Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01-15 / 1. szám
1907. január 15. NEMZETI NÉPMŰVELÉS 11 lemi foglalkozás két éven át szembetűnő eredményt mutatna föl s erős a hitem, hogy nem volna meddő munka, a mit a tanító a kaszárnyában elvégezne. A legénység mindegyike megtanulna irni-olvasni, a földrajzot, a történelmet megtanulná, a történelemből vett nagy alakok példáján lelkesedve, a számolást a rajzot elsajátítaná s a képzett, okos katonákkal csak többre lehet menni, mint tudatlanokkal. így minden tanító egy évig, mint tényleges katona szolgálná hazáját s ez az egy év nem róna az állam háztartására oly kiadást, melyet elviselni nem bírna s a haszon határozottan több volna az államnak, mint a tanítók eddigi katonáskodása. Ha az orvos két részletben szolgálja le idejét a katonaságnál, mint orvos, ha az állatorvost a huszársághoz osztják be, hogy szakmájának megfelelően szolgálhasson, ha a gyógyszerészt a patikába rendelik, hogy tudományát a katonaságnál is értékesítse: úgy a tanító is végezhet nagyon fontos munkát a katonaságnál. Az egy év leteltével tiszti ranggal szabadságoltatnának a tanítók s katonai egyenruhájuk által j különböztetnének meg a többi tisztektől. Ennek keresztül vitele nem ütközne nehézségekbe, mert ahogy az orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek kapnak megkülönböztető egyenruhát, úgy kaphatnának a tanítók is. Tudom, kartársaim közül sokan azt mondják: ! nini, újabb teher a tanítóknak. Pedig nem teher az, csak minden magyar tanítónak hazája iránti kötelezettségének egy csekély hányada. De vegyük a tanítók helyzetét ma a hadseregben. Behívnak 25 - 30 tanítót kiképzésre, adnak melléje egy tisztet 2—3 altisztet, a kik bizony nem a legfinomabban bánnak el a tanítókkal. Szidják, forgatják össze-vissza, mit tűrni kénytelen, mert ha felszólalna, helyzetén bizony keveset változtatna, sőt a legtöbb esetben rontana. A 13 napi fegyvergyakorlat pedig, amikor a tanítók be vannak osztva a legénység közé, kínosabb az egy évi szolgálatnál is. Hisz ezt kartársaim közül a legtöbben megpróbálták. A társadalmi életben is nagyon sokat lendítene a tanítói tekintélyen, ha a tanító tiszti egyenruhájában jelenik meg az ellenőrzési szemléken vagy valamely ünnepélyen. Több szem, többet lát! Kívánatos volna, ha a kartársak ez eszmét felkarolnák, tanítógyűléseken megvitatnák és ennek keresztül vitelét szorgalmaznák.* *) FelsŐrona. Gait man János. A legigazabb és legfiiggetlenebb tanítói lap a NEMZETI NÉPMŰVELÉS, mely elszánt bátorsággal harczol minden egyes tanító érdekeiért. A tanítók ezrei óriási lelkesedéssel karolták fel. Megrendelhető Kovács Gyula kiadónál, Nagybányán. Ara 6 kor. Mutatvány ingyen. *) Hozzászólásoknak szívesen adunk helyet. Szerk. Gyermeknevelési karczolatok. Irta: Dömötör Béla. Általános vonásokban vázlatát óhajtom adni azon irányelveknek, de egyúttal azon ferdeségeknek is, melyeket gyermekeink nevelese körül szem előtt kellene tartani úgy a szülőnek, mint az iskolának is. * Hogy a gyermek nevelése a szülői háznál veszi kezdetét, ezt mondanunk sem kell. Eltekintve azon időtől, amidőn a gyermek nevelése — csecsemő korában — még csak a tulajdonképpeni testi nevelésből áll; a tulajdonképpeni nevelés akkor veszi kezdetét, amidőn a gyermek belső, lelki világa s az ennek életet adó erők ébredezni kezdenek. Vegyük csak a gyermek életében azt a kort, amidőn a gyermek járni ugyan még nem tud, de képes már arra, hogy az egyik helyről a másikra csúszszon, mászszon. Ebben a korban még a legtöbb gyermek, talán mondhatjuk, hogy egy sem, beszélni még nem tud, de azért a legtöbbje már ebben a korban képes arra, hogy anyjának egyes szavait megértse. Amikor egy ilyen gyermek elkezd a szoba padlóján csúszni, mászni, azt látjuk, hogy rendesen valamelyik szék vagy pad felé veszi az irányt s mikor odaért, kapaszkodni kezd s fel akar a székre mászni. Természetes, hogy az anya rászól — hogy úgy mondjam — gyermeknyelven: Hoppá! Hoppá! s intőül felemeli az ujját (az anya). Ezt már a gyermek megérti. Tudja, hogy az a „hoppá“ neki szól. Hogy nem szabad a székre felmásznia, mert onnan hoppá lesz, vagyis leesik róla, ha felmegy (jobban mondva, ha akarna felmászni). A gyermek a figyelmeztető „hoppá“-ra mintegy visszahökken. De nem ijedtség okozta visszahökkenés ez. A figyelmeztető szóra aztán egyenesen anyjára néz s várja, mi következik tovább. A mászás próbáját abban hagyja. Tehát a gyermek, anyjának szótfo- gadott. Hogy ez öntudatosan történt-e a gyermek részéről, ne keressük (úgyis tudjuk, hogy nem). Elégedjünk meg azzal, hogy a szülő elérte a gyermek részéről a szófogadás első pontját. Mikor pedig a gyermek eléri már azt a kort, hogy az iskola küszöbét is átlépje, itt is elsősorban azzal találkozik, hogy szót kell fogadni. Tehát amint a szülői házban a gyermek először is megtanulta, hogy szót kell fogadnia, azon mód az iskolai élet kezdetén is ugyanezt fogja hallani az iskolában is. Tehát amint a szülői ház kezdte a nevelést, ugyanúgy kezdi az iskola is. Csakhogy ez utóbbinál már magasabb szempontok lesznek vezetőkké. A gyermek, midőn az iskolába lép, tudatára ébred annak, hogy nemcsak otthon, hanem máshol is szót kell fogadni, jónak s engedelmesnek kell lenni.
