Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-05-15 / 9. szám
1907. május 15. NEMZETI NÉPMŰVELÉS D a nem állami tanító alapfizetése is 1100 és 1200 korona, úgy, hogy akülömbözeti kérdést ez nem érinti. Tehát 2300 korona volt eddig is az állami tanító végsó' fizetése, ha harmincz év után nyugdíjba ment. Mi volt ezzel szemben az eddigi rendezések után a nem állami, mondjuk felekezeti — mert hisz ezek képezik a nem állami tanitók zömét — tanitók fizetése? Az 1893: XXVI. t-czikk megállapította a 600 koronás minimumot és megállapított 5, egyenkint 100 koronás pótlékot. Tehát ötször 100, az 500, plus 600, ez 1100. Ezzel fejezte be a felekezeti tanító pályáját, ha a törvény által megállapított minimumban hagyta őt iskola- fentartója. Az eltérés tehát az állami és nem állami tanítói fizetések közt a mostani törvények gyakorlata szerint, amelyet én igy találtam, a tanitói pálya befejezése, 30 éves szolgálat után, 1200 korona volt, a mostani javaslat folytán pedig az egész pálya lefutása után marad 400 korona eltérés. Én tehát intézkedéseimmel ezt az eltérést 1200 koronáról 400-ra szállítottam le, vagyis annak kétharmadát el- enyésztettem. (Élénk helyeslés). Akkor tehát nem lehet azt a benyomást kelteni, mintha én egy igazságtalanságot honosítottam volna meg ezen fizetésrendezés által, holott én egy fennálló méltánytalanságnak kétharmadát elenyésztettem, az utolsó harmadát pedig, amit leszek bátor számokkal kimutatni, ez idő szerint lehetetlen volt elenyésztenem. Ez marad a jobb, vagyis arra az időre, midőn pénzügyi forrásainkat kiépítettük, midőn azokat jobban tudjuk majd érvényesíteni. (Helyeslés.) (Az előzmény eh!) Legyen tekintettel a t. képviselőház az államnak mostani nemcsak nehéz, de kivételesen nehéz helvzetére. (Igaz ! ügy van !) Mi a kormányt átvettük először is az azelőtti alkotmányos éra sok mulasztásával megterhelve (Igaz! ügy van!) Hogy csak egy példái említsek, az a törvényjavaslat, amelyet a kereskedelmi miniszter ur az államvasutak legégetőbb szükségleteinek pillanatnyi pótlására benyújtott, egyik illusztrálása azoknak a mulasztásoknak, amelyek éveken át történtek és amelyeknek eredménye most egyszerre nekünk szakadt nyakunkba. (Igaz! ügy van!) Mi átvettük a kormányzatot éveken át tartó parlamenti zavarok után, pénzügyünknek, hitelünknek ebből folyó megrendülése, közgazdaságunknak ebből folyó meggyengülése során is átvettük, mikor a közvetlenül minket megelőzőit érának munkája által minden társadalmi oszlály a maga igényeinek előlérbetolásaval, azoknak erőszakos érvényesülésével felbujtatott, mikor minden kéz felénk irányul előbb nyitva, de úgy, hogy azt majd ökölbe is összeszoritják, hogyha az ő méltányos, vagy kevésbbé méltányos kívánságaik ki nem elégittetnek. (Igaz ! Úgy van !) Ilyen körülmények közt vettük át a kormányzást. Átvettük azt egy olyan helyzetben, mélyben nem tudjuk, hogy közgazdasági jövőnk mit rejt, midőn az ország közgazda- sági önállóságára való igényeit sikerült-e majd nekünk egy békés megegyezés ulján létesíteni, vájjon nem keli-e ennek az országnak egy gazdasági harczot kiáltani önállóságának érvényesítésére és el lesz-e hárítható ennek a veszedelme ? A kormány arra törekszik, hogy elhárítsa, reményiem, de nem tudom bizonyosan, hogy sikerűbe. Ebben a perspektívában ennek a harczoló, közgazdasági önállóságáért küzdő országnak háta mögött pénzügyi erőnek kell állnia, egy olyan rendezett, tele állampénztárnak, mely a közgazdaságnak hóna alá nyúlhat. Milyen lelkiismerettel lehet tehát tőlünk követelni, hogy kiürítsük az állampénztárt, hogy az állam pénzügyi helyzetét meggyöngitsük és kimerítsük előre s ilyen körülmények közt mégis foglalkoztunk minden előtérbe nyomuló jogosult igénnyel a jognak és méltányosságnak szempontjából, csak azokat a határokat tartva szem előtt, amelyekkel az állam