Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)

1907-05-30 / 10. szám

2

NEMZETI NÉPMŰVELÉS

1907. május 30.

Kőrösök mentén a kazárok, kiknek fejedelme Menu-Marot volt; a Bánátban és Erdélyben pedig románok laktak. A Bánátban Glád, Erdélyben Gelu volt a fejedelem.« És itt, ezúttal minden históriai vitatkozás intencziója nélkül az utóbbira nézve igazat adok, de a Bánátra vonatkozólag én úgy tudom, hogy a Maros-Tisza-Duna közti föld Glád bol- gárait uralta. Jönnek aztán a további fejezetek, melyek a hazafias nevelés és fajszeretet felköltése tekintetéből figyelmet sem érdemelnek, egészen Róbert Károlyig. Ezt pár sorban letárgyalja a szerző, hogy aztán annál többet foglalkozzék egy magyarországi történelemben Alexandru Basarabbal, aki »Muntenia vagy Románország uralkodója volt«,.. »Az 1330-ik évben Róbert Károly az ungurok királya Alexandru Basaráb országába tört, hogy azt elvegye. Alexandru megparancsolta a lakosoknak, hogy vonuljanak vissza a hegyekbe s pusztítsanak el mindent magok után. Az ungurok így útjokban mindent üresen találva, nem volt mivel táplálkozniok és éhen halának. A románok pedig rájuk törtek és közel mindnyájokat megölték.« . . . »Ilyen szégyent vallva Róbert Károly azután békét hagyott Basa- rábnak.« . . . »Hasonló vitézséggel harczolt Alex. Basaráb, Dusán szerb király ellen is, aki szintén szégyenkezve kényszerült hazájába visszatérni.« Jól van. Elismerem azt, hogy Róbert Károly elbizakodottsága miatt Havasalfölddel szemben kudarczot vallott, de mi köze hazánk történetének ahhoz, hogy Alex. Basaráb miként harczolt a szerb Dusánnal!? Menjünk tovább Hunyadihoz. »Ez a nagy vitéz Joan Huniadé volt, aki szegény, de nemes román szülőktől származott.« ... »Regele Mateia Corrimul« alatt pedig »a törökök újból betörtek a mi országunkba, de a király ellenük küldé a szerb Paul Chinezult« stb. Ezután jön »Stefan cel Mare Moldova ura« ahol következőket mondja »Stefan cel Mare a székelyek országába tört, amiért is Máteia sereggel ment ellene. A magyar seregek Moldovában Báiá faluig értek, de éjjel a románok rejtett helyeikből és minden zaj nélkül felgyújtották a falut s a lángok világánál a község utczáiba hatolva, megtámadják az ungurokat, kiknek nem maradt egyéb hátra, mint a halál. Maga Mateia is három sebet kapott s alig birt Erdélybe menekülni megmaradt kevés embereivel.« No már bocsánatot kérek, de mi azt úgy tanítjuk, hogy: Moldovában Mátyás, István vajdát a magyar fönhatóság elismerésére bírta. Ez két konti’adictorius állítás. Hol van az az állam, mely megengedné, hogy múltjáról területén működő iskolákban történelmével ellenkező tanokat tanítsanak?! De ezek után csodálkozom azon, hogy román testvéreink elnyomatásról panaszkodnak. Hiszen ilyen történelmet a saját államában még Haparanda sem tűrne meg.

Tovább »Mihai Yiteazul« oláh. No ennek meg egy egész lapot szentel a »hazai történelem« históriai tévedések kapcsán. Azután jön »Sava Brancoviciu metropolita«... »George Sincai« és majd »Andrem baron de Saguna.«

Mi ez kérem ? Mit keres Sava Brankoviciu metropolita, George Sincai és báró Saguna kik a román irodalomban szereplő egyének — a hazai történelemben ? Hát kérem ez nem hazai történelem. Ez tisztán »román nemzeti történelem« ál czim alatt, egy kis virággal behintve,

de annál erősebben fellobogózva veres-sárga-kék színekkel. Ennek nem a magyar hazaszeretet, a nemzeti érzelem és öntudat felébresztése, a polgári erények ápolása és nemesítése a czélja, hanem a román nemzeti élet fejlődése, a nemzetiségi összetartás cultusza, a gyűlölködés és rombolás.

És hogy az nem csak az iskolákban, hanem a közéletben is ugv van, elég lesz ha csupán középajtai Barna Endre urnák nem rég megjelent kis füzetéből jegyzek ki pár érdekes részletet. Ezen kiállításon románjaink papjai, és tanítóik vezetése mellett nagy apparátussal vonultak fel és szinte letagadták azt, bogy magyar államhoz tartoznak. Grafikai táblázatokon dicsekedtek el vele mekkora pusztításokat müveit a románság Erdélyben és a határos vármegyékben. Állítólag az 1900-iki hivatalos adatok alapján mutatták ki, hogy a legutóbbi félszázad során 309 magyar község románosodott el és összesen csak 42 román község lett magyarrá.

Ez a mi bajunk kérem. Ezért nem értjük meg egymást. Melynek gyarlósága evidenter kitűnt most is a tanítói dotácziók rendezése alkalmával. Nem egy czélért küzdünk a közélet porondján s ennek eredménye szemmel láthatólag mutatkozik az általános művelődés terjedése és az egyes íajok kulturális elhaladásában.

Hiszen nem mondja senki, hogy hazánk nemzetiségei s köztük a románok is ne kultiválják anyanyelvűket. A magyar soha sem akarta más ajkú polgártársainak nyelvét és kulturális fejlődésüket megakadályozni, sőt ellenkezőleg szívesen áldozott mindég a nép nyelvi és vallási fejlődéséért. S ezért cserébe mit kívánt? Semmi mást, csak jó hazafi- ságot.

De addig, mig ezt a boldog kort elérjük, ne feledkezzünk meg ama költői igazságról, hogy: »a világ csak hangulat« s így a mi kar társi szeretetünk és összetartásunk is ugyan mi lehetne más, midőn annyiféle elemből vagyunk összeállítva!

Ilyen körülmények és prespectivák között az én meggyőződésem az, hogy : csakis az iskolák általános államosításával várhatunk a babérfödte Golgotha felett uj, ragyogó évezredet.

Szekelykeve. Czáró János.

Múlt — jövendő.

Azokat az eszközöket s módozatokat, melyek a magyar nemzeti élet s a magyar kultúra czélirányos fejlődésének biztos alapjait képezik: mindezideig nem sikerült érvényre juttatnunk. Ezirányu összes tevékenységünk a folytonos tapogatózás s kísérletezésben merült ki. Maholnap a magyar nem lesz úr a saját hazájában s a hegemónia az ellenség kezébe kerül. A nemzetiségek határtalan fanatizmusa — különösen az utóbbbi időben — oly nagy mérveket ölt, hogy azt többé összetett kézzel nézni nem lehet.

Pedig ennek mind mi magunk vagyunk az okai. Ami erélytelenségünk s indolencziánk szülte a jelenlegi helyze-