Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01 30 / 2. szám
NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. január 30. 5 sége legalább sokakra nézve megvolna, nem létezhetik. (Igaz! Úgy van!) Különösen nem létezhetik nemzeti egység, hogyha egész tömbök a maguk anyanyelve szerint csoportosítva, ezen érintkezésnek lehetőségétől intézmé- nyileg megfosztatnak, hogyha organikus intézménynyé válik az, hogy egész tömbök ne ismerjék és ne tanulják meg azt a nyelvet — és ezt azt hiszem t. képviselőtársam is el fogja ismerni — amely ebben az országban egyedül lehet összekötő kapocs az állam valamennyi tagja között és egyedül lehet az állam nyelve. Ha ilyen tömbök keletkeznek, amelyek teljesen el vannak szellemileg szigetelve egymástól, hogy úgy mondjam, egymás értelmi és érzelmi világától, amelyek azt meg nem érthetik, amelyek azt az irodalmat meg nem ismerhetik, amely irodalomban ennek a nemzetnek és nemcsak egy fajnak, hanem az egész ezeréves történeti magyar nemzetnek és államnak összes emlékei, összes aspirácziói ki vannak fejezve (Igaz! Úgy van!), hát akkor, igenis, megtörténhetik az - ami ellen a t. képviselőtársaim mindnyájan olyan nagy indignáczióval tiltakoznak — hogy idegenné válnak a hazában. És innen aztán csak egy lépés vezet odáig, hogy kifelé gravitálja- nak. (Igaz! Úgy van! Hosszantartó élénk helyeslés.) Ha pedig ez áll, t. Ház, - a másik részét is kifejthetném a kérdésnek — hogy ha nem nyitunk utat annak, hogy összes polgártársaink, bármi legyen anyanyelvűk, ugyanolyan részt vehessenek ennek az államnak életében, mint azok, akiknek anyanyelve magyar, hogy a legnagyobb polczokig eljuthassanak, akikor szintén kirekesztjük őket és bűnt követ el ^ellenük az a közoktatási kormány, amely organicze (Igaz! Úgy van!) teremt olyan elszigeteltségeket, amelyek eredményükben aztán jogtalanságra, jogvesztésre vezetnek. (Igaz! Ügy van!) Hosszantartó élénk helyeslés és taps.) T. képviselőház! Én ugyanazon a hangon akarom ezt a kérdést tárgyalni, amely hangon Maniu t. képviselőtársam tárgyalta. Nem szorultam arra, hogy hangulatokra és szenvedélyekre appelláljak, ebben a kérdésben csak az államokat és nemzeteket alkotó alapigazságokra és a tiszta józan észre és logikára kell appellálnom, hogy, a jóhisze- müeket e tekintetben meggyőzhessem. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ha pedig áll az, t. képviselőház, hogy ilyen elszigetelségeket sem a nemzeti egésznek, sem az elszigetelés helyzetébe jutandó részéknek érdekében nem lehet eltűrni: akkor hívatkezom mindeu családapára, mindenkinek tapasztalására, akinek gyermekneveléssel egyáltalában dolga volt, hogy az az időpont, amelyben legkönnyebben, legkevesebb fáradtsággal, az elmének leg kisebb túlterhelésével, kellő módszer mellett, szinte játszva, lehet a gyermeket bevezetni egy idegen nyelv - illetőleg reá nézve annyiban idegen, amennyiben nem anyanyelve, — tudásába, nem a zsenge életkor-e? (Igaz! Úgy van!) Ilyenkor kell ezt az alapvető munkát végezni, mert később vagy egyáltalában nem, vagy a legkiválóbb tehetségüektől eltekintve, csak egyéb kulturális feladatok rovására lehet azt elérni. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) így méltóztassanak hát felfogni ezt az irányzatot. T. képviselőház! Hogyha ezeket az egyszerű gondolatokat szemügyre vesszük, bocsánatot kérek, de nem tarthatom egészen jóhiszemű eljárásnak azt, hogy gyűlölködő hangon tüntetnek fel és denuncziálnak - akár kifelé, akár polgártársaink egy részével szemben befelé — olyan intézkedéseket, amelyek a legnagyobb evidencziával folynak úgy a nemzeti egésznek szükségességéből, mint azoknak a polgártársainknak érdekéből, feltéve, hogy magyar állampolgárokként