Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-10-01 / 18. szám
1907. október 1. NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 3. a sajtó: tükre a maga korának, mely régi hozományokból és uj vágyakból táplálkozik. Minden kor megérdemli az ő iskoláit, valamint, hogy ma nincs társadalom, melynek rosszabb volna sajtója, mint a milyenhez fentartó ereje van. Elégedetlenek vagyunk mindannyian — másokkal. Annál elégedetlenebbek, mert a bennünk önmagunk ellen is lappangó elégedetlenséget átvisszük a közeli és távoli szomszédokra. Ez a lelki erő átvitel. Ilyenkor évezredek óta az iskolához fordulnak az emberek megváltásáért. Legújabban fordulnak csak a sajtóhoz is. Miután mindketten az iskola és a sajtó — csak apró részletekben tudja teljesiteni a megváltást, a türelem erényét csak befelé, a hibáztatást gyakorlók nagy tömege tehet-e mást, minthogy szidja a megváltókat. A júniusi iskolaszapulás igazán nem bűne a közönségnek, hanem csak természetes állapota. A mi pedig természetes, tehát szükségszerű állápot, azt nem kárhoztatjuk mi, az iskola emberei sem, a kik Coméniusszal, Rousseauval, Pestalozzival és a tér-, mészetesség többi nevelő apostolával álmodunk és ébredünk. — Igen gyermektelen és gyermekes tagtársak, nem szidni jöttem a szülőket, hanem dicsérni, a miért minden év júniusában leszállítják a minden hatóság paripájáról azokat a tanítókat és tanárokat a kik olykor csak hónmentőknek, máskor azonban megváltóknak hiszik magukat, mert a különben szeptemberben is elégedetlen társadalom, méla akkordban tőlük kérte a jobb kort. A ki ettől a júniusi szidástól, úgy a falhoz vágja az ideálizmusát, hogy ősszre sem támad fel, azért úgy sem kár. A ki azonban olyan erős legény, hogy állja az ütést, a kritikában megedzett idealizmussal végzi majd a fejlődésnek azt a kis részét; mely a la9su megváltásból ő reá esik. A mig juniusonkint szidják az iskolát, addigbizonyos, hogy a társadalom elégedetlen önmagával. A haladásuk pedig erre az elégedetlenségre szüksége van. Elviseljük mi tanférfiak ezért a haladásért a júniusi záporokat és még csak a vallomást sem kívánunk, hogy a társadalom tulajdonképpen önmagával elégedetlenkedik a mikor az iskolát szidja. A földbirtokos: Kérem az elnököt, állapítsuk meg ebből a gyanús pedagógiai előadásból, hogy a fizetésemelést váró tanár a munkának csak kis részét akarja vállalni. Ezt nem lehet tűrni. A mindenhatóságról való lemondás leple alatt csak kicsit dolgozni, kényszerarató munkával súlyosbított vakációelvonást érdemel. Az épitővállalkozó: Kétségtelen, hogy ez az amerikázás bevallása. Az elnök: Figyelmeztetnnm kell asztali hű jobbágyimat, hogy mindenható csak a társaság elnöke, erről tehát z iskola emberei le sem mondhatnak. Én: Köszönöm az elnök hathatós védelmét. Szerényen meg kell azonban jegyeznem, hogy a múltban sokan voltak, akik az iskola hatalmát mindenekfölött valónak mondották és hogy ez a múlt nem egy helyütt ott terpeszkedik a jelen területén. A szegény jelen sokszor úgy elgyöngül a múlttal folytatott küzdelmében, hogy csak a jövőben tud bízni. Vannak azonban órái, amikor önmagába is bízik. Ilyenkor látható az iskolában az űj stílus. A mérnök: Az iskolában is van szecesszió? Én: Minden élő szervezetben van fejlődés, mely a szecessziók sorozata. Az iskola sem kivétel az élő szervezetek közül: együtt fejlődött az egész társadalommal és változataiban más és más volt a stílusa. . . . Kezdetben volt a száj és fül. A száj volt a tanító, a fül a tanuló. Az sokat beszélt, ez annyit hallgatott, amennyi jólesett neki. De hogy békében élhessen a szájjal, úgy tett, mintha mindent meghal'gatna és a lélekben mindent megtartana. Ez akkor volt, mikor a világon a legnagyobb űrként a szó uralkodott. A világ pedig a szót mindig uralta és ha időnkint úgy tetszett is, hogy a szó elvesztette mindenhatóságát, az a látszat mindig hamar elmúlott. Mert legtöbbször látszat volt csak a szó térvesztése az iskotában. Valóság csak a kongás volt a lélek ürességében. Az iskolák nagy többségének stílusa még mindig ezé a múlté. Nagy tömegeken egy az úr, az az egy, akié a szó. A tömeg hallgat és engedelmeskedik. Engedelmesen gondolkodik, engedelmesen érez s gondolkodás és érzés nélkül engedelmeskedik. A tanító mint középkori oligarcha a magaslatról osztja tanításait és parancsait. Minden szava értékes. Hogy el ne vesszen egy is, nagy hangon kiáltja a fülekbe A füleknek épen azért egy helyben kell maradniok. Ez csak úgy lehetséges, ha a fülek tulajdonosai moccanás nélkül ülnek helyükön. A kezek vagy a háton keresztbe, vagy a pádon elől vannak összetéve. A mozgás ezzel a stílussal nem fér össze. Megrendítő, síri a csend, mely a tömegképzés e gyárában honol. Az életnek még a lehelete is hiányzik e tömegben, ha a tanitógyárosnak jól moduláló hangja van, mert akkor nem is előad, hanem szónokol és szaval. Ez a stilus a cifra szavak — minden rokokónál cifrább szavak — stílusa. Ebben a „hóditó“ stílusban az egyszeregy is érzésekkel kö- rülteremtettézett. Hát még a történelem?! Ott a tények egyenest megfuladnak a nagy hangulatban, azaz, hogy a nagy hangban. Mind e mámoritó érzésnek azonban katonás mozdulatlanságban kell elférnie. így kívánja ezt az iskolai fegyelem, a tanítói mindenhatóság emberi formája, mely mindennél, még a szónál is nagyobb középkori hatalmasság. Aki ilyen hallgató tanulósereget fotografál le, múmiák képét kapja, a kik várják a vándorló lelkeket. A szó mellett hosszú évszázadok után nagy nehezen helyhez jutott az iskolában a kéz és a szem is. Azóta a kéz sokat mutat, de a szem is csak annyit gyűjt a lélekbe, ameny- nyit fáradság nélkül megbir. Amilyen fáradhatatlan a tanitó- kéz a mutogatásban, olyan kész a néző szem az érdeklődés mutatására, ha mindjárt nem győzi is követni a kezet. A szem mögött is bizony egyenlőtlenül fejlődött a lélek. A szem és a fül önzését most már a cselekvő kézzel bírja le az iskolában az új stilus. Ami szó elsíklik a tanuló füle mellett vagy ott marad holt képnek a szemlencse mögött, eljut a lélekbe a tapogató, forgató kéz idegei révén. Akárhány népiskolában mozgással és mozgatással szerzik a tanulók tapasztalataik jó részét. Már nálunk is vannak olyan középfokú iskolák, ahol a tanárok nemcsak mutatnak természettudományi kísérleteket, hanem nézik is, hogy ezek egyenként vagy kisebb csoportokban hogyan csinálják a kísérleteket. A Szókratész felfogása érvényesül a cselekvő kéz e stílusában; a
