Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01-15 / 1. szám
6 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. január 15. vényhozásban, a kormányzatban, ennek minden szervében, a tanteremben, a műhelyben, a tudós szobájában és laboratóriumában, a mezei munkában, tz ipari és kereskedelmi foglalkozásban. A nagy czélokban pedig az egyetértés, az önfegyelem, kitartás és mértéktartás szelleme vezet csak sikerre. Nekünk magyaroknak mindenekelőtt önerőnkre kell támaszkodnunk. Arra, hogy elsősorban saját erőnkre támaszkodjunk, megtaníthatott bennünket . eléggé a történelem és az ország minden nagyjának intelme. E politikai nemzet magyar jellegéhez méltóan a vezető magyar fajnak saját erejéből kell a kultúra területén mindig kiválónak maradnia és a politikai felsőbbséget minden körülmények között kultúrái felsőbbségével kell meglapoznia és fentartania. Elhibázott állami politika volna, mely ennek kivívásához a szükséges eszközöket rendelkezésre nem bocsájtaná, de annál is nagyobb baj volna, ha a magyar társadalom itt és mindenütt összetett kezekkel, a politikai intézményektől, a kényszerrendszabályoktól várna mindent és nem hatná át a magyar társadalom minden tagját ez a gondolat, az a tetsző, az a kötelességérzet, hogy más jelben nem, csak a magyar laj mindennapi, zajtalan, odaadó munkája jelében fehet győznünk és élnünk! Visszhang. Klintók János, beznyei gör. kath. román lelkész a Magyar Hírlap egyik számában a román néphez egy hazafias, magyar szellemtől áthatott felhívást intézett. Ezen felhívásra nézve „Visszhang“ ez. alatt vettük a következő sorokat. Sajnos, de való, hogy a román népnél a műveltségi állapotok nem állanak éppen a megkívánható színvonalon, sőt ellenkezőleg: kultúra tekintetében a magyar kártán a legsötétebb pontokat a románság által lakott vidékek tüntetik fel. S ha már most az általános műveltségnek a román lakta vidékeken való ily hátramaradásának okait keressük, azt fogjuk találni, hogy a hátramaradás első okául az iskolák helytelen és elég gyakran készakarva helytelen működését, az ifjúságnak román nemzetiségi irányban való nevelését és oktatását kell feltételeznünk. Legyen tehát szabad kevés szóval és csak nagyjából ismertetni a román tanintézetekben adott nevelést, melyet én a magam részéről a legfőbb bajnak tartok. A zsenge és fogékony gyermeki lélekbe már az elemi iskolában beleoltják azt, az igazsággal össze nem egyeztethető tudatot, hogy Erdély - Románia és ez elejétől végig csak Erdély czímen szerepel. Magyarország többi részeiről pedig úgy beszélnek, úgy tanítanak, mint idegen nemzetiségi vidékekről. A magyar történelem úgyszólva, Románia történelmével cserélődik fel, mert ennek történelméből minden kidomborodó pont és esemény lelkesítő módon adatik elő. A magyar történelemnél ezeket mind elhallgatják, de súlyt fektetnek pl. vad voltára, őskori rablásaira és az idegen beszakadására. A magyar és a román irodalomtörténet tanítása tekintetében ugyanily irányt tapasztalhatunk. A Kossuth nevet gyűlölni kell. Hogy miért, azt nem mondják. A felsőbb osztályokban és az önképzőkörökben oly költemények szavaltatnak, melyek semmi tekintetben sem alkalmasak arra, hogy a román ifjúság lelkében a magyar hazafiság érzelmét felköltsék. Inkább ellenkezőleg. Ily és ehhez hasonló készültséggel kerül az ifjú aztán a tanító-képzőbe vagy a papnevelő intézetbe. Sőt van olyan is, aki már az elemi iskolát is ezen intézetek kebelében végezte. Hogy mindezek pedig orvosolhatók legyenek, részben a kormánynak s részben a román nemzet (? Szerk.) intelligens elemeinek kell sorompóba lépniök. Román testvéreim! Ne feledjétek, hogy apáink testéről magyar szóra hullott le a rabbilincs, ezért nemcsak hálával, hanem szeretettel is tartozunk nekik! Vezéreljen tehát minden munkánkban a magyar hazaszeretet. A magyar állam és nemzet megtette és megteszi a magáét, most rajtunk a sor. Hirdessük az igaz igét s mutassuk meg a román népnek az igaz utakat. Szeresse a román a magyart és viszont s akkor világosság lesz! 1‘rekup László. Felhívás a magyar tanítókhoz. Kedves Pályatársak! Innen-onnan félesztendeje lesz immár, hogy a tanító közélet harezmezején megjelent a „Nemzeti Népművelés“. A tanítóság anyagi és kulturális helyzetének végtelenül elszomorító sorsa volt az, a mi arra buzdította a szerkesztőt és kiadót, hogy önzetlen munkássággal, kitartó küzdelemmel, bátorhangú, szókimondó orgánumot alkosson. „Kitűztük magunk elé a czélt, - olvassuk a lap Beköszöntőjében, — kiszabtuk az utat s ezen haladni fogunk bátran,
