, mint megsebzett nyúl, - le a Teréz korúra, fel Blau bácsi rendelőjébe. Könyörögtam, segítsen rajtam gyorsan, mert vissza kell rohannom, hogy a Bajazzókat és Rózsa Lajost hallhassam. Segített is az aranyos jó ember. Áldja meg a jó I-ten haló porában. Jól emlékszem, milyen büszke volt Jenő fiára, aki abban az időben végezte, mint hegedűművész, a Zeneakadémiát. Emlékszem első hangversenyére és a nagy plakátra, amely hirdette: Ormándy- Blau Jenő és Buttola Ede együttes hangversenye. Buttola brácsán játszott. A hangversenynek nagy sikere volt. Hogy azután mi történt, azt Kahan Kálmán kitűnő írásából olvashattuk a FIGYELŐ-ben. A FIGYELŐ ugyanebben a számában olvastam Kiss Józsefről, a költőről és megint csak visszatért ifjúkorom édes emlékeként az alábbi kis történet. Az 1919/20 iskolaévemben a budapesti Horánszky utcai reáliskola hetedik osztályában tanultam, ahol hittan tanárom dr. Scheiber Lajos, a VIII. kerület „aranyszájú" főrabbija volt, akinek méltó fiai dr. Scheiber Sándor, a budapesti Rabbiképző Intézet igazgatója és dr. Scheiber Lipót sebészorvos: mindketten a magyar zsidóság büszkeségei világszerte. Drága tanárom egyik nap bejött osztályunkba, kihívott a folyosóra és elmondtajiogy Kiss József, a nagy magyar költő szeretné tollba mondani emlékiratait. Felkérte dr. Scheibert, hogy küldje el hozzá egyik tanítványát, akit alkalmasnak találna erre a szerepre. Bizony nagyon boldog és büszke voltam, hogy tanárom engem szemelt ki erre a „történelmi" feladatra. Másnap, egy esős novemberi délután, siettem a megvagy félórahosszat elbeszélgettünk, hiszen 1919 novemberében is volt bőven miről beszélgetni: ébredő magyarok, numerus clausus, gazdasági nehézségek és más egyebek. A költő elmondta, hogy most azért van ágyban, mert beteg, de reméli, hogy rövidesen felgyógyul és akkor majd dr. Scheiber főrabbival újra üzenni fog értem... Szomorú szívvel emlékezem rá, hogy Kiss József sohasem gyógyult meg, örökre elment és magával vitte emlékiratait. Ezt a számomra felejthetetlen élményt drága boldogult tanáromnak itt újra hálásan megköszönöm. Ahogy ott ültem a halhatatlan magyar-zsidó költő ágyánál, néztem azt a kis összezsugorodott embert, én, a 17 éves,erős fiú csodálattal gondoltam azokra a zenélőcsengő gyönyörű szavakra, amelyeket Kiss József írt: Az én mezőmön nem értek kalászok Az én aratásom egy marék virág, Az én gyönyöröm az álomlátások, Az én világom egy álomvüág. SEREGI J. BILL ROKONKERESTETÉS GRÜNSTEIN BENŐNÉ, szül. SCHWARTZ RÓZA volt newyorki lakost vagy leszármazóit keresi sógornője, SCHWARTZ JENŐNÉ, nagyváradi lakos. A Grünstein-család az első világháború előtt, 1910-11 közül vándorolt ki Amerikába. 1947 óta nem adtak életjelt magukróLA kerestető nagyváradi címe megtudható kiadóhivatalunkban. ÁLLAMILAG ENGEDÉLYEZETT INGATLANŰGYNÖK társat keres. A szakma valamennyi sza-l kaszában való jártasságra oktatom.! Gyógyszerész-társat is keresek.! Kis befektetés. Telefon: (212)1 377-6320. KERESEK szerény igényű, Boro 1 Park-ban lakó, magyar-angol lev ele zó 1 gépírónőt, heti két-hérom délutánra. 1 Telefonhívást kérek eke. t0-12 óra kö-| zött (212) 863-5706 telefonszámon. |
