Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-03-15 / 5. szám
2 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. márczius 15. kielégítve, kiszalad az útczára és mégis megnyalja a kezemet, pedig csontokon él, olyik napon kap melege levest (Csakugyan meleget? Szerk.). És a barátom, akiért feláldoztam nyugalmamat, tehetségemet, pénzemet s majdnem a becsületemet, akit megmentettem az erkölcsi haláltól, az most belém rugdal, pedig embernek hívják azt a nyomorultan, Ízléstelenül bűnös gazembert... Gyere, Hektor! nyald meg a kezemet, sohsem bántalak többé . . . És nem bőjtöl-e az alkotás, a tehetség, a munka megbecsültetése? Henyélnek az emberek. A zsírjában tespedő emberiség egypár kiváltságos tagja házat épít s az a buta, álló, semmit sem dolgozó ház jövedelmez 15 - 20"A>-ot. Ha beszélni tudna az a kőkolosszus, tudom, rápirítana a háziúrra, hogy egy álló, nem dolgozó házra bízza az életét. A gyáros a lábát lógatja. Az ezerholdas urak kéjelegnek az aratóünnepeken, de kisajtolják a nép vérét a napszámmal. A zsíros, fekete, hallgatag föld pedig terem. Jut kártyárra, borra, asz- szonyra ... Az alkotó erő pedig parázs alatt, hamú alatt. Szinte megszokták már, hogy Magyar- országon nem kell dolgozni, mindenki henyélni akar. A produktiv munka nem számit. Csak ban- ketti téma az. Szónokok vesszőparipája. A protek- czió gyakran szamarakat tesz meg elöljáróknak, akik lehetnek stréberek, gőgösek, lusták, hatalmukkal visszaélők. Dolgozniok nem kell, mert ők elöljárók. Többek: ők félistenek! Másutt becsülik a tehetségeket, itt ki törődik velük? A közöny is bőjtöl. Közöttünk is felütötte hidra-tejét. Olyan álmatag a tanítóság is, nem érdekli semmi. Egy-egy kérdésre felnéz, mint a pislogó láng, azután elalszik. Talán a fizetésrendezés érdekli? Poklot! Gunnyaszt, úgy hallgat, mintha már a kezében volna a zsíros falat, mely nemhogy zsíros, hanem a húsát is lerágta róla a katonaság és a vasút. Urak! Törvényhozó urak! Döbbenjetek meg ezen a csendes tanító népen. Nagy lehetett az ő nyomorúsága, hogy ez ígért alamizsnára elcsendesült, mint a háborgó tenger moraja .. . Menynyire meg van ölve a tanítóság idegzete, menynyire elvesztette önérzetét, mikor megtűri, hogy az aktamásoló írnok jobban kezdi, szebben végzi, mint aki nyolcz évig tanult diplomájáért. Gondoíja-e valaki, hogy veszély van abban, ha a tanítóság ily könnyen megelégszik az ezer korona kezdőfizetéssel? Veszély bizony! Önérzet nélkül induló had megy az iskolába, hogy har- czosokat neveljen az életnek. Szegény gyermekek, micsoda férfiak lesztek! Tanító népeim! Én kedves Kartársaim! Ne láncoljátok le Prométheusz karjait. Oldjátok fel, hogy oda nyúljatok, ahol ilyen nagy a veszély. Ti legyetek a földi lét hajnalcsillagai. Az ember élet-boldogulását a tudományok művészetével, a tanítással mozdítjátok elő. Ne legyetek ti is bűnösök. Legyetek apostolok. Mert a feltámadásban, ti bennetek: hiszek. Budapest. Veníer Jenő. Miért nincs a tanítók részére pénz?! Hát, kérem szépen, ezt én eddig nem tudtam volna megmondani, de most még inkább nem tudom megmondani! Eddig olyan naiv tudtam lenni, hogy elhittem a kormánynak még az olyanféle frázisait is, hogy pl. ha öt pán- czélos helyett csak négyet építnénk, hát az ország összeomlása biztosabb volna a kétszer kettő négynél. Sőt, hogy egy kis kuriózum is legyen a dologban, a kormány mindig a tanítók követeléseire »építette« az ország »összeomlását.« Ámde amióta egy zseniális eszű ember — hogy is hívják? Lengyel Zoltán leütötte a vaslakatot a kormány titkos ládájáról (amelyet elfelejtettek hét fejű sárkány avagy kilencz fejű kutya őrizetére bízni!), azóta csődöt mondott az én bizalmam. Igaz, hogy eddig sem volt valami sok, de most már annyi sincs, sőt ennél is kevesebb van! Szóval Lengyel Zoltán ügyessége folytán megtudtuk mi is, hogy igenis a magyar államnak van pénze! S miért kellett nekünk tanítóknak mégis mindig azt hallanunk, hogy ha a tanítóknak tisztességes fizetést adnának, össze- dülne az ország? Azért, mert pl. a Méray-Horváth Káro- lyoknak évi százezer koronákat kell ajándékozni (nyáron nyaralásra, télen telelésre). Pedig az a bizonyos Méray úr legalább is 14—15 ezer korona évi jövedelemmel rendelkezik — a kormány 100 ezer koronás ajándékán kívül — s ezt a Méray úr saját bevallásából tudjuk, mert a keresk. miniszterhez 1906. jun. 8-án 43301/1906. sz. a. érkezett folyamodásában maga Írja, hogy: »Tekintettel pedig arra, hogy nekem itthon is, nagy családom fenntartására, eddig is legalább 14—15.000 koronát kellett megkeresnem, úgy most ha a külföldön való élet, elhelyezkedést és utazást számítva: még néhány ezer korona többletre van szükségem. így évi húszezer koronát kérek szándékom megvalósítására.« (A NAP. febr 15.) Tehát a kormány olyanoknak osztogat százezreket, akik a saját bevallásuk szerint is minimum 14—15 ezer korona évi jövedelemmel bírnak! Mivel pedig ebből az esetből kifolyólag valószínűnek tartjuk, hogy a kormány hasonló kegyeit nem csupán ezen egy Méray élvezi, hanem vannak még ilyenek egvnéhányan, melyekről azonban nemcsak mi, de még Lengyel Zoltán sem tudhat, egész nyugodtan feltételezhetjük a kormányról azt, hogy az az összeg, melyet különböző irányokban igy »elhelyez* és eddig is elhelyezett, messze felülmúlhatja azt az összeget, mely szükséges volna arra, hogy a tanítókat a teljes megelégedésükre kifizessék.
