Népszövetség, 1908 (2. évfolyam, május-december)
1908-06-01
NÉPSZÖVETSÉG. 9. oldal. IÍ évfolyam. Junius hó. váhbá azokat az irányelveket is, melyek szerint e kérdésre vonatkozó statisztikai adatgyűjtésnek mozognia kell, ha szamba- vehető eredményeket kíván fölmátatni. * A szegények segítésének ügyét részletesen egy 1899-ben megjelent belügyminiszteri rendelet szabályozza. E rendelet szerint a község tartozik eltartani az ott illetőséggel biró vagyontalan vakokat, siketnémákat, bárgyúkat, hülyéket, nem közveszedelmes elmebajosokat, a gyógyíthatatlan betegeket, a baleset, betegség, testi törődöttség folytán munkaképtelenné váltakat. Az illetőségi község terhe továbbá az Állami gyermekmenhelyekben elhelyezett 7—15 éves gyermekekért való tartásdij megfizetése is. Az említett miniszteri rendelet kötelezi a községeket arra is, hogy a • közsegités miként való gyakorlásáról a községek szabályrendeleteket tartoznak alkotni. A szabályrendeleteket azonban igen sok helyen még a mai napig sem alkották meg. A valóságos helyzet ma az, hogy a községekben a szegények egy tekintélyes részéről, házról-házra történő ellátás, magyarán szólva : koldulás utján történik gondoskodás. Vannak azután szegények, kikről a községek az általuk kezelt szegény alapok kamataiból, gyakran a költségvetési előirányzatban ily címen szereplő összegekből, tehát rendes segítség utján gondoskodnak, van azután még egy harmadik valóban tragikomikus alakja is a szegény-segítésnek : mikor ez elöregedett, munkaképtelénné vált s azért illetőségi községébe hazavetődött embert megteszi a község csősznek, éjjeli őrnek. Az ilyen állás betöltésénél a községbeliek részéről az a fölfogás, hogy ha már kénytelen betölteni az állást, olyan embert alkalmaznak, kinek a fizetés dolgában minél kisebb az igényei. így egy csapással két legyet ütünk: elhelyeznek egy községi szegényt, s még azt hiszik, hogy a község érdekében jártak el, ily olcsón csakugyan nem kaptak volna embert az állásra. Arra, hogy a törődött ember nem lesz képes eleget tenni a rábízott feladatoknak megfelelni, senki sem gondol. Itt meg kell emlékeznem a szegények elhelyezésének kérdéséről is. Az ország községeinek igen tekintélyes részében van ugyan szegényház, de az csak lakásul szolgál. A szegények eltartása vagy házról-házra történő ellátás utján, vagy pedig, s ez a fejlettebb állapot, meghatározott magánosoknál történik, kinek ezért a községi elöljáróság külön díjazást állapit meg. Az ilyen szegényház ingatlan forgalmi becsértéke ötszáz és ezer korona között váltakozik, rendszerint csak egy helyiségből áll. Mindkét nemhez tartozók, öregek, ifjak, gyermekek, gyakran a közegészségügy nagyobb dicsőségére ragadós nyavalyákban szenvedők is, ebben az egy helyiségben vonják meg magukat. Ott pedig, hol ilyen csak lakásul szolgáló szegényháza sincs a községnek, a község szegényei nyáron a szabadban tanyáznak, télen pedig istállókban, szalmakazalokban. A székesfővárosban, a törvényhatósági joggal biró és rendezett tanácsú városokban, sőt a fejlettebb kultúrájú és kedvező gazdasági viszonyok között élő községekben is a szegények segítésének tigye természetesen nem mutat oly szomorú képet, mint a hogy az előzőkben el mondottam. Városokban általában ezen a téren már nagy javulás tapasztalható. Bízvást mondhatjuk, hogy városaink legnagyobb része, sőt egyes községek és részben egyes jótékony lelkek hagyományaiból, részben pedig a szegény-alapok kamataiból, sőt községi pótadókból is a közsegitésre utaltak számára rendes menedékházakat tartanak fönn, melyekben nemcsak a szegények elhelyezéséről, hanem minden szükségletéről gondoskodnak. Természetes azonban az is, hogy nem minden városnak van olyan nagyszabású szegényháza, hogy abban valamennyi közsegitésre utalt elhelyezhető legyen. Ennélfogva azt látjuk, hogy a városok és a fejlettebb kultúrájú községek is, melyek rendesen menedékházakat tartanak fönn, a szegények egyrészéről vagy magánosoknál történő elhelyezés, sőt sok helyütt házról-házra történő ellátás utján gondoskodnak. A szegénysegités mai képének híi föltárása alkalmával nem szabad megfeledkez
