Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01-15 / 1. szám
12 NEMZETI NÉPMŰVELÉS így fogja a gyermek magát az ezutániakba is beleélni. Ha elejétől kezdve, következetes bánásmód mellett, önmagára nézve észre sem vehetően, úgy bánunk a gyermekkel, hogy az csak a jót tudhassa cselekedni s szeretni s ennek ellenkezőit nem követni, nevelésünk sikerrel fog járni. Azonban nem elégséges, hogy az iskola csupán folytassa, szélesebb körre terjessze ki a családi nevelést, hanem feltétlen kötelessége, hogy fel- ébreszsze a gyermekben azt a tudatot is, hogy miért kell ennek vagy annak így vagy úgy és nem másképp lenni. Vagyis hivatása az iskolának, hogy azon tulajdonságokat, melyeket a gyermek otthon a szülői nevelésben nyert, azt az iskola a gyermek öntudatának a terére vigye át. így jön összhangzásba a családi és az iskolai nevelés. így fogja e kettő egymást kiegészíteni. Hanem se a szülő, sem pedig az iskola ne téveszsze soha szem elől azt, hogy nem elég a gyermeket csupán szóval nevelni, hanem figyelemmel kell lennünk azon körülményre is, hogy a gyermek rendesen éber figyelemmel szokta kisérni a mi cselekedeteinket és tetteinket is. Ez figyelmeztessen bennünket arra, hogy a gyermeki ész soha sem nyugszik, mindig okoskodva fürkész s mihelyt csak egyetlenegy körülmény is előfordul, mely a gyermeknek alkalmat ad annak észrevevésére, hogy hiszen a mama (tanító) sem tesz úgy, ahogy beszél: megingott a talaj mindkét részről. A szülő (illetve a tanító) részéről annyiban, amennyiben a gyermek most már kételkedni fog szülőjének, (illetve tanítójának) szavaiban; másrészről pedig a gyermek fog önmaga előtt monologizálni, hogy hát miért is kell őneki ezt vagy azt így és így tenni, mikor az, aki ezt akarja, nem úgy cselekszik. Pedig azt mondta, hogy ő is úgy szokott tenni és most nem igy tesz. Bizony, be kell ismernünk, hogy e tekintetben nehéz a helyzete a tanítónak, a nevelőnek, de még nehezebb a szülőnek. Hogy miért, alább mondom el. Most azonban, illusztrálásképpen, felemlítek egy-két esetet annak bizonyságára, hogy mily nehéz helyzete lehet és van is egy nevelőnek. Volt nekem diák koromban egy öreg tanárom, aki jó pedagógus, de sokkal kitünőbb nevelő volt. Csupán egy volt a hibája: akkor akart bennünket nevelni, amikor már mi is arra készültünk, hogy másokat neveljünk. Azt hiszem, ha nevét említem, lesznek többen, akik e sorok olvasásakor felkiáltanak: Hogyne! Jól ismertem az öreg úrat! Az öreg Szováthy Lajost! Ki nem állhatta, akinek a „fejében“ czigá- rettát vagy pipát látott. Méregbe jött s szerette volna a „csürhe prepát“ leütni. Ilyenkor aztán rendesen elmaradt a lélektani óra s helyette predikácziót tartott. Soha le nem ült. Oda állott a katedra jobb sarkához, bal lábát a dobogóra tette, bal könyökét pedig az asztal sarkára helyezte s e poziczióját egy mozdulattal sem változtatta meg a csengetésig. Ez volt az ő szónoki (egyébkor pedig a kihalgatási) állása. Rendesen kocsisnak nevezte azt, aki dohányzott. Példának említettük az igazgatót, hogy ő is dohányzik s mindjárt hozzá is tettük, hogy ilyenformán az igazgató úr is kocsis. Erre egy szót sem felelt, de nagyot rántott alacsony vállán jobbról. Történt egy ízben, hogy véletlenül összetalálkoztunk az öreggel az intézet mögötti réten s a legnagyobb csodálkozásunkra felfedeztük az öreg úr „fejében“ a pipát. Persze, azonnal megostromoltuk a csapdába került „vén rókát“, aki bizony egykettőre beadta a derekát s egész őszintén elismerte, hogy ő is - kocsis. Egy más alkalommal pedig észre vette az öreg, hogy egyik osztálytársunk sétapálczát hozott az osztályba. Természetesen lélektani óra ismét elmaradt s előkerült a predikáczió, amely ez alkalommal arról szólott, hogy mi való az iskolába s mi nem. Még a kalapot sem tűrte meg az osztályban, sőt mi több, még a fogasokat is ki szerette volna átkozni, nemcsak az osztályból, de az egész világból is. Egyszer aztán le is szedtük őket s a padok alá dugtuk. Mikor bejött, végtelenül tetszett neki, hogy a falak üresek. De ott voltak a szegek. Ekkor erről prédikált egy óráig. A következő órára már a szegeket is leszedtük. De ott maradtak a lyukak. Ez sem volt jó. Az azutáni órára betömtük a lyukakat. Ez sem volt jó mert nagyon meglátszott a tömés. A következő órára bemeszeltük a töméseket, de mivel a mi meszelésünk sehogy sem akart az alapmeszeléshez „passzolni,“ az öregnek ez sem volt jó. Mivel pedig a mi tudomáuyunk a továbbiakra nézve csődöt mondott, visszatértünk a régire: visszavertük a szegeket, felraktuk a fogasokat s az öreg nem szólt semmit... A tanítványok megbuktatták a tanárt. De, hogy visszatérjek a pálczához és a kalaphoz, hát ezekkel is úgy járt az öreg, mint a pipával. Későn talált egy reggel az órára jönni s ahelyett, hogy a tanári szobába ment volna, egyenesen az osztályba jött — harmadmagával: bottal és kalappal. Volt köztünk egy jó humoru fiú, aki rögtön felismerte a helyzetet. Felállott s merően az öreg pálczájára s kalapjára vetette szemeit (így szokta ezt 0 is tenni.) Az öreg elpirult! Nem szólt, de várta figyelmes tanítványa szavát. Tudta, hogy baj van! Végre mégis csak 0 szólalt meg: — Cső?! (Ez volt a szójárása. Fenn a tótoknál tanulta.) 1907. január 15.
