Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-12-31 / 24. szám
NEMZETI NÉPMŰVELÉS. 1907. december 31. 4. fehér kötényü hentest, a potroh mestert, a kihez dili a pénz, szinte verekednek az emberek, hogy szalonnához, húshoz jussanak s ő egy fikarcnyi szellemet nem ad az üzletébe, mert hiszen, az a napról-napra való disznó ölés, nem szellem, hanem sablon. Sokszor elfogott már a melankólia, meg a peszinizmus is. Pedig — a ki az én szerénységem ismeri — nem fogja rám, hogy én képzelődő ember vagyok s magamat tehetségnek hirdetem. Nem, csupán annyit mondok fölemelt fővel alábbi fejtegetésem igazolásául, hogy én megteszem a magam dolgát emberül s ha azt konstatálom, hogy néha szinte kárhoztatnom kell a bolond ideálismusomat, talán joggal cselekszem. A mi pályánkon semmi előbbre való menés, emelkedés nincs. Az igazgatói állás ? Ugyan kérem! A mig oda jutunk, addig deres lesz a fejünk. Elfáradt emberekké válunk. A nyomorúság megőről. És mindez mitért? A legjobb esetben az igazgatói állás hoz 400 pengő forintot. Csakhogy ekkor újra egy másik rém fenyeget. A kartársi irigység fekete ördöge. Akkor se azt mondják, hogy megérdemeltem az állást, hanem azt, hogy kihizelegtem, kibátaltam, kistrébereskedtem. Ha a lelkem hótiszta, ha a becsületem kristály is, sarat dob rám az irigység. Szinte vakmerőség, szinte szédületes könnyelműség nekem, a tanügyi lap szerkesztőjének, azt mondani, hogy nem is érdemes a mi pályánkon ideálistának lenni. Én is zagyva hangon, a fölmelegitett káposzta elvével arra serkentsem tanító kollégáimat, hogy igy meg úgy teljesítse ki-ki kötelességét ? Negyven esztendő óta nagy óriások, apró csiri-biri, limonádé izü cikkírók hangoztatják az idealizmust, a tanító érvényesülését és sehol semmi eredmény. A fizetésrendezéssel ne érveljenek, mert kacagnunk kell. Rendezés az? A lyukas nadrágot foltozták meg, de azért az a nadrág nem szalonképes. Vájjon nem jobb-e, ha a szürke emberek sorába lépünk ? Ha szükség a kultúra Magyarországon, majd a fejéhez kap az a hatalom, látva az ideálizmus hanyatlását s talán akkor fog sorsunkon javítani. Mert a kenetes beszédre bedugja a fülét. Annyit hallotta, hogy megcsömörlött tőle. Az alázatosságtól pedig megundorodott. És ha néha-néha ilyen őszinte hangot hall, mint ez az enyém, akkor hatalmában fenyeget, terrorizál. Ám én meg nem ijedek urak! Ha ide vitt a sorsom, szembe állok veletek, rendemért, kartársaimért. Csak ti el ne hagyjatok testvéreim! Nekem nem kell a vezérség, a fény, a tömjén, a kartársak alázatoskodása. Nem kell a hatalom, még ha kínáljátok is, bár vezető állásban én nem mennék miniszterek kezét csókolni, hogy fölfelé alázatos legyek, mint egy pudli kutya, lefelé adjam a gőgöst, a kitől egy ország tanítósága reszket, akkor; mikor tanító gyermek iskoláztatásáról van szó. Nem, nem. Ilyen vezér nem akarok lenni. Magam is lelkem mélyéig undorodom tőlük, mert nyútják a parolát feléd, voksodat kérik s parvenünek néznek akkor, ha levent nevesztet, tt hozzájuk a faluból. . . . Ilyen igazságokat hoz ki toliam alól az új esztendő gondolata. Feleljetek ti, oda adjam a kezemből a „Nemzeti Népmüvelés“-t s én is jó éjszakát mondjak tanító közéletünknek: a brigadérosnak. Ha rendünk, ha karunknak igy tehetek szolgálatokat, ám legyen. Mert én csak értetek vagyok itt. Ha azonban azt akarjátok, hogy fel-fel lobbanó lángomat el ne fojtsa az éles szél, én szembe nézek a vihárral, felélesztem a tüzet a vakmerőség olajával, fölforgatom a toliammal, elhívom lelkes munkatársaimat, hogy hordjanak a tűzre galyakat, mert akkor úgy akarom, hogy benneteket tehetséges embereket meglásson ez a sötétben élő világ. Verner Jenő. Tornatanitás. Élvezettel olvastam Tóth Aladár kartárssm cikkét, a mely a „Nemzeti Népművelés“ nov. 30-án megjelenő számában jött, amelyben a testi nevelés kérdésével foglalkozik. Helyesen ! jegyzi meg t. kartársam, hogy a testi nevelésre több gondot kellene fordítani s legalább is arányban annyit, amennyi az értelmi nevelésre esik. Hiszen maga az élet is ma többet mér a mai kor gyengébb embereire s mennyivel jobban kell tehát arra törni, hogy az életnek erős, edzett embereket ad- I junk. Az új „Tanterv és utasítás“ az első osztályban, csak heti 1 órát a felsőbb osztályokban heti 2 órát ir elő a torna- tanitására, de ezt is tornaterem hiányában az iskolai év nagy részében a legtöbb helyen megtartani lehetetlen. Ha a tornaórát a tanteremben vagyunk kénytelenek megtartani s hozzá olyanban, amelyben 100 gyerek szorong, ott csak időt rablunk, de semmi hasznost, semmi célszerűt nem művelünk. Szerintem sokkal több eredménye lenne annak, ha a melegebb hónapok idején pl. május, junius minden délutánján, ha az időjárás nem gátol ebben kint a szabadban tornáztathatnánk tornajátékokkal erősítenénk, edzenénk a tanulókat. Abban az időben a tananyag jó részével már úgyis végeztünk, ismétlésekre pedig elég a délelőtt. Az őszi hónapok alatt a meddig az időjárás kedvező a heti 2 órán az iskola udvarán is tornásztathatunk s igy több idő esnék a tornászásra s ami fő ezt mindenütt végre lehetne hajtani. A tornatanitás helyesebb irányba való művelésével már többen foglalkoztak több célirányos eszmét vetették szőnyegre, de ezek között igen helyes, érdekes és élgtre való eszme az amelyet Földi Jenő Krassó-Szörényvármegye segéd tanfelügyelője 1905. üszén egyik tanító gyűlésen vetett fel. Arról szólt ugyanis, hogy országos mozgalmat kellene indítani az iránt, hogy az elemi népiskola VI. osztályát sikerrel végzett és az ismétlő iskola 3 évfolyamát rendesen látogatott fiunövendékek a 3 évi katonai szolgálat helyett csak egy évre soroztassanak tényleges szolgálatra. Ez a helyes eszme csak ügy valósulhatna meg, ha az iskolában több órán taníttatnék a torna, amely órákon a gépies katonai dolgokat is részben megtanulnák. Hogy mennyi áldás fakadna ezen eszme megvalósulásából arra gondolni is szép. Csökkenének a katonai kiadások, az ifjúnak nem kellene életéből a legszebb éveket a katonaságnál tölteni, hanem akkor, amikor a munkát a legjobban bírja, dolgozni hagynák. És mert az iskolában több idő szenteltetnék a tornára erősebb emberek ne