pénzügyeinek, mint a nemzet egy nélkülözhetetlen erő-rezervájának különösen a mostani pillanatok között tartozzunk. És ha ilyen körülmények közt, midőn a leglelkiismeretesebb mérlegelés mellett csupán húsz millióval szaporítottuk egyik költségvetésről a .másikra az állam rendes kiadásait, ebből a húsz millió maximumból hat milliót tudtunk kiszakítani csupán a tanitók fizetésének rendezésére, én megvallom, hogyha valamely irányban nyugodt a lelkiismeretem, nyugodt lehet az abban az irányban, (Élénk helyeslés, éljenzés és taps), hogy megtettem a vezetésemre bízott ezen fontos és tiszteletreméltó osztály érdekében mindazt, amit a jelenlegi körülmények közt megtehettem. (Igaz ! Úgy van !) S hogy nem csekély dolgokról van szó, az itt felmerült követelményeknek pénzügyi következményeit akarom csak röviden a Ház elé állítani. (Halljuk! Halljuk!) Hogy eléressék az a követelés, mely szerint a nem állami tanitók helyzete már ma tökéletesen egyenlőre tétessék az államiakéval, nagyjában a következő összegre volna szükség. (Halljuk ! Halljuk!) Nem állami tanítóink közt 11 ezernél több van olyan, aki már 1893-ban és 1894-ben lett tanítóvá. Ezeknél, miután most a harmadik korpótlékba jönnek, már teljesen ki van fejlődve az a 400 korona kiilömbség, amely az állami és nem állami tanitók közt, amennyiben az állami kiegészítés jön egyedül tekintetbe, a javaslat szerint fennáll. Tehát. 400 koronával kellene egyenkint kiegyenlíteni ennek a 11 ezer tanítónak illetményeit. Ez kérem, azon matematikai tankönyvek szerint, amelyekből én tanultam, 4 400,000 koronát tenne ki évenkint és ennyivel többe kerülne a rendezés, mint az a hat millió, amely az én javaslatomból következik. Nem beszélek arról, hogy még egy millió hozzá jönne, ha az 1895-től 1899-ig szolgálatba lépett tanítóknál alkalmaznók ezt az eljárást, akinek háromszáz koronával kellene egyenkint meggyarapitani a jövedelmét. Tehát az a követelmény egymagában öt és fél millió korona több terhet okozna. (.Kántori fizetés.) Vegyük most már a kántori fizetés kihagyásának kérdését. Itt egészen pontos számadatokkal nem dolgozhatom , mert bár a statisztikai hivatal az én felkérésemre rendkívül becses és. kimerítő adatokban mutatta ki az ország minden tanítójának illetményét, a kántori illetményeknek elkülönítését a legtöbb esetben nem is lehetett keresztülvinni. Hiszen az 1893. XXVI. t.-czikk és a tanitói nyugdíjtörvény is gondoskodik arról az esetről, amelyben a kántori illetményt nem lehet különválasztani tisztán a tanitói illetménytől s a vezetésem alatt álló minisztérium nyugdíj- osztályának jelentése szerint, kétharmadrészénél a felekezeti tanítóknak áll fenn ez a helyzet. Ilyen esetekben a nyugdíj megállapításánál a kántori fizetés az összes fizetés felének vétetik a nyugdíjtörvény szerint. Ha már most ezt veszszük kiinduló pontul és hogyha csak azt a 13 ezer tanítót veszszük, akik e törvényjavaslat mellékleteképpen a Ház elé terjesztett kimutatás szerint kiegészítésre szorulnak, ha a kántori fizetést kihagynék, ez a szám mindeneseire felemelkednék talán 20 000-ig; de én csak 13.000-et veszek s akkor az eddigi maximális fizetésnek, 800 koronának felét véve, ez ismét 13.000-nek 400 koronával való több javadalmazását jelenti, ami megint 5,200000 koronát tenne ki. Ennek a két kívánságnak teljesítése tehát együttvéve az országra majdnem 12 millió korona több terhet róna. És lehet-e komolyan beszélni ezekről az igényekről, lehet-e azokkal komolyan előállni, lehet-e az állammal szemben azt a gondolatot támasztani, hogy ezeknek az igényeknek ma megfelelni képes ? (Felkiáltások : Nem 1) De ami a felekezeti, a nem állami tanilóknak az állami tanítókkal való egvenlősitésének kérdését illeti, ott én in- thesi annyiban egyetértek a felszólalókkal, hogy ezt én is elérendő czélul tűzöm ki. (Helyeslés.) Felvehetném ugyan