akarnak érvényesülni, - amely polgártársainkat ezek ellen^ az intézkedések ellen izgatni óhajtják. (Igaz! Úgy van! Élénk helyeslés a' baloldalon.) Valóban nem tudom, minek vegyem, félreértésnek-e vagy félremagyarázásnak azt, hogy t. képviselőtársam tegnap ismét agyonnyargalta azt a mondást, mely itt elhangzott és azt a kommentárt, amelyet én ahhoz fűztem, hogy a magyar legyen úr itt ebben az országban. (Halljuk! Halljuk!) Politikai pályám folyamán sok szemrehányással találkoztam már, de azzal, hogy nem tudom magamat világosan kifejezni, még sohasem. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Most tehát éppen azét, hogy erre az itt elhangzott röpke szóra vonatkozólag félreértés ne legyen, kimondom, hogy igenis, a magyar legyen ebben az országban az úr. (Élénk helyeslés.) De kicsoda a magyar? Magyar a magyar politikai nemzetnek minden tagja. Aki annak tagja nem akar lenni, aki ebben a magyar uralomban itt nem akar részt venni, az önmagát rekeszti ki ez által. (Igaz! Úgy van! Élénk helyeslés.) Közoktatási politikámnak éppen egyik főczélja az, hogy ez ebben az értelemben valósággá váljék, mert igenis van egy bizonyos exkluzív értelme is annak a mondatnak, hogy a magyar itt az úr. Ez ugyanis azt jelenti, hogy csak az lehet itt az-úr, aki minden utógondolat nélkül az egységes magyar politikai nemzet tagjául vallja magát és annak érdekeit minden partikuláris érdek fölé helyezi. (Igaz! Úgy van! Élénk éljenzés és taps.) T. Ház! Nem tudom, nem fogok-e ezentúl is hasonló félremagyarázásokkal találkozni. (Mozgás.) de azt hiszem, hogy most talán elég világosan sikerült magamat kifejezni, (Igaz! Úgy van!) úgy, hogy e témát illetőleg e tekintetben felmerülő újabb félremagyarázásokkal szemben talán nem lesz szükséges védekeznem és azokra reflektálnom. Hogy mindent összegezzek, teljesen és tökéletesen osztozom Kmety t. barátom meghatározásában, amelyet a közoktatási politika czéljáról mondott: a nemzetnek és az életnek. A mi egyetemi könyvtárunknak csakugyan meg nem felelő épületéről történtek alapos megjegyzések, de akármennyire nem felelne meg ez az épület a maga czél- jainak mint könyvtár, van egy igen szép dolog rajta és az a homlokzat felirata: litteris, artibus, vitae. Ifjúkoromban, amikor az épület létesült, ez a felírat megragadott: necsak a holt, az abstrakt, az élettől elszakadt tudománynak, amely azután nem is igazi tudomány, de a tudomá- ! nyos kutatásnak, a kulturális haladásnak, de mindenekfelett az életnek neveljünk, az életnek tanuljunk, az életnek tanítsunk. Ez az én irányzatom, a nemzeti konszolidáczió és a tanulók boldogulásának előkészítésére való nevelés, ez az oktatási politikám kettős vezércsillaga, ezek alapján kérem költségvetésem elfogadását. (Hosszantartó, élénk helyeslés, éljenzés és taps. A szónokot számosán üd- vözlik.) Tanítók a hadseregben. — Hozzászólás. — Nem szeretem a katonát. Még ha akármilyen snájdig, akármilyen hős is. A katonatiszt sógoraimmal örökké czivódom, mert a katonát látom az aranygalléros mon- dirban. Pedig ezek a fiuk nem fricskázzák meg senkinek az orrát, nem rendelik kocsiderékszámra a koszorút a drámai szendének, nem nevezik a magyar embert Kossuth- hundoknak. Nem azért haragszom én a tétlen katonanépre, mert borzasztó az az igazságtalanság, hogy egy tizen- nyolcz éves gyerek úri fizetéssel kardot visel, mert hiszen joga viselni : hisz a törvény parádézza fel vele. Én a kardra haragszom. Mert olyan gyilkoló szerszám, mint a revolver, mint a dorong, mint a Báli Mihály kötele. Hiába nevezik a háborút hadjáratnak, ütközetnek, az nem egyéb, mint tömeggyilkosság. Az embert, az éhes embert elitélik, ha elmegy a milliomoshoz kenyérért s a lét ösztönéért, azért a nyo-
